A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-06 / 6. szám
UDVARIASSÁG SZÍNE ÉS FONÁKJA Fiatal mama száll fel az autóbuszra, karján másfél éves formájú kisgyerekkel. A buszban — ahogy az a városi közlekedéshez illik — minden hely foglalt. Egy csomó fiatalember terpeszkedik az üléseken, mereven bámulnak ki az ablakon, nehogy észrevegyék a fiatalasszonyt, nehogy át kelljen adniuk a helyüket. A fiatal mama áll, karján a másfél éves formájú kisgyerekkel, félkézzel a fogantyúba kapaszkodik, fékezéskor és induláskor akarva-akaratlanul tántorog. A gyermek nyűgös, a fiatal mama kétségbeesve pillant körbe. Nincs szivem tovább nézni, megérintem az egyik strucc módjára üldögélő fiatalember vállát és fejemmel intek az asszony felé. A fiatalember dicséretére legyen mondva, hogy szó nélkül feláll és átadja a helyét. Közben még valami olyasmit is morog, hogy: Ó, elnézést, tessék, foglaljon helyet! A fiatal mama leül, megkönnyebbülve felsóhajt, a gyereknek is mosolyra derül az arca. Az ablakot cirógatja és kacarászik. Valami köszönésfélét várok, de hiába. A fiatalasszonynak esze ágában sincs megköszönni a fiú szívességét. Gondolatban máris véleményt változtatok a nőről. Már nem is tűnik olyan csinosnak, mint korábban. Már nem is sajnálom annyira, hogy olyan sokáig állt, karján a gyerekkel. Úgy látszik hiányzott, amikor az elemi illemszabályokat tanították. Mert bármilyen szép dolog is az udvariasság, igazán csak akkor szép, ha kölcsönös. Ha mint idős ember vagy fiatal mama elvárom, hogy átadják nekem az ülőhelyet, előre engedjenek a sorban, segítsenek leszállni az autóbuszról, akkor a legkevesebb, amit cserébe adhatok, hogy megköszönöm a szívességet. Bosszantó, ha valaki olyan természetesnek tekinti a vele szembeni udvariasságot, hogy még meg sem köszöni. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon nem azért csökkent-e a férfiak és a fiatalok nőkkel szembeni udvariassága, mert még egy fejbólintást vagy mosolyt sem kapnak érte. Meg az a sanda gyanúm, hogy ha a szóban forgó fiátalasszony csemetéje felcseperedik, az öreganyjának sem engedi át a helyét. Mert ugyan mit tanulhat egy ilyen anyától. PALÁGYI LAJOS PARLAMENTI ÜGY LETT? A letűnt korok nevelői bottal, doronggal védték a maguk igazát. Szilárdan hitték ugyanis, hogy ütlegek nélkül a gyereket nem lehet rábírni a jóra. Ma is gyakran elhangzik, hogy „engem nadrágszíjjal vert az apám, s hamar eljárt az anyám keze is, ezért lett ember belőlem". De vajon valóban ezért-e ? A korszerű pedagógia mindenesetre már elvetette a pálcát, intőt kap a kisdiák, nem kormost, ha csintalankodik. A szülők is letettek az elfenekelésről és a nyaklevesekről, inkább szép szóval, érvekkel próbálnak hatni csemetéjükre. Legalábbis általában. Mert kivételek még akadnak. Anglia más tekintetben példás iskoláiban, kollégiumaiban például a diákok testi fenyítését csak jövőre tervezik megszüntetni, akkor sem mindenütt, s kizárólag azért mert a tanulók meztelen fenekén szaporán suhogó nádpálcával már a brit parlament alsóháza is foglalkozott. Akit elnáspángolnak, a botütéseket még megköszönni is köteles. A verést tiltó rendeletnek egyébként még sok ellenzője van az angol szülők és tanárok között. A parlament is csak egyetlen szavazatnyi többséggel tudta elfogadtatni. NŐI SPORTPULÓVER Folytatás a 17. oldalról sima, 1 fordított váltakozása; simakötés (4-es tűvel): színén sima, visszáján fordított szemek; lustakötés (4-es tűvel); színén és visszáján is sima szemek; rizs: 1. sor: 1 sima, 1 fordított váltakozása. 2. és a többi sor: simára fordítottat, fordítottra simát kötünk; sakktábla: 1—4. sor: 2 sima, 2 fordított váltakozása; 5. sor: simára fordítottat, fordítottra simát kötünk. 