A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-17 / 16. szám
••• Nem, ez nem is lehet igaz: március tizenkilencedikén kisütött végre a nap. Tegnapelőtt még szakadt a hó. Akadtak emberek, akik minden előzmény nélkül elsírták magukat — utcán, munkahelyen, mert úgy érezték, hogy ez a hosszú tél már elviselhetetlen. Nem csoda, hiszen fél esztendőn át alig látni a napot — nem könnyű dolog. Az ember ideges lesz, úgy érzi, mintha időtlen idők óta ácsorogna egy koszos pályaudvaron, ahová nem és nem akar befutni a vonat. A pályaudvaron füst van, köd, büdös és hideg, még az ablakpárkányokra is kormos hó telepedett. Az emberek átázott cipőkben rostokolnak, mindenki ingerült, mindenki becsapottnak érzi magát, és a menetrend merő ámítás csupán. Aztán egyszercsak kisüt a nap. Az emberek arca kisimul, átrendeződik. Derű költözik a tekintetekbe és máris kedvesebben szólnak egymáshoz. Azt mondják: nem is baj, ha nem jön a vonat, minek annyit utazni! Az a legfontosabb, hogy süt a nap. Nem igaz? De igaz. Bizony, nehéz volt ez a tél. A meteorológusok soha nem látott főszerephez jutottak és mondhattak bármit, nem tudtunk igazán tapsolni nekik, mert sok mindent mondtak, csak éppen tavaszt nem ígértek. Ma reggel, március huszonegyedikén úgy sütött be a nap az ablakon, mintha az üveget akarná elolvasztani. Ezalatt a rádió meteorológusa azt mondta, hogy a két ígéretes nap után mára megtorpan a tavasz, mert... És ekkor kikapcsoltam a rádiót. Nem vagyok hajlandó arról hallani, hogy a tavaszra még továbbra is várni kell. Inkább emlékezem a régi tavaszokra. • • • A legrégibb tavaszok — tehát a gyerekkoriak — mindig a golyózással kezdődtek. Mikor a föld fagya kiengedett, kerestünk egy száraz szigetet a sárban, és elkezdtünk golyózni, mit sem sejtve, hogy három faluval távolabb ugyanezt a játékot már pitykövezésnek nevezik. Gyerekkorom világában a színes agyaggolyóknak a papírpénznél is nagyobb értéke volt. Tulajdonképpen ez volt a gyerekpénz, a gyerekvilág fizetőeszköze. Hazardírozni és takarékoskodni, tehát gazdálkodni tanultunk vele — játékosan, mégis vérremenően komolyan, mert hiszen kincset ért. Történt egy tavaszon, hogy egy jómódú család kapuja előtt golyóztunk, ami azzal is járt, hogy öklömnyi lyukat ástunk a földbe. Golyólyukat. A porta lakói zsugoriságuk révén voltak jómódúak, és igen nem szívlelték, ha idegen ember zörgetett az örökké zárt kapujukon. Még a postást sem engedték be, csak akkor ha pénzt hozott. Titokzatos, a kíváncsiságunkat igen ingerlő porta volt az övék, ahová egy évben egyszer mégiscsak bejuthattunk, mégpedig húsvéthétfőn. Merthogy három lány volt a házban. Golyóztunk hát e ház előtt. Egyszercsak kiront a kapun a ház asszonya s mi szétröppenünk, mint a riadt verebek. Az asszony teli szájjal szitkozódik, miközben az utolsó darabig felcsipkedi a földről a kincseinket. aztán bevonul, s belülről jól bereteszeli az ajtót. Az elkövetkező napokban folyamatos haditanácsot tartottunk, azt tárgyalva, hogyan is szerezzük vissza a golyókat. Tudtuk: kérni hasztalan kérjük; visszalopni lehetetlen; az asszony tyúkjainak leparittyázásával pedig csak súlyosbítanánk a helyzetet. És akkor valakinek óriási ötlete támadt. Levelet küldtünk e házba, alá is írtuk vagy tizenketten. A levélben 4
