A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-06 / 10. szám

12.

Kiss Ferenc némi telkiismeret-furdalással nézte a mennyezetet: soha nem hazudott még a feleségének. Felemás érzésekkel folytatta a mondókáját:

— Flogy nézne az ki, ha haragosan kerülgetnétek egymást az iskolában ... Ellenben arra kérlek, amikor majd bejelenti a távozása szándékát, anyáddal együtt ellenkezzetek, hallani se akarjatok róla, hogy elmenjen.

— Azon ne múljék, Ferikém — mondta az asszony, és hálálkodva bújt a férjéhez. Addig-addig incselkedett vele, míg el nem érte a célját. Felszabadultnak és boldognak érezte magát.

Ezalatt Borbála a naplója fölé hajolva gondolkodott, majd hosszú töprengés után írni kezdett:

Október 18. Kedd.

Lassan éjfél felé jár az idő, s mégsem tudok aludni. Olyasmi történt ma megint az életemben, amire titkon számítottam. Talán nem is tudatosan, tudat alatt mindenképpen. Rossz vagyok, vagy nem bírok a bolondos véremmel, vagy hiú vagyok, irigy és gyűlölködő, vagy mindez együttvéve, vagy valami egészen más hajt újabb kalandokba ? Nem tudom, nem tudom. Pillanatnyilag azt sem tudom határozottan, hogy mit akarok elérni tulajdonképpen. Bosszút állni egy ártatlan, szerencsétlen asszonyon, aki önzetlenül segíteni próbált rajtam? Úristen, miért vagyok én ilyenl? Mit akarok én ettől a szép, tehetséges és emberséges, nagydarab férfitól? Válást, házasságot, vagy egyszerűen csak lefeküdni vele? Szeretem? Nem hiszem. Például Laczkó József alakja gyakrabban

“ BORBÁLA

megjelenik a képzeletemben, mint az övé, mintha hozzá jobban vonzódnék. De hozzá is miért?Talán azért, mert szoknyahajcsár hírében áll? Vagy a kedves, szinte ellenállhatatlan csibészsége miatt? Sosem voltam határozatlanabb, mint most... Anya! Ha most itt ülnél előttem, talán képes lennék elmondani mindazt, amit eddig elhallgattam előtted, előttetek. Elismerem, hogy nagyon rendes emberek vagytok. Minden fenntartás nélkül vállaltátok a pedagógus sorsot, pedig jól tudtátok, hogy a tanítói fizetésből sosem fürödhettek tejben-vajban. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy sokszor nélkülöztetek, sok mindenről le kellett mondanotok, és mégsem lázadoztatok. Egész emberségetekkel hittetek abban, amit csináltok, s minden nehézség ellenére tudtátok, hogy jó ügyet szolgáltok, olyan ügyet, ami előbbre viheti a társadalom fejlődését. Máig sem tudom, s talán ti sem, hogy miért és miből táplálkozott bennetek az a rendíthetetlen hit és akarat, hiszen a társadalomtól sosem kaptatok annyi anyagi és erkölcsi elismerést, mint amennyit megérdemeltetek volna, és arra már nyilván rájöttetek ti is, hogy az olyan pedagógus, aki semmi mással nem foglalkozik, csak az iskolában végzi a munkáját lelkiismeretesen és becsületes helytállással, nagyon kétköznapi, szürke életet él ma, amikor az igények az egekig csapnak. Ti mindig csak álmodoztatok valami jobbról, szebbről, pedig jól tudtátok, hogy csupán álmodozásokkal nem lehet kielégíteni a valós igényeket. Hát én ebből a bűvös körből akartam kitömi akkor, amikor az idős festővel tartottam a kapcsolatot. Nem sikerült. Ráfizettem, sőt ha jobban belegondolok, talán nem is. Jól éreztem magam vele. Tetszett, hogy

körülrajong, hogy babusgat, hogy elvitt olyan helyekre, ahová soha nem jutottam volna el. .. Mindennek ellenére, anya, látod, a hülye fejemmel én is a pedagógusi sorsot vállaltam. Persze most feltehetnéd a kérdést, hogy a zaklatott életmódom mellett hogy tudtam elvégezni a pedagógiai főiskolát. Hidd el, anya, ha nem lett volna született adottságom a matematikához, ha keményen meg kellett volna küzdenem az eredményekért. soha nem végeztem volna el.

Majd egyszer, ha lesz hozzá elég erőm és akaratom, mindezt levélben is megírom, vagy élőszóval elmondom, amire aligha kerülhet sor, mert találkozásunknak az a feltétele, hogy csak megtisztult emberként léphetem át a lakásotok küszöbét. Márpedig ez idő szerint a megtisztult ember fogalmáról különböznek a véleményeink ... Sajnos én nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből. Most ismét elkezdődött valami az életemben, valami izgató, s ha száz angyal suttogja is a fülembe, hogy hagyjam abba, az ördög hangja erősebb, a ti felfogásotok szerint... Álmos vagyok. Az írást abbahagyom, a naplóm elteszem, őszinteségem és életem valós tükrét...

Szombaton hangos vidámságtól visszhangzott a szőlőhegy. Majd minden szőlősgazda szüretelt. Kissék is. Voltak vagy tizen, ha nem többen. A szüretelök közül nem hiányzott Balogh Karcsi, Viocze Miklós és Laczkó Jóska sem.

Borbála hamar beletanult a szüretelés tudományába. Alexandra meg úgy röpködött a szőlősorok között, mint valami nagy tarka pillangó.

Laczkó meg is jegyezte:

— Ha megnősz, feleségül veszlek, Alexandra.

