A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-06 / 10. szám
### írók dolga: az irodalom. De az irodalom az élet dolgait tárgyalja, elemzi, veti papírra és veti az emberi tudatba és a köztudatba: írók dolga — maga az élet. A mi életünk és a kinti világé, amelytől nem vagyunk függetlenek, s amelyre hatni akarunk. A kimondott szó, a leírt gondolat meggyőző, átütő erejével. Ez a mi munkánk, s nem is kevés. írók együttesen végzett munkájának eredményeit az irókongresszusok dolga, feladata felmérni, értékelni. Ezt teszi e napokban a Szlovák írók Szövetségének, majd a Csehszlovákiai írók Szövetségének kongresszusa, s velük együtt, illetve ezek keretén belül, a Szlovák írók Szövetségének magyar szekciója is. S ilyenkor, számadások és számvetések idején, az ember szükségszerűen viszszapillant a megtett útra s olykor önkéntelen szorongással veti fel a madáchi kérdést: Vajon ment-é előbbre az emberi faj? S haladt-e vele együtt az irodalom ? Emlékezvén régi írókongresszusokra s azok célkitűzéseire, határozataira, noha lassan immár az irók legidősebb nemzedékéhez tartozom, nem élnek bennem búsongó. az irodalom „régi, szép napjait" idéző nosztalgiák: ellenkezőleg, meggyőződésem, s ezt tanúsítja a legutóbbi kongresszus óta megjelent kötetek impozáns száma, a kötetek százezrekre menő könyvoldalai, hogy közös irodalmunk, a cseh és a szlovák irodalom s velük együtt és egy szólamban, a nemzetiségek irodalma, az utóbbi esztendőkben figyelemre méltó alkotások és jelentős írói egyéniségek egész sorával lépett az olvasók elé. Még akkor is, ha egyes műfajok területén olykor megtorpanások, az élet üteméhez viszonyítva lassúbb műfaji kibontakozások aggasztanak. A próza területén például gyakran elhümmögünk azon, hogy irodalmunkban még egyre késlekedik a felfigyeltető, úttörő jellegű „új regény" megjelenése; ez az elégedetlenség és türelmetlenség azonban bizonyára természetes társadalmi következménye és követelménye korunk és napjaink minden eddigi korszaknál sebesebb lüktetésű fejlődésének, annak a rohamos lendületnek, amely életünk teljes egészében, az emberi munka és alkotás minden megnyilvánulásában, minden tudományban, az alkalmazott technika, a gazdasági élet sürgető követelményeiben, és nem utolsósorban a politikai történések felfokozott érverésében él és dobog. Az irodalom — akár maga az élet — számtalan összetevő hatása közepette él és alkot. De éppen ezeknek az összetevőknek a felismerése és tudatosítása hatalmaz fel bennünket arra, hogy nyugodtan leszögezhessük: hazai irodalmunk ugyanolyan mértékben kész befogadni a kinti világ minden haladó jellegű, a fejlődést meggyorsító áramlatát, eseményét, mint amennyire képes és felkészült kivetíteni a mi életünk hű irodalmi képét a kinti világba. Más kérdés természetesen, mennyire hajlamos és hajlandó a „másik" világ befogadni, megismerni és elismerni a mi irodalmunkat. Ez azonban nagymértékben ismét a mi erőfeszítéseinktől, a mi munkánktól függ, s hadd idézzem ismét József Attilát: s ez sem kevés. Mert itt most nem az egyéni sikerekről van szó. Az egyéni sikerek feltétlenül erősítik, növelik a kollektív hatóerőt. De mindig pontosan annyival, amennyivel maguk is a kollektív gondolat és akarat érvényesítésére törekszenek. írókongresszusokra emlékezem. Az elsőre, amelyen részt vehettem, s amelyen még megismerhettem Marié Majerovát. Nem messze ültem tőle: az egyik szünetben két botra támaszkodva, nehézkesen botorkált ki a széksorok között. Akkoriban fordítottam magyar nyelvre egyik regényét. Nem volt jó fordítás; még nem ismertem eléggé a műfordítói művészet szakmai mesterségét, de ahhoz feltétlenül szükséges és alkalmas volt, hogy megnyissa tanulóéveimet. És hogy megismerjem az írónőt. Odasiettem hozzá: — Segíthetek? — Fiatalember, itt csak én segíthetek — válaszolta mosolyogva, miközben belém