A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
9. Laczkó József mégis elérte azt, amit akart: Borbála maradt és beszélgetett vele. Rajta volt a sor, hogy feleljen a kérdésére: — Igaz, hogy társas, a legtöbb ember mégis társtalan, magányos ... Bizonyára járt már nagyvárosban, bizonyára csavargóit a zsúfolt utcákon, ahol ezrek vették körül, mégis magányosnak érezte magát, vagy tévedek? — tette fel Laczkó a kérdést, s a szeme sarkából leste szavainak hatását. Borbála elgondolkozva nézett maga elé: ez a pasas vagy korlátott és buta, vagy rendkívül dörzsölt. Inkább dörzsölt, mint buta, olyan ember, aki szívós kitartással és türelemmel állítja fel a csapdáját, akár a pók a hálóját, de ezúttal rossz helyen kopogtat. Igyekezett másra terelni a szót. — Azért végre megmondhatná, hogy mi a szándéka, mit akar tőlem, kedves nőgyűlölő, mérnök úr!? — Persze, persze! — ütött homlokára a mérnök —, teljesen elrugaszkodtam a valóság talajáról, s a lényegről megfeledkeztem — nézett a tanítónő szemébe. — Hát miről is van szó? ... Szövetkezetünknek van futball-, teke- és röplabda-csapata. Most egy női kézilabda-csapatot akarunk összehozni. Van is akár két csapatra való érdeklődő lányunk, de nincs aki foglalkozzon velük. Erzsitől hallottam, hogy maga „valaha" kézilabdázott, állítólag első osztályú szinten. Igaz ez? — Kézilabdáztam, de soha nem ment valami jól: — Ne szerénykedjen. Borbála ... Elvállalhatná. — Alkalmatlan vagyok én arra. — Nézze, Borbála, iskolánkivüli munkát úgy is kell végeznie — mondta a mérnök LOVICSEK BÉLA BORBÁLA rábeszéiőn —, de nem mindegy, hogy mit fog végezni. Megtörténhet, hogy olyasmit varrnak a nyakába, amihez tényleg semmi köze. Tőlünk, mármint a szövetkezettől minden támogatást megkapna. — Maga a sportfelelős? — Dehogy vagyok! — Hát akkor? — Szívügyem a sport. — Akkor maga is elvállalhatná, elvégre fiatal ember, tele energiával — mondta Borbála, s hogy egy kis borsot törjön a mérnök orra alá, megtoldotta. — Persze, persze, hiszen nőgyülölő, hogy is foglalkozhatna fiatal lányokkal, igaz? — Annyit értek én a kézilabdázáshoz, mint nagyanyám a harangöntéshez. — Mintha valahol már hallottam volna ezt a hasonlatot — mosolyintotta el magát a tanítónő. — Nyilván a Feritől... Tudja, Borbála, az emberre sok minden ráragad a főnökéről. Nálánál nagyszerűbb embert nem ismerek. Szóval... Elvállalja? — Gondolkodom rajta ... Most már tényleg mennem kell. — Megiszunk még egy kávét, aztán hazakísérem. — Egyedül is hazatalálok. — Minden szép nő ilyen csökönyös? — Kérdezze meg tőlük! — Éppen azt teszem. — Már megint kezdi, maga megrögzött nőgyülölő!? — Én már csak ilyen vagyok — vonta meg a vállát Laczkó unott arckifejezéssel. — Engem nem kell komolyan venni. Néha olyan összefüggéstelenül beszélek, mintha tudathasadásos lennék... — Mindig fejet hajtottam az őszinte emberek előtt — nevetett fel Borbála halkan. Laczkó jól értette a célzást, s igyekezett visszavágni, persze finoman, hogy ne sértse meg a szépséget. — Soha nem kívántam a nőktől, hogy fejet hajtsanak előttem, még kevésbé azt, hogy megbecsüljenek ... Két kávét kérek! — szólt a mérnök a felszolgáló lánynak. — De, mérnök úr! — fakadt ki Borbála szemrehányóan. — Nem annyira erős, hogy ne tudna tőle elaludni. — Mondja, maga mindig és mindenkivel szemben ilyen erőszakos!?... Már régen faképnél kellett volna hagynom, nem gondolja ? — Számít is az valamit magának, hogy mit gondolok én! De ne is számítson! Megsértődnék ... — Nagy kópé maga, mérnök úr. Gömöri, ha nem tévedek? — Nem téved — bólintott Laczkó. — Magának miért kellett eljönni a keleti végekről, arról a szép vidékről? — Miből gondolja, hogy kellett? — Szokásból... — Magának talán el kellett jönni Gömörországból ? — Nem, nem kellett. Egyszerűen idejöttem ... Közben a felszolgáló lány hozta a kávét. — Köszönjük, Piroska!... Apropó: szombaton este nem akar színházba menni? A Pistájának is tudnék jegyet szerezni. — Sajnos, nem mehetek, szolgálatban leszek. — Majd legközelebb, jó? — Köszönöm szépen, mérnök úr! — hálálkodott a bájos arcú kislány, azzal a pult