A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-13 / 11. szám
13. A tanítónő úgy tett, mintha nem hallotta volna, mit mondott a fiatalember. — Nézze csak, már elindult a menet! — mondta ágaskodva, hogy jobban lásson. A menet elején a táncoslábú bohóc cifrázta, nagyokat rikkantott és bukfencet vetett. Nyomában haladtak a koszorúslányok és a fiúk népviseletbe öltözve, vállukon vitték a díszes, százfürtű koszorút. Őket követte a cigányvajda: ütött-kopott, sátoros kocsiján szorongott a családja kutyástul, macskástul. Viháncoltak, kurjongattak. Közben leugrott a kocsiról két toprongyos alak, ügyes kezük alatt „égett" a munka: lángra lobbant a rözsekéve, villogott a fejsze foka, azaz készült a teknő meg a fúró. Kacagástól visszhangzott az utca. BORBÁLA — Csodálatos! — lelkendezett Borbála. — Ugye megmondtam — mondta a fiatalember. — Utána jön majd a mulatság, az sem kutya ám! Remélem, nem ad kosarat, ha felkérem táncolni!? — Majd meglátjuk... — Borika, szeretnék mondani valamit... — Figyelje csak — mutatott Borbála a vajda két süldő lányára, akik szíves szóval kínálgatták a szerencsét rejtő „planétákat". Az egyik kislány — igen csinos, égett, tüzelt a szeme, akár a gyémánt —, a mérnök elé perdült: — Jaj, nagyságos uram. egyem a szivét, nagy szerencse éri, ha tőlem vesz — csicseregte. Egyszerűen nem lehetett visszautasítani a kislányt. S lehetett-e játékosabb a játék, ha ilyen sorokat olvashatott a mérnök Borbálával együtt: „Bár nem csodagyerekként jött a világra, számolhat a szerencséjével, mert bolondnak bolond a szerencséje" ... Borbála pukkadozott a nevetéstől. Továbbá: „Nagy szerencse éri, ha szüretkor sok mustot fogyaszt, persze csak akkor, ha tartalék gatyáról is gondoskodik" ... A derék kisbiró úgy ült a szamáron, mintha mást sem tett volna életében. Egyik atyafi epésen megjegyezte: — Úgy ül rajta, mint macska a kapu tetején ... — fülig szaladt a szája, de nemcsak neki, hanem mindenkinek, aki a közelükben állt. A kisbíró azonban mit sem törődött a csípős megjegyzésekkel, sunyi ábrázattal végezte továbbra is a kötelességét: — Az is közhírré tétetik, hogy a faluban megalakult a nagyorrúak klubja. A tagok versenghetnek az elsőségért. A győztes jutalma: annyi fagylaltot kap ingyen, amennyi belefér a két orrlikába... Továbbá az is közhírré tétetik, hogy falunk egyik csendes utcájában jó erős ágy kiadó egy vonzó külsejű, kilencvenéves hajadonnal együtt. Azonnal meg lehet pályázni... Borbála dűlt a nevetéstől: — No, mérnök úr, itt az alkalom remélem megragadja ? — Maga nagyon rosszmájú. Borika. Volna szive egy aggastyán karjaiba lökni ? Azon a vasárnap délutánon is bebizonyosodott. hogy igazában a játékban tud feloldódni az ember. Mert milyen is valójában? Mint a magányos sziget a maga bezárt, szűk világával. Kifelé ugyan mosolyog, szépeket mond, de a maga világa titok, alig mutat fel belőle valamit, a lényeget sohasem. A menetet bezáró szekéren cigányzenekar munkálkodott, nem is akárhogyan. Csárdásból csárdásba kapott a vonó, fel s alá szaladgált a klarinét hangja, brummogva közbeközberöffentett a nagybőgő férfias kevélységgel, s ömlött, ömlött végig a falu utcáján a tarkabarka, színes áradat, mígnem befolyt a kultúrházba, ahol a falak közt hajnalig pillangózott a jókedv, tetőzött a játék. Kissék asztalánál ült Borbála és Laczkó is. Egy ideig Mezeiné is elgyönyörködött a táncoló fiatalokban, különösen Alexandrát figyelte nagy szeretettel, aki kecses tartással, kipirult arccal ropta a táncot. Szinte simogatta a tekintetével. Később Alexandrával együtt hazamentek: a kislánynak tíz óra tájban ágyban a helye! Borbála rendkívül jókedvűnek látszott, nem kevésbé Laczkó Jóska. Olyan önfeledten, olyan ízlésesen táncoltak, hogy öröm volt nézni őket. — Szép emberpár — jegyezte meg Erzsébet. — Szép... — Miért vagy olyan lehangolt. Ferikém? Talán keveset ittál, vagy elfáradtál? — Hajnaltól talpon vagyok, de azért táncolhatunk. Kiss Ferenc táncolás közben a szeme sarkából állandóan Borbáláékat figyelte, persze