6—8. sor: fedve dolgozunk, 9. sor: az 5. sortól ismételjük a mintát. Méretpróba: 17 szem és 23 sor = 10X 10 cm. Háta: 71 szemmel, zöld keverékfonallal kezdjük és 8 cm-es patentszegélyt készítünk. Az 1. sorban, egyenletesen elosztva 19 szemet szaporítunk. A továbbiakban ezen a 90 szemen a rajz szerinti színekkel és mintákkal dolgozunk. Szinváltásnál a szálakat keresztezzük. Egyenesen kötünk a teljes, 62 cm-es magasságig, itt a szemeket leláncoljuk. Eleje: ugyanúgy készül, mint a háta, de a kezdéstől számított 58 cm-es magasságban leláncoljuk a középső 18 szemet a nyakkivágásnak, majd mindkét oldalon 1X3, 1X2 és 2 X 1 szemmel kerekítünk. Jobb és bal ujja: 41 szemmel, zöld keverékfonallal kezdjük, és oda-vissza haladó sorokkal 8 cm-es patentszegélyt kötünk. A következő sorban a szemeket megkettőzve (39 szemet) szaporítunk, így 80 szemes bőség' gél egyenesen, a rajzok szerint kötünk tovább. A kezdéstől mért 48 cm-es magasságnál a szemeket leláncoljuk. Gallér: a váltak összevarrása után a nyakkivágás 96 szemét körkötőtűre szedjük. Az egyik felét zöld keverékfonallal, a másikat nyers szinü bukléfonallal, patentmintával körben kötjük. Színváltásnál a szálakat keresztezzük. Kb. 20 cm-es magasságban fejezzük be. EMBERI SORSOK ELVÁLNI KÖNNYEBB? (T. Varga Mária csinos, rövidre nyírt, fekete hajú nő. Negyvenéves. Kétszobás. ízlésesen berendezett lakása van. Estefelé, amikor a megbeszélt időpontban becsöngetek nála. tizenhárom éves fia a kisszobában tanul. Minden: a lakás, a bútor, maga az asszony is rendezett. Családi állapota: elvált) — Nem mondom, hogy jó elváltnak lenni. De még mindig jobb, mint olyan házasságban élni, amilyen az enyém volt. Én mindig önálló, határozott nő voltam, egyáltalán nem érzem magam elkeseredettnek. Őszintén mondom: amikor kimondták a válást, úgy éreztem, egy nyűggel kevesebb . .. Azt nem állítom, hogy néha nem fáj a szívem a János miatt. Sőt! Ki merem mondani, bizonyos értelemben még most is szeretem. De az embernek néha az eszére is kell hallgatnia, nemcsak a szívére. Nem titok, bátran elmondom, ami velünk történt. Jánossal három évig ismertük egymást az esküvő előtt. Huszonhat éves voltam, amikor összeházasodtunk. A szerelemtől, úgy látszik, nem vettem észre, hogy csapongó természet. Mindenben az: a munkában is, a magánéletben is. Volt ő már szakmunkás, pincér, bolti eladó, hivatalnok, gépkocsivezető, raktáros és talán fel sem soroltam még az összes állását. Három év után kezdődtek a nőügyei. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az úgynevezett türelmes asszonyok közé tartozom, hiszen hosszú ideig nem csináltam nagy ügyet, sőt szinte semmilyen ügyet János kimaradozásaiból. De amikor az a bizonyos „hölgy", aki már nem futó kaland volt, hanem komoly viszony, éjjel fél egykor felcsöngetett a kaputelefonon hozzánk, hogy azonnal látni akarja a férjemet, akkor alaposabban elgondolkodtam ... Akkor pedig még jobban elgondolkodtam, amikor láttam, hogy János egyre rendszeresebben iszik. Egyik munkahelyéről például ezért küldték el. Bennem még ekkor is volt önfegyelem, és csak azt kértem tőle: ne csináljon olyat, hogy reggel elmegy munkába s legföljebb csak másnap éjjel jön haza. Ezért is akartam telefont szerezni, gondoltam. talán akkor hazacsönget és legalább nem izgulok itt hosszú órákat egyedül a kisfiámmal. Telefont nem kaptunk, a kimaradozások viszont folytatódtak. Sőt, fokozódtak. Az egyik csúcspont például az volt, amikor János egy kollégáját és annak feleségét péntek estére vacsorára hívta meg. A házaspár el is jött, pontosan este hétre. János viszont csak vasárnap került elő. . . Aligha kell részleteznem, mennyire kínos volt hármasban az az este. (Azt hiszem, nem szükséges bizonygatni, hogy a válások okainak és főként következményeinek feltárása fontos társadalmi kérdés. Részint személyi, lélektani és családjogi, részint statisztikai okokból, mert a válások számát tekintve világviszonylatban is igen előkelő helyet foglalunk el. „Beadni a válópert, esetleg megosztani