A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-10 / 15. szám
17. Borbála jól tudta, hogy a mellette fekvő férfi Laczkóra gondol, azért hát minden igyekezete arra irányult, hogy eloszlassa Kiss Ferenc kétkedéseit. — Ha nem tévedek, Jóskára gondolsz, de miatta ne legyenek aggályaid. — Hogy-hogy ne legyenek!?... Nekem azt mondtad, hogy megházasodik. — Mi a csoda!... Majd sok boldogságot kívánunk neki — mondta Borbála könnyed hangsúllyal, felnevetve. — De ő téged akar feleségül venni, nem érted!? — Engem!?... Ne viccelj, Ferikém!... Ez a Jóska, ez a Jóska! Honnan vesz ilyen képtelenségeket? — kérdezte Borbála naivan, mintha ő a világon semmiről sem tudna. — Sőt még azt is mondta, hogy az a LOVICSEK BÉLA BORBÁLA bizonyos eset, a saját lakásában fog megtörténni, nem pedig itt, ezen a heverőn. Ehhez mit szólsz? — Buja fantáziája van. — Valóban nem Ígértél neki semmit? — Tudnom kellene róla. — És nem tudsz?... Nézz a szemembe! — Tessék!... Meddig még? ... Sokáig? — Gyönyörű szemed van — mondta a férfi tele áhítattal. — Mintha milliónyi csillag sziporkázna benne! — Nem. félsz, hogy elkápráztatnak? — kérdezte Borbála kedvesen. — Tudod te jól, Borika, hogy mi a helyzet — mondta a férfi nagyot sóhajtva. — Talán már akkor elkápráztattak, amikor először megláttalak ... Akkor még nem gondoltam, hogy mi lesz annak a találkozásnak a vége, s annak a felelőtlen játéknak ami valóban csak játékként indult... — No, lám, hogy mik derülnek itt ki. te gazember! — csípett bele a férfi karjába Borbála. — Szóval ott, a halászcsárdában az a félreérthetetlen vallomás csak mese volt!? — Igaz mese. Borbála. A legigazibb mese, amit valaha is kitaláltak írók, költők és mesemondók ... — Ez mind jó és szép, Ferikém, de nem nagyon megnyugtató. Tudniillik én nem szeretnék sokáig élni a mesék világában, inkább a valós élethez ragaszkodom — pöckölte meg Borbála játékosan a férfi orrát. — Értjük egymást, lovagom? — Tökéletesen. Borbála az órájára tekintett. — Jézusom, hogy elszaladt az idő!... Bekapcsoltad a vízmelegítőt? Szeretnék lezuhanyozni. — Bekapcsoltam, de ne siess annyira, ráérünk még — mondta a férfi, és Borbála fölé hajolva újabb játékra kezdte ingerelni. — Legalább még egyszer ... — suttogta. — Elég volt, Ferikém ... — tolta el magától Borbála a férfit szelíden. — Netán valami űrbéli hangok suttogták a fülembe nem is olyan régen, hogy nem győzöl betelni velem? — kérdezte Kiss Ferenc némi csalódással. — Jóból is megárt a sok! — felelte Borbála mosolyogva, azzal felszökkent és kilibegett a szentélyből. Kiss Ferenc szomorkásán nézett utána, mint az olyan gyerek, akinek elrontották a kedvenc játékát. Miközben Borbála öltözött, a férfi a homlokára csapott. — Én szamár! Teljesen megfeledkeztem róla, pedig kenyeret is hoztam: nem éhezel. Bori ka? — Hát ami azt illeti, nem is reggeliztem ... — Szegénykém, még éhen halsz mellettem — vonta magához kedvesen és összevissza csókolta. — Mit hozzak? Szalonnát, kolbászt, vagy inkább sonkát? — Talán sonkát... Farkasétvággyal, jóízűen falatoztak, rádiómuzsika mellett. Kiss Ferenc egy pillanatra sem vette le szemét Borbáláról. Hát mégis megkaptam, az enyém lett ez a gyönyörű teremtés, aki nem csak szép, hanem aki a heverőn is csillagos egyesre vizsgázott. Akaratlanul is összehasonlította a feleségével. Igaz, ami igaz, Erzsiké már nem a régi. nem az a tűzzel bélelt, mohó teremtés, mint fiatalkorában volt. Megfáradt, kiégőfélben van. A külsejét tekintve nem lehet rá panasz, őrzi még a hamvas szépségét, de egyébként ... Az utóbbi években többször észrevette, hogy csak kötelességből bújik hozzá, hogy a kedvében járjon. De