karolt. — Egymáson kell segítenünk — magyarázta kedvesen, mert felszólalásra készült, s ez kötötte le a figyelmét, nem hanyatló testi állapota. Utóbb, felszólalásából értettem meg, mire gondolt. Az irók köteles egységfrontjára a világ gondjai, bajai iránt. A világ, a púnok hadjáratai, a római légiók hódításai, a Spartacus-lázadás, a Dózsa-felkelés, a cseh bányászok forradalmi harcai óta mindig bajokkal küszködött. írókongresszusokra, találkozókra emlékezem: — Túl sok volt a Hitler, a Vietnam — mondta Forbáth Imre, a csehszlovákiai magyar költő, 1966- ban, a költészet budapesti napjain, amikor a népek és nemzetek közé emelt politikai, ideológiai korlátok megrohamozásának nehéz — a toll emberéhez méltó — feladatáról beszélt. Hitler és Vietnam. Nicaragua és Dél-Afrika: a haladó világ ma is véres korlátokat és válaszfalakat dönget — a toll emberéhez méltó feladat. De mindenekelőtt — tulajdon kertünket kell megművelnünk. írókongresszusokra emlékezem, de közben — nem óhatatlanul, hanem tudatosan — a csehszlovákiai magyar irodalom nem öt esztendejére, hanem négy évtizedére gondolok. Az induláskor hazát és talajt kerestünk a csehszlovákiai irodalomban és az egyetemes magyar irodalomban, egy odaadással és egyidejűleg. Nem volt egyszerű és nem volt könnyű feladat; nekünk is meg kellett tanulnunk és meg kellett értenünk a modem cseh irodalom nagyasszonyának a szavát: — Fiatalember, egymáson kell segítenünk ... Egymáson. Különös képzettársítás: néhány hete a budapesti televízió politikai kabaréjában egy politikai sanzonra figyeltem fel. A pontos szövegére nem emlékszem, de a mondanivalójára igen: Itt az ideje, hogy ne egymással játszadozzunk végre, hanem együtt és egymásért ... Együtt és egymásért. Kis ország kis irodalmában is. Kis ország kis irodalma? Elnézést érte. Ez is a visszapillantások sorába és értékrendjébe tartozik. Részt vehettem a Kulturális Fórum budapesti tanácskozásain, s nyugodt lelkiismerettel mondhatom, küldöttségünknek egy percig sem voltak „kisebbségi" érzetei a „nagy" irodalmakat képviselő országokkal szemben. Annál kevésbé, mert ha megfejtjük a „nagy" irodalmak rejtjelező jelzőjét, nem utolsósorban arról van szó, hogy ezek az irodalmak nyelvi szempontból jóval nagyobb számú olvasó számára hozzáférhetők, mint a „kis" országok irodalmai. A közvetítő szerep a fordításé; a feltétel — a minőség, a következetes művészi felkészültség és vértezet. A csehszlovákiai magyar irodalom számára is. Annál inkább, mert ha négy évtizeddel ezelőtt a „haza és talaj" keresése és fellelése nem volt egyszerű és nem volt könnyű feladat, ma már nyugodtan elmondhatjuk, irodalmunk pontosan az elmúlt néhány esztendőben lépett a kiteljesedő férfikorba; polgárjoga és egyenjogúsága immár kétségtelen. A legutóbbi irókongresszus óta több szlovákiai magyar író alkotása jelent meg szlovák nyelven, tehát a közös könyvespolcon, mint amennyi az azt megelőző időszakokban együttvéve. A szlovákiai magyar irodalom fejlődését, irányát az elmúlt kongresszus utáni időszakban a sokrétűség, a líra és a széppróza hagyományos formáit meghaladni kívánó igyekezet jellemezte. „Az SZKP XXVII. és a CSKP XVII. kongresszusa az új gondolkodásmód szükségszerűségét hangsúlyozta", idézte Miroslav Válek, az SZLKP Elnökségének tagja, kulturális miniszter, a művészeti szövetségek, az állami szervek és a kulturális intézmények tanácskozásán elhangzott beszédében, majd így folytatta : „Ez természetesen egyúttal a kultúrára és a művészetre is érvényes". A művésznek — az írónak — részt kell vennie az „új gondolkodásmód" kialakításában: korunk bonyolult bélés külpolitikai tényezőit figyelembe véve, részt kell vállalnia a CSKP lenini politikájának a megvalósításában — ezt kell tennie a Szlovák írószövetség magyar szekciójának is, szem előtt tartva a Nagy József: Nappal és éjjel (PVC metszet) 10
