A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-30 / 5. szám
— Holnap kocsival mész iskolába, és tanítás után elhozod Borika holmiját! — Igenis, parancsnok úr, a parancsot teljesítem! — pattant fel Erzsébet a helyéről, majd visszahuppant a fotelba. Nagyot nevettek. — Erre azonban inni kell! — Fenékig üríteni a poharat! Kiss Ferenc ünnepélyes arcot vágva felállt: — Én vagyok az idősebb, s ha nem veszi tolakodásnak ... szervusz, Borika! — Szervusz, Ferenc! A két pohár összecsendült, s fenékig ürítették. — Hát a puszi hol maradt? — emelte fel hosszú mutatóujját Erzsébet. — Az ám! — nyújtotta Kiss a kezét. A két kéz összefonódott, puszi jobbról-balról, azzal a „szertartás" befejeződött, s igen jó hangulat alakult ki. Közben rájuk nyitott Mezeiné. — Semmire nincs szükségetek? — kérdezte. Felelet helyett Borbála felpattant a helyéről, átölelte Mezemét és össze-vissza csókolta. — Nagyon szépen köszönök mindent, nagymama!... Köszönöm, hogy befogadnak. köszönöm, hogy...! — Szóra sem érdemes. Borika, sok jó ember megfér együtt, és a segítő kézre mindig áldás száll. így hallottam a nagyszüleimtől, így a szüleimtől — mondta Mezeiné kissé meghatottan. Elfogyasztott egy pohár borocskát, azzal leballagott a konyhába. Kissék később kocsiba ültek és kihajtottak a hegyre, a „pincéhez". Mikor kiszálltak a kocsiból és Borbála körülnézett, egészen odavolt ámulatában. — Nektek ez pince? — Az is van alatta. — Ez egy kacsalábon forgó meselak! — Túlozni azért nem kell, sok hasonló sorakozik itt — mondta Kiss, és a sorjázó lakokra mutatott. Büszkeséget és elégedettséget tükrözött az arca. Kinyitotta az ajtót, s betessékelte a hölgyeket. Magyarázón mutatott a lépcsőkre. — Az lefelé vezet a pincébe, ez meg föl a ... — Csak nem a mennyországba ? — nevetett fel Borbála.-----Olyan mennyországba, ahol olykor, olykor azért ördögök is kotnyeleskednek — jegyezte meg Erzsébet. Fölmentek az emeletre, ahol szintén körülnézett Borbála. Hitetlenkedve ingatta a fejét. — Hát ez nem igaz!... Mondjátok, hogy nem igaz, csak álmodom az egészet! — Kilépett a balkonra. — Csodálatos a kilátás! — Hát még tavasszal, különösen május végén, amikor nyílik az akác — mondta Kiss Ferenc. — Látod, az ott az akácos. Mintha menyasszonyi fátylat öltenének májusban, és az az illat, amit onnan hoz a szél! Szinte fojtogatja az embert. Borbála beleült az egyik fonott fotelba, s nézett le a völgybe, a messzeségbe. Kibugygyant a könnye és lassan végigfolyt az arcán. — Te sírsz? — kérdezte Erzsébet ijedten. — Igen ... muszáj... — Talán megbántottunk valamivel, Borika? — Dehogy bántottatok — felelte Borbála tiltakozva. — Tudod, Erzsiké, ha két elégedett és boldog embert látok magam körül, mindig a saját nyomorúságos sorsom jut eszembe, s rettentő elesettnek érzem magam. Bőgnöm kell, ha akarok, ha nem ... Ilyen bolond vagyok, s talán egy kicsit irigy is. És az a borzasztó, hogy hiába tiltakozom az irigykedésem ellen, nem és nem tudom kiűzni magamból... — Volt idő, amikor én is irigykedtem másokra ... (folytatjuk) Kazinczy Nézlek, te szikár álmodó — a Mondo/at szamár-paripáján ballagsz a parnasszusi csúcs felé, fejeden lepkés gúnykoszorú, oldaladon lant, mögötted gitár, tülködbe fújsz süket füleknek ébresztő harci dalt, sereg nélküli, árva vezér, előtted csak kótyagos szatir táncol, társat keresve síppal üdvözöl — s a szárnyát borzoló Pegazus meg se vár. Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Kufstein, Spielberg penészes falai, a lenézett, szégyellt, édes anyanyelvi Árkádia kies mezején Csokonai bandukol, köpenyén csillagfoltok sziporkáznak. Berzsenyi széles mellkasán vulkánok sötét haragja dörömböl, Baróti szelíd, mélázó piros arca, Batsányi sértett vadként űzetve, kitiltva halálig. Kölcsey félszemén a tündöklő értelem messzire világít. Széphalom, kicsiny sziget — te hitted, hogy kontinens, hogy szavadnak súlya van, s amit üzensz, az példa lesz társaknak, késő unokáknak. Nem volt szívedben sohase alázat, hisz te mondtad éppen konokul egyre: „Nem merni, amit merni kell, gyalázat!" Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Széphalom, sziget magánya, csendöböl. Mikor a levelek fehér galambjai elkerültek, még akkor is éltetett a szavak mágiája. Ifjak mosolya, ha fájt is, nem mutattad, tudtad — nyelvünk szennyeit lerázza. Égