A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-13 / 7. szám

A sírhoz érkezve Otto Hurt fáradtan leült a kőkerítésre és magában az öreg­séget átkozta. Szellemileg friss volt, de nyolcvanesztendös teste nehezen visel­te el az idő terhét. Fél évszázad múlott el a temetés napjától és azóta sohasem tette be a lábát a holtak kertjébe. Mégis minden nehézség nélkül megtalálta a füvei be­nőtt sírgödröt, amelyre egy, az idő vas­fogától megrozsdásodott márványtábla görbült. Sunville, a városka, amelynek Otto Hurt nagyapja volt az első polgármeste­re, mindig szomorú emlékeket ébresz­tett az öreg úr szivében. Élete egy sikeres hadjárat, de ebben a városká­ban a hiúsága szégyenteljes vereséget szenvedett. Mindent a sors irányított el, gondolta több esztendővel ezelőtt, amikor az alacsony profit miatt bezá­ratta a környékbeli bányákat és elhur­­colkodott Detroitba. Büszke tartásával és szorgalmas munkával az új környe­zetben is gyorsan felverekedte magát a társadalmi ranglétrán. Csak azért tért vissza most Sunville-ba, hogy átszállít­sa Detroitba, a nagyváros temetőjébe húga földi maradványait. — Lassan ássanak — figyelmeztette az izzadó munkásokat —, nehogy meg­sértsék a koporsó fedelét. — Maga úgy gondolja, hogy maradt valami a húgából? — kérdezte tapintat­lanul az egyik munkás. — Ne aggódjon. A koporsó vasból készült. Hat ember vitte el a sirgödö­­rig... Hurt visszaemlékezett Alan Metterre, aki idegesen babrált a nyakkendője kö­rül az iroda üvegajtaja előtt. Ismerte a fiatal művészt, akit az egész városka megkülönböztetett szeretettel fogadott be. Metter a bányatulajdonos húgának a portréján dolgozott. — Ha emlékezetem nem csal — mondta akkoriban Mr. Hurt —, maga arról beszélt, hogy gyakran és eredmé­nyesen dolgozik, ha festményről van szó, ha szoborról. — Igen — válaszolta zavartan Metter —, az ujjaim alatt megszelídül az anyag... — Magának több mint egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy a mü vala­melyest hasonlítson a modellhez? — Én ... — Rendben van — mondta békülé­­kenyebb hangon Hurt —, a magyaráza­taira nincs szükségem, de ha pénteken nem szállítja le nekem a festményt, nem adok önnek egy fityinget sem. A fiatal művész félénken bámult Hurtra. — Én nem kérek a festményért egy­­centet sem, uram. — Miért nem? — A maga húga meg én ... Mathil­da meg én ... mi szeretjük egymást. Elveszem feleségül. Adja ránk az áldá­sát, uram. A bánya és a város gazdája felkaca­gott. — El akarja venni feleségül a húgo­mat? — Úgy van! Mi szeretjük egymást! — Szereti? Nem maga az első férfi, aki beleszeretett a húgomba, de csak azért, mert én vagyok a bátyja. Ha megengedi, akkor felvilágosítom, hogy Mathilda kiskorú, tehát a vagyonra egyelőre ne számítson. Meg aztán ... ne akarja nekem bemagyarázni, hogy szereti a húgomat. Csúnya ... nem vet­te észre? — Mathilda jószívű és drága terem­tés. — Hagyja abba! Nem adom a húgo­mat egy másodrendű hozományva­dászhoz! Ha pedig arra számított, hogy én most nagyobb összeget ajánlok fel önnek csak azért, hogy minél előbb hagyja el a várost, akkor téved. El akarja venni tőlem azt, ami nekem a legfonto­sabb a világon? Hallgasson ide, fiatal­ember! Adok magának tizenöt percet, hogy elrohanjon a stúdiónak csúfolt patkánylyukba, összeszedje a kacatjaít és elhagyja a várost. Ha nem fogad szót, akkor megemlegeti ezt a napot, isten engem úgy segéljen. Hurt egyszerűen kidobta a