— Akkorra már vénlegény lesz. Jóska bácsi, mire mennék magával — csípett a nyelve a vidám lánynak a többiek nagy derültségére.

— Látod, ezért nem tudok megnősülni, mindenki kikosaraz.

— A nőgyülölök saját magukat szokták kikosarazni — jegyezte meg Borbála epésen. Csak ök ketten értették meg a célzást, s össze is mosolyogtak.

A szüretelök birkagulyást ebédeltek. Olyan mohón és jó étvággyal falatoztak, mintha egész héten koplaltak volna. Nem győzték dicsérni özvegy Mezeinét, aki arasznyit nőtt büszkeségében.

— Feri — súgta Erzsébet a férjének —, nincs valami alakulóban Borbála meg Jóska között ?

— Nem tudom ... Miből gondolod?

— Nagyon sündörögnek egymás körül, mosolyognak, heccelödnek és félmondatokból is megértik egymást. Gyanúsak.

— Hadd játszódjanak, hiszen fiatalok. Mikor, ha nem most? — mondta Kiss Ferenc unott arckifejezéssel, mintha öt egyáltalán nem érdekelné a dolog, pedig dehogy nem érdekelte, s hogy még hitelesebbé váljék a megjegyzése, megtoldotta: — Nem is bánnám, ha összemelegednének, legalább Jóska is révbe érne és megkomolyodna. Pillangózott már eleget, fene a jódolgába! Béklyót vethetne már a nyugtalan természetére.

— Sok mindent hallani róla — kuncogott Erzsébet. — Lehet, hogy Borbálát is csak be akarja törni, mint a jóvérű csikót szokás.

— Ki tudja ? — vonta meg a vállát Kiss. —

Szerintem Borbála nem az a fajta, akit hátaslóként, vagy céllövöldének lehet használni.

Erzsébet szájtátva bámult a férjére.

— Hogy te milyen kifejezéseket használsz!

— Miért? — nevette el magát a férfi. — Te kezdted a csikóval, én csak folytattam a gondolatmenetedet...

— Tényleg nem bánnád, ha összeboronálódnának?

— Nem hát, hiszen nem az én gyerekeimről van szó.

— Igazad van — hagyta rá Erzsébet. — De mire házasodnának össze? Se lakásuk, se semmijük

— De megvan az ifjúságuk, Erzsikéin!... Nekünk sem volt, mikor összeházasodtunk.

— Nekünk azonban megvolt az alapunk a kezdéshez.

Itt-ott csengő nevetés hallatszott, dalba is kezdtek néhányan. A levegőben ezüstös ökömyálak úsztak.

A következő hét elején a szövetkezetben is megkezdték a szüretet. Bő termés mutatkozott, nem csoda hát, ha mindenki örült.

Közben a falu népe készülődött az immár hagyományos szüreti felvonulásra. Mindenki úgy érezte, hogy anélkül szegényebb volna a falu, színtelenebb az ősz. Két-három éve még a mindenki Pista bácsija szervezte meg, de mióta nem bírja a lába a járást, Kiss Ferenc nyakába szakadt a felvonulás megszervezése is.

Valami mégis megzavarta a vidám készülődést, s elszomorította az embereket, mégpedig Gazsó István bácsi tragikus halála. Nyugdíjasként mindig besegített a szövetkezetben a nagy munkák idején, így a szüretben is. Ki tudja hogyan, leszédült a traktor pótkocsijáról, s a kerekek halálra gázolták. Úgyszólván az egész falu népe részt vett a temetésén. Mindenki tisztelte, szerette és megbecsülte a végtelenül emberséges, szorgalmas és takarékos bácsit.

Alvégen állt a háromszobás, jól felszerelt, pazarul berendezett családi házuk. Arra számítottak. hogy az egyszem fiuk. a frissen végzett orvos hazajön, a közeli városi kórházban elhelyezkedik, megnősül, s támaszuk lesz öreg napjaikra. A fiuk ugyan megnősült, de nem jött haza, hanem a pozsonyi nagykórházban helyezkedett el feleségestül. Most itt áll a nagy lakás, életük verejtékének a gyümölcse, s csak a bánat meg a szomorúság jár ki s be az ajtaján.

Kiss Ferenc néhány nappal a temetés után felkereste az özvegyen maradt Gazsó Istvánnál A kissé hajlott hátú, töpörödött asszonyka vérágas szemében olyan mélységes fájdalom és bánat ült, hogy valósággal szivén ütötte a nagydarab elnököt. Együttérzésében és szánalmában kis híján kicsordult a könynye.

— Azért jöttem el, Eszter néni, hogy segítsek ... Majd mi elintézzük az özvegyi járulékát, meg mindent, amit kell, és ha bármiben segítségre szorul, csak szóljon. Ne féljen, nem hagyjuk magára.

— Köszönöm, édes fiam, isten áldja meg a jóságodat! — sírta el magát a töpörödött asszonyka. — Látod, magamra maradtam öregségemre ... Felneveltük, kitaníttattuk a fiunkat, még sincs, aki rámnyissa az ajtót... Áldott jó gyerek volt, bíztunk benne, most meg hát... Ő jönne, szegénykém, dehát a felesége ugye ... Pozsonyi születésű, megszokta a nagyvárosi életet, hogy is jönne ide, falura ... Talán igaza is van ... Mink számoltunk rosszul, amikor másban reménykedtünk. Mindegy, bele kell törődnöm a sorsomba. Mennék én szívesen az Istvánom után. dehát elevenen nem bújhatok a föld alá, édes fiam, nem bizony...

Ott és akkor ötlött fel Kiss Ferenc agyában a gondolat, hogy a lakás minden tekintetben megfelelne Borbálának, s talán még örülne is

14