a vagyont és dönteni a gyerek helyéről, pillanatnyilag egyszerűbbnek tűnhet, mint alkalmazkodni és közös erővel leküzdeni a problémákat" — mondják tapasztalataikat összegezve a válóperes bírók, majd hozzáfűzik, hogy sokan meggondolatlanul válnak. Gondolom, érdemes tovább hallgatni T. Varga Máriát. Az ő esete a statisztika szerint tipikusnak tűnik. Vagy mégsem az?) — Amikor a kisfiam öt éves volt, és arról a bizonyos nőről a férjem nem akart lemondani, gondoltam egy nagyot. Fölajánlottam neki: menjen el egy időre hazulról, éljen együtt avval a növel. Ne váljunk el, majd meglátjuk. Megbeszéltük, hogy a fiunknak azt mondjuk, apuka most vidéken dolgozik, és csak ritkán jöhet haza. Egy kisgyerek még elhiszi az ilyesmit. így is történt. János öszszeköltözött a növel, és hetente látogatta a gyereket. Én pedig titkon abban reménykedtem, hogy majd csak rájön, hozzánk tartozik. Eltelt egy év. A férjem egy szép napon beállított. Könyörgött, hogy fogadjam vissza és segítsek rajta: munkahelyén, ahol épp akkor dolgozott, több ezer koronás hiánya van. Fölkerestem a rokonságomat, előteremtettem a pénzt; ö pedig megbánta minden bűnét. Hazaköltözött. Nagyon rövid ideig minden szép és jó volt, azután kezdődött elölről az egész. Én akkor azt mondtam magamban: egy hétéves kisfiúnak már nem lehet folyton azt hazudni, hogy apuka túlórázik, vagy vidéken van. A gyerek előtt szégyelltem a férjem dolgait. Kinyomoztam az éppen soros nő címét, és egy szép napon a ház kapujában várakoztam. Nem kellett ott soká állnom, megérkezett János. Förtelmes zavarba jött, borzasztóan rettegett a botránytól. Én nagyon nyugodtan azt mondtam, hogy most együtt fölmegyünk és hármasban tisztázzuk az ügyet. A nő először nem akart beengedni a lakásba, de amikor látta, hogy nem hisztériázni jöttem, nem karmolok és nem visítok, akkor betessékelt. Leültünk, és én megkértem Jánost: válasszon, melyikünkkel akar élni, mert ez így nem mehet tovább. Fura egy helyzet volt, nem mondom ... Ő feszengett, azután rámnézett és azt mondta: nem tud dönteni, döntsék én helyette. Nem tréfa amit mondok, de azt hiszem, a többnejűség nagyon megfelelt volna neki. Egyébként sem volt kedvem viccelni, hét kilót fogytam akkoriban. E háromszög vége az lett, hogy hazamentünk, én összecsomagoltam a holmiját, és ő szó nélkül elment. Mire a válóperre sor került, én már kissé összeszedtem magam. Mindig is szerettem a munkámat, a vállalatomnál továbbtanulási tanfolyamra jelentkeztem, igyekeztem magam a fiammal és a tanulással elfoglalni. Volt azóta egy-két ismertségem, de férjhezmenésre még csak álmomban sem gondolnék. Nincs az a pénz, amiért még egyszer kitenném magam hasonló megpróbáltatásoknak ... Legföljebb ha János ajánlaná föl, hogy visszaköltözik, de ö azóta sem jött vissza. A gyerektartást rendesen fizeti, nagyon sokszor foglalkozik a fiunkkal is, emiatt egy rossz szavam sem lehet. Egyébként azóta el is vette azt a nőt, így szinte képtelenség is az az ötlet, hogy visszajöjjön ... (Ha egy házaspár elválik, a gyerek többnyire az anyánál marad. A férfi elköltözik a közös lakásból, s ezzel lényegében befejezettnek tekintendő a kapcsolatuk. Persze, akad másfajta kivétel is. Este hétkor csöngetek ez egyik tömbház harmadik emeleti lakásának ajtaján. Fiatal férfi nyit ajtót, mondván, felesége épp most füröszti a legkisebb gyereket. Amikor a fiatalasszony percekkel később megtudja, hogy elvált nőkkel készítek riportot, zavartan mosolyog:) — Igen elváltunk, de azóta újra összeházasodtunk a férjemmel. Rájöttünk, hogy jobb együtt. Itt vannak a gyerekek, a lakás, szóval v külön-külön semmiképpen sem jobb. De ne beszéljünk már a válásról, szeretnénk az egészet elfelejteni. Ugye, megérti? (Megértem. Ám hogy a lehető legtöbb helyen fogadják így a bontóperek témájában jártas riportert — sajnos, ez csupán jámbor óhaj.) M. P. 19 ä _L