vajon kielégítheti-e hosszabb távon olyan vérmérsékletű és belevaló férfi igényeit, mint amilyen ő!? Mindez igaz, de hogyan tovább!? Alexandra hazaérvén az iskolából, táskájával felviharzott az emeletre, majd visszajött. Nagyanyja a konyhában tett-vett, mint mindig. — Csókolom, mamácska, csókolom! — ugrott hozzá Alexandra és cuppanós puszit nyomott a homlokára. — Jaj, te lány, még felfordítasz! Éhes vagy? — Mint a farkas! Mit főztél mamácska? — Húslevest meg rántott csirkét krumplipürévei... megfelel a gusztusodnak? — Meghiszem azt! — Evéshez látott. Olyan mohón és jóízűen evett, hogy öröm volt nézni. — Lassabban egyél, kislányom, elrontod a gyomrod! — Soha nem szoktam elrontani. — Mindenre találsz kifogást — zsörtölődött Mezemé. — Mi újság az iskolában? — Két egyest kaptam. Egyet történelemből, egyet meg földrajzból. — Számtanból nem feleltél? — Nem volt ott a Borbála tanító néni, a Bódi „kartárs" helyettesítette. Képzelheted, mamácska, Bódi meg a matematika! — nevetett fel Alexandra tele szájjal. — Hát Borika hová ment? — Orvoshoz ... Azt mondta az igazgató bácsi, hogy megbetegedett. — Az este még semmi baja nem volt — nézett az unokájára Mezeiné csodálkozva. — Elrontotta volna a gyomrát ? ... Amilyen mohón evett, könnyen. Csak helyrejön, szegénykém. — Biztosan helyrejön — fejezte be az evést Alexandra. — Egy kis gyomorrontás nem a világ. Hát apu? — A városba ment reggel. Neki mindig sok az elintéznivalója, tudhatod. — És még nem jött meg? — Majd megjön — húzta fel a vállát Mezeiné. — Kiszaladhatnál a pincébe kislányom. Hozhatnál haza murcit a kisebbik demizsonban. Jólesik néha egy-egy pohárkával, jót tesz az emésztésnek. Elmész? — El hát — mondta Alexandra. Felkapta a demizsont meg a kulcsokat, s már futott is. — Vigyázz az üveglopóra, el ne törd! És jól zárd be az ajtókat, Alexandra, hallod?! — Nem először csinálom ... A szőlőhegyre a templom melletti szoroskán lehetett leghamarabb kiérni. A portalanitott utat lícium cserjék szegélyezték. Valamikor egészen összeborultak és alagutat képeztek. Volt abban valami romantika. Alexandra játékosan kábáivá a demizsont baktatott a szoroskán, fölfelé a lejtőn. Eleinte még dudorászott is, de amikor fogyott a levegője, abbahagyta. Közelített a pincéjükhöz. Megpillantva az autójukat nyomban arra gondolt, hogy apja bizonyára a járási emberekkel iszogat, ami gyakran elő szokott fordulni. Meggyorsította a lépteit, hogy mihamarább odaérjen, de megtorpant, mert Diósi Borbála tanítónő jelent meg a küszöbön, nyomában az apjával. Meglepetésében még a lélegzete is elállt: ha beteg, mit keres a pincéjükben? És az apja? Ha a városba ment, hogyan került ide. miért nem haza ment? Most mit csináljon? Bújjon el, vagy menjen oda, hogy összetalálkozzanak?’ Szerencséjére vagy szerencsétlenségére apja a kertek alatt kígyózó út felé hajtott az autóval. Hát persze, kombinált a kislány gondolatban, a kertek alatti úton könnyen el lehet jutni a faluvégi házhoz feltűnés nélkül, onnan aztán végig menve a kerten könnyen hazajuthat a tanító néni. Alexandra egyáltalán nem gondolt arra a lehetőségre, hogy véletlenül is összetalálkozhattak a városban, s onnan mentek a pincébe. Elég nagy lány volt már ahhoz, hogy másra gondoljon, hiszen sok hasonló témájú filmet látott már a tévében meg a moziban. Elkeseredésében megfájdult a szíve. Remegett a térde meg a keze, mindene. Végül alig talált a zárba. Hosszabb bíbelődés után mégiscsak kitárult az ajtó. Előbb a demizsont töltötte meg, aztán fölment az emeletre. A szentélybe lépve körülnézett: rend volt. Annak ellenére azonban, hogy Borbáláék kiszellöztettek, ott ma-14