mögé sietett, hogy megfordítsa a kazettát a magnóban. — Milyen színházról van szó? — érdeklődött Borbála. — Két-háromhavonként eljár hozzánk a MATESZ... Minden előadásra hatvannyolcvan jegyet vásárolunk a tagjainknak. Mi a kultúrát is támogatjuk ám! — dicsekedett a fiatalember. — Csodálom, hogy Erzsikéék nem szóltak, meg egyébként is teli van a falu plakáttal. — Nyilván azért nem szóltak, mivel szombaton szüretelni fogunk. — Az ám! — csapott a homlokára Laczkó. — Engem is meghívtak. Teljesen megfeledkeztem róla. Mellesleg este nem lehet szüretelni. — Az is igaz. — Szóval együtt szüretelünk? — Minden jel arra mutat. — Szüretelt már? — Még soha. — Nem szentírás. könnyen bele lehet jönni — mondta a mérnök, majd felcsillanó szemmel így folytatta. — Mezei néni minden szüretkor birkagulyással rukkol ki. Hét nyelven beszél. Az ember mind a tíz ujját megnyalja utána. Szereti? — Olyan gusztust csinál, hogy máris éhes vagyok. — Szinte érzem az illatát — incselkedett tovább a mérnök. — Abbahagyná? — Most már abbahagyom, mert az én gyomrom is megkordult — nevetett fel Laczkó. Szerfölött elégedett volt az eddigi teljesítményével. Mégis csak sikerült felkelteni a „kiscsibe" érdeklődését. Csak nyugodtan, biztatta magát, nem kell elkapkodni a dolgot. A szépség már az utcája környékén ácsorog, minden jel arra mutat, hogy nem lesz nehéz beterelni a „szentély"-beli széles heveröre. Akkor aztán a két szeme közé nevet Kiss Ferencnek. Megitták a kávét, a mérnök fizetett, s indultak hazafelé. Néhányan megfordultak utánuk az utcán. — Ha már a szüretről esett szó — folytatta Laczkó a beszélgetést —, lesz itt olyan szüreti felvonulás meg bál, hogy gyönyörűség lesz nézni, csak az időjárás kedvezzen. Tavaly például szemerkélt az eső, mégis nagyon jól sikerült a rendezvény... — Érdeklődéssel várom ... — Sok mindent lehetne csinálni a faluban — elmélkedett a mérnök, Sajnos nincs aki csinálja, gondolta, de nem mondta ki. — Itt a gyönyörű kultúrház és kong az ürességtől, pedig ha megtöltödne tartalommal, hasznát látná az egész falu közössége ... Csupán lakodalmakra, nagyobb gyűlésre, s néhány táncmulatságra használják fel... Nem is olyan nagy széltoló ez a fiatalember, gondolta magában Borbála, mint amilyennek látszik, vagy mutatja magát. S kezdte őt is érdeklődéssel hallgatni. — Él itt a faluban egy nyugdíjas tanító, a mindenki Pista bácsija. Aranyos ember... Ő dolgozta fel például a falu múltját, történetét, ö szervezte meg évtizedekkel ezelőtt a szüreti felvonulást is, s ő általa vált hagyományossá ... A századfordulón született, megöregedett, megfáradt, s ma már nem bírják a lábai. Tőle sokat lehet, illetve lehetne tanulni... Közben Kissék elé értek. Az elnök éppen akkor lépett ki a lakás ajtaján, amikor Laczkóék kézfogással elbúcsúztak egymástól. Egy pillanatra elfelhősödött az arca: fene a jódolgába ennek a szoknyahajcsárnak, a végén még valóban sikerül lefektetnie Borbálát. Hát aztán! Ha lefekteti, hát lefekteti! Az ö dolguk. — Későre maradtál — fogadta Kiss Ferenc az ajtóban Borbálát. — Erzsiké már régen itthon van. Csak nem a mérnök barátom állta utadat? — Mindenáron rá akart beszélni, hogy vegyem át a kézilabda-csapat irányítását. — Éppenséggel azt nem tennéd rosszul. — Mi az, talán összebeszéltetek? — Valóban kellene egy hozzáértő, jó vezető ... Jóska nem próbált udvarolni? Borbála meglepetten nézett Kiss Ferencre: ezt vajon miért kérdezheti. — Miért?... Talán olyan udvarlós természetű? — Huncut a szeme: ahányat lát, annyit szeret! Borbála jóízűen felnevetett: — Nekem azt mondta, hogy nőgyülölő, hogy a világ legszebb teremtése kedvéért sem adná fel a szabadságát. Kiss Ferenc méltatlankodva csóválta a fejét: — Hogy még nőgyülölő! Megáll az eszem... Ez a Jóska, ez a Jóska! Tőle jobbakat is felakasztottak már, elhiheted, persze a nőügyekre vonatkoztatva gondoltam ... No, mindegy, igyekezz, az anyósom vár a vacsorával. Szervusz! — Gyűlésre? — Mint mindig — felelte az elnök, azzal elment. A gyűlés előtt összetalálkozott Laczkóval, aki vigyorogva és elégedetten dörzsölte öszsze a tenyerét: 14