fiatalem­bert az irodából. Metter falfehér arccal vonult el a hivatalnokok íróasztala mel­lett. Hurt becsöngette a titkárnőjét. — Szóljon a húgomnak, hogy azon­nal keressen fel — rendelkezett. — Sehol sem találjuk — válaszolta félénken a titkárnő. — Azt mondják, hogy a művész úr lakásán tartózkodik. Néhány perccel ezután Metter háza előtt leparkolt egy gépkocsi. Hurt két rendőr kíséretében rohant a tornácra és abban a pillanatban, amikor az egyik hekus belépett a szobába, a bányatu­lajdonos megpillantotta a húgát és Mettert. A sötét folyosón futottak az udvar irányába. — Megálljatok! — ordította Hurt. — Fogják meg őket! A folyosó visszhangzott a rendőrcsiz­máktól. A menekülők bezárták maguk mögött az udvari ajtót és a rendőrök dühösen káromkodva tértek vissza az utcára. Egy parányi zöld gépkocsi ab­ban a pillanatban hagyta el a garázst. — Ők azok — intett a rendőröknek Hurt. — Állítsátok meg őket! Két lövés dörrent. A gépkocsi váratla­nul oldalra fordult. A rendőrök futásnak eredtek. Füstölgő revolverrel. Metter a karjaiban tartotta Mathildát. A lány fehér ruháján a vörös folt egyre nagyobbodott... Green doktorral a folyosón találkoz­tak. Az orvos franciául beszélt Metter­­rel, majd Hurthoz fordult. — Mi történt? — kérdezte. — Félreértés — válaszolta Hurt ide­gesen. — A húgom meg akart szökni a művész úrral. Megakadályoztam őket ebben, ez a kötelességem. Velem tar­tottak a rendőrök. Azt gondoltuk, az lesz a legcélszerűbb, ha megijesszük őket. Az egyik golyó eltalálta a húgo­mat. Az orvos felcsattant: — A golyót Metternek szánták, mi? Mi történt azokkal a fiatalemberekkel, akik a múltban megkörnyékezték a hú­gát? Hurt nyakig elvörösödött. — Maga ... maga ... mit merészel? Felvettem a kórházba ... és ez a hála ? Felvettem egy részeges disznót! Ha még egy szót szól, szedheti a sátorfáját, érti? — Értem ... — Ismeri a művész urat? — Párizsban találkoztunk ... időn­ként — vetette közbe Metter. — Mi lesz a húgommal? — kérdezte Hurt. — Megoperálom — válaszolta az or­vos. — A golyó előbb az ülést verte át... a seb nem túlságosan mély. — Ajánlom, hogy ne igyon többet! — Sohasem iszom, amikor operálok! Az emberek összenevettek Hurt háta mögött, mert hiszen a fiatal művésznek nem szaladt inába a bátorsága és nem is szökött meg a városból. Mathilda gyenge volt ahhoz, hogy elhagyja a várost. Metter a szó szoros értelmében beköltözött hozzája és egész nap az ágyán üldögélt. Tíz nappal a szerencsétlenség után az orvos váratlanul közölte Mr. Hurttal, hogy Mathilda meghalt. Metter azonnal elhagyta a várost be sem várva a teme­tést. Ézzel megerősítette Hurt vélemé­nyét. A fickó egyszerű hozományva­dász. A munkások mély gödröt ástak, majd vastag kötelek segítségével lassan ki­emelték a koporsót. Hurt ezalatt el­­szundikált a napon. Valamivel később az egyik munkás megérintette az idős úr vállát. Hurt dühösen nézett a gyüle­kezetre. — Mit bámulnak azon a koporsón? — ordította. — Munkára! Az idő pénz! — Mr. Hurt — mondta az egyik mun­kás halálsápadtan. — Tessék idefárad­ni... A fedél lefordult a rozsdás koporsó­ról. Hurt megtántorodott. A koporsóban egy fiatal lány feküdt, olyan ruhában, amilyenben ötven esztendővel ezelőtt divatoztak a hölgyek. Hurt rémülten szegezte rá a tekintetét a lány leszakadt fülére. A viaszkos fülre és a viaszfigurá­ra, amely hűen hasonlított a húgára. Vérbeli művész munkája ... 23

Next

/
Thumbnails
Contents