feltűnés nélkül. Ők folyton kacarásztak és beszéltek, beszéltek. Vajon mit, miről fecseghetnek annyit? Furcsa, kesernyés érzések kavarogtak benne. Éjféltájban, amikor Jóska a füléhez hajolva megkérdezte, nem adná-e oda a pincekulcsot, végképp eldőlt benne a borjú. — Nem! — jelentette ki mérgesen. — Csak nem haragszol, Feri? — Nincs miért. — Hát akkor? — A te kedvedért most nem kutyagolok haza érte. — Ha nagyon szépen kérlek, akkor sem? — Akkor sem. — Elkísérlek, ha akarod. — Kisérgesd a nénikédet! — Bolond vagy te. Feri! A zenekar játszani kezdett, az vetett véget a vitatkozásuknak. — Haragszom rád, elnök elvtárs! — szólalt meg a csillogó szemű Borbála. — Egész este csak várom, várom, hogy mikor kérsz föl táncolni, de hiába. Ha nem tudnád, véges ám a türelmem! ... Erzsiké, megengeded, hogy felkérjem a kedves férjecskédet egy fordulóra? — Tessék!... Aztán jól fáraszd ki ám! — Bízd csak rám! Táncolni kezdtek, arra azonban ügyeltek, hogy ne simuljanak össze túlságosan. Tudták, hogy több szempár is figyeli őket. — Savanyú vagy, mintha citromba haraptál volna, mi van veled, Ferikém? — Megvan rá az okom. — Talán azzal követtem el hibát, hogy felkértelek táncolni? — Másról van szó ... Mit ígértél Jóskának? — Semmit... Miért? — Csak azért, mert kérte á pincekulcsot. — Hát ez a bajod? — nevetett fel Borbála. — Nyugodtan odaadhattad volna neki. — Hát... nem ígértél meg neki semmit? — Semmit az égvilágon. — Biztos? — Nem szoktam mellébeszélni. Kiss Ferenc elhitte, s megkönnyebbülten szorította meg Borbála kezét. — Szeretnélek megcsókolni — súgta. — Én is téged. — Mégis miket suttogott a füledbe? — Egyebek közt azt is, hogy velem el tudná képzelni az életét, meg hasonlókat... A hires nőgyűlölö! Éppen Erzsiék előtt táncoltak el. Az aszszony észrevette, hogy Laczkó vágyakozó tekintete kíséri a táncoló párt. — Tetszik a kolléganőm? — Belevaló lány. Sajnos kinevet, vagy elengedi a füle mellett, bármit mondok is neki — mondta a fiatalember kissé kesernyésen. — Valaki telebeszélte a fejét és figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert én vagyok a környék legnagyobb bikája. — És nem vagy az? — kérdezte Erzsébet felnevetve. — Mindenfélét kitalálnak az emberek ... — Ahogy vesszük, Jóska. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél — pöckölte meg Erzsébet a fiatalember orrát. — Bizonyára érdekében áll az illetőnek, hogy befeketítsen Borbála előtt. — Hát persze — gyúlt világosság a fiatalember fejében, s a homlokára csapott. — Hogy én erre nem jöttem rá magamtól! — Gyanakszol valakire? — Nem érdekes — mondta Jóska elgondolkozva. — De azért egykönnyen nem adom fel! — Ne is add, Jóska! Borbáláért érdemes beleadni minden apait és anyait. Ha én férfi volnék, mindent elkövetnék, hogy megkapjam. Természetesen feleségnek, nem pedig hátaslónak — mondta Erzsébet incselkedő játékossággal. Valahogy nagyon jól érezte magát, s úgy viselkedett, ahogy soha azelőtt. — Mellesleg én is sok mindent hallottam rólad. Hittem is. nem is. Például sokszor jártál nálunk, s nemegyszer egyedül tartózkodtam a lakásban, mégsem próbáltál megkömyékezni. Laczkó bárgyún elmosolyodott: — Ne ugrass, Erzsiké ... Te egészen más tészta vagy... — Hogyhogy más tészta? — Büszke és megközelíthetetlen. A magamfajta ember megérzi, hol és kinél lehet kereskedni. — Valóban úgy érzed, hogy nálam nem lehet ? Laczkó József sokáig fürkészte Erzsébet arcát, aki derekasan, szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Vajon mit akarhat tőle ez a széoasszony? Kikezdeni? Nem, nem, az lehetetlen. Bárki tudja, a női nem kiismerhetetlen. Akkor sem. Erzsébet nem az a tipus. Benne van a tekintetében, minden mozdulatában, egész magatartásában, hogy makulátlanul tiszta, akár a frissen esett hó. — Erzsiké, Erzsiké — ingatta a fejét méltatlankodva a fiatalember. — Engem nem húzol be a csőbe, hogy a végén a szemembe nevethess. Sokkal hiúbb ember vagyok annál, mint sem hogy beugorjak olyan játékba, amelynek eleve én lehetek a vesztese. 14
