A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-20 / 12. szám
14. Kiss Ferenc jó érzéssel hallgatta Borbálát, s mivel elhallgatott, biztatta, hogy folytassa. — Szóval hiába teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért csinálom, nem tudom megválaszolni... Egy belső hang folyton azt súgja, hogy miért hívom ki magam ellen a sorsot, miért rohanok a vesztembe, mert érzem, hogy a vesztembe rohanok, mégsem tudok visszakozni. Érted te ezt? — Szeretlek, Borbála ... — Én meg gyűlöllek, mert tönkreteszei. — Valóban? — Nem veszed észre, hogy azért készülök hozzád a szentélybe, mert kimondhatatlanul gyűlöllek I? — Az ilyen gyűlöletbe bele is lehet pusztulni? — Valakinek igen ... — Jó a humorod. Borbála. — Köszönöm az elismerést! Mikor Kiss Ferenc visszatért a kocsival és kettesben maradt a feleségével, megkérdezte: — Most már nyugodt vagy, Erzsi ? — Igen, megnyugodtam. A saját lakásomban ismét én vagyok az úr. Senki nem árnyékolja be az életemet. Nem is hiszed, milyen nagy dolog ez, Ferikém. — Már hogyne hinném! Bizony rettentő nagy dolog az, ha valaki a bolhából elefántot csinál — mondta a férfi gúnyos mosollyal, s LOVICSEK BÉLA BORBÁLA megpróbált elaludni, de nem tudott. Folyton Borbála körül keringtek a gondolatai. Belehabarodtam, az isten előtt is bele, gondolta szorongva. Nem merte tovább gondolni, hogy kettejük kapcsolatának mi lehet a következménye. Egyelőre csak a legközelebbi jövőre gondolt, a kézzel foghatóra, történetesen arra, hogy rövidesen találkoznak a pincében. Azon töprengett, hogy s mit fog csinálni. Azt is elhatározta, hogy valamelyik este meglátogatja Pista bácsit, a nyugdíjas tanítót. Régen járt nála. Azóta sok minden felgyülemlett benne, amit meg akar beszélni. Laczkó József ismét a trafikból leste Borbálát. Úgyszólván már minden viccét elmondta az idős trafikosnak. de a tanítónő még mindig nem jött. Odakinn sűrűn, áztatóan esett. Éppen újabb anekdotán törte a fejét, amikor megpillantotta Borbálát, aki az iskola előtt esernyőt nyitott és elindult hazafelé. Gyorsan elköszönt a trafikostól, fogta a falhoz támasztott kerékpárját, pedálra tette a lábát, hogy felszálljon, de megtorpant. — Nicsak, nicsak, kit látnak szemeim. Szervusz, Borika! — Micsoda véletlen! — mosolyintotta el magát a tanítónő. Lám, lám, a mérnök úr nem nyughat a bőrében, gondolta. Szinte biztosra vette, hogy találkozásuk nem a véletlen müve. — Én hiszek a véletlenek meghatározó szerepében. Bôrika. Te talán nem hiszel? • — Én csak azt tudom biztosan, hogy bőrig ázol, ha nem kerekezel el gyorsan — felelte a tanítónő hamiskásan. — Hát igen — tekintett az égre Laczkó —, ez a nyársirató eső igen áztató. Azt javaslom, térjünk be a presszóba egy kis melegítőre. Borbála szembefordult a mérnökkel: — Fogadni mernék, hogy rám vártál. — Nyertél... Bemegyünk?... Beszélni akarok veled. — Ugyan miről?... Hiszen már mindent elmondtál, amit akartál, Jóska. — Korántsem mindent... Ne könyörögtess. Borika! Rllanatnyi tétovázás után Borbála beleegyezett. — De csak néhány percre — mondta. — Hajat akarok mosni, meg kell írnom a holnapi előkészületeket, Eszter néninek vacsorát készíteni, meg... — A kisgyereket meg kell fürdetni, szoptatni, ágyba tenni... Csak kávét parancsolsz? — Te se igyál mást, el találják venni a hajtásidat — jegyezte meg Borbála csípősen. — Gúnyolódj csak. Bocsánat, mérnök úr, nem volt sértő szándék a megjegyzésemben. — Könnyű kigúnyolni a szegény embert. — Hát persze — sóhajtott a tanítónő, én olyan gazdag vagyok, hogy csak úgy dúskálok a földi javakban, nekem aztán könnyű. Piroska hozta a két kávét. — Mi van a ficsúrral, Piroska ? — Bevonult katonának — felelte a lány elszontyolodva. — Prága mellé. — Sebaj, Piroska! A nagy távolság ugyan próbára teszi az embert, egyúttal azonban meg is edzi a szerelmet — mondta a mérnök kedves biztatással. — Te már csak tudod, hogy mi edzi a szerelmet — nevetett fel Borbála. — De nagy kópé vagy, Jóska! — A tanácsadás meg a biztatás nem kerül pénzébe az embernek. Borika — mondta a mérnök, s elhallgatott. Borbála megunta a hosszú hallgatást. — Ha nem csal az emlékezetem, mondani akartál valamit. — Igen ... Tudod, Borika. én a szüreti mulatság óta sokat gondolkodtam ... — Az ember rendszerint gondolkodik, ha ébren van, ha meg alszik ... — Álmodik, azaz álrgeóozik. mert én már úgy vagyok, hogy ébren is álmodozom, a fene vigye el! — mondta a mérnök, s kortyintott a kávéból. A máskor oly fölényesen ironizáló és magabiztos fiatalember most kissé szánalmasnak tűnt. Borbála kezdte sejteni, hogy honnan fúj a szél, mégis igyekezett mellébeszélni: — Nézd, Jóska, minden ember álmodozik, akinek van egy kis fantáziája. Én például arról álmodoztam kislány koromban, hogy híres színésznő leszek. Azzal aludtam el, azzal ébredtem föl. Később aztán szép lakásról meg jó férjről álmodoztam, de hamar rájöttem, hogy az nem is olyan egyszerű és könnyű — mondta a tanítónő az asztalterítőt nézve, eltűnődve. — Komolyan beszélsz, vagy csak viccelsz ? — Csodáltam és most is csodálom azokat az embereket, akik szívós kitartással mindent elkövetnek céljaik elérése érdekében — folytatta Borbála az eszmefuttatását. — Akik nem válogatják meg az eszközeiket, sokszor a becstelenségtől sem riadnak vissza ... Rájöttem, hogy gyáva nyuszi módjára nem viselkedhet az ember, ha boldogulni akar az életben, és nem is fogok! Jól hallottad! — Nagyon helyes — adott igazat Borbálának a fiatalember. — Folyton az órádat nézed, ne türelmetlenkedj! — Mondtam már, hogy sok a dolgom . .. Eddig csak én beszéltem, te meg hallgatsz, mint a sült hal. Mondd el gyorsan, amit akarsz, aztán gyerünk ki-ki a dolgára! —• mondta Borbála sürgetőn. — Különben te maradhatsz. — Tessék, mehetsz, ha annyira akarsz! — mondta a fiatalember elvörösödve. — Megsértődtél?... Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni — mondta Borbála némi sajnálkozó ízzel a hangjában. — Ha a kézilabda csapatról van szó, rendben van, elvállalom. Mit óhajtasz még tőlem ? — Másról akarok beszélni — felelte a mérnök túltéve magát a sértődöttségen. — Eddig eszem ágában sem volt, hogy megnősüljek. Mire? Néhány ruhadarabon, meg az őskori kerékpáromon kívül semmim sincs ... A barátaim ugyan kommendálnak egy kislányt, nem is éppen utolsót, a kertészetben dolgozik. Emeletes házuk, autójuk, a hegyen szőlejük, pincéjük van, egyszóval csak a készbe kellene beleülnöm, mégsem megy. Semmi vonzalmat nem érzek iránta. Akkor meg minek? Hogy még szeretkezés közben is másra kelljen gondolnom egy egész életen át?. .. Ha némi igazság van is abban, amit hiresztelnek rólam, hidd el. Borika, ón még soha senkit nem tudtam szeretni. Durvábban fogalmazva: kiröhögtem azokat, akik majd bele haltak a nagy szerelembe ... — Lehajtotta a fejét, nem nézett a tanítónő szemébe. — Most viszont engem is megérintett valami, amitől nem bírok szabadulni... — Értem ... Azt akarod a tudtomra adni, hogy szerelmes lettél. De, Jóska, mi közöm nekem a te szerelmedhez!? — kérdezte Borbála megjátszott naivitással, bár most már tisztán látta, hogy miről van szó. Miért ne játszana, ha már igy belecsöppent ? Végül is érdekelni kezdte, hová akar kilyukadni a fiatalember. — Sok, Borika, nagyon is sok közöd van hozzá — folytatta Laczkó a magyarázkodást. — Mi akar ez lenni, Jóska, rejtjeles leánykérő? — Legyél a feleségem. Borbála. — A feleséged? — nyílt tágra a tanítónő szeme. Erre azért nem számított. — Igen, a feleségem. Borbála eddig könnyed, felelőtlen játéknak vette az egészet. Első pillanatban arra gondolt, hogy ez a rafinált és dörzsölt fiatalember még ilyen képtelenségre is képes, csak hogy elérje a célját, azt tudniillik, hogy lefektesse. Rendben van, belemegy ebbe a játékba is, gondolta. Kezd érdekes és izgalmas lenni. Megjátszott komolysággal fürkészte a fiatalember arcát, miközben nem kis erőfeszítésébe került visszatartani a nevetését. — Alig ismersz még, Jóska ... Fogalmad sincs, ki vagyok, mi vagyok, mi lakozik bennem, milyen múlt áll mögöttem. — Nem érdekel a múltad — vágta rá gyorsan a fiatalember. — Nem érdekel semmi, az sem, ha netán tíz vagy húsz férfinak voltál az ágyasa. Olyannak fogadlak el, amilyen vagy. Ennek már a fele sem tréfa, gondolta Borbála, de még mindig nem tudta biztosan, mi rejlik a mérnök szándéka mögött, ezért hát tovább puhatolódzott. — Ugyan mit kezdene egymással két olyan szürke veréb, mint amilyenek mi vagyunk, Jóska, megmondanád ?... Hiszen még a fészekrakásra is képtelenek vagyunk. Ma már idejét múlta az a kifejezés, hogy megélünk a jég hátán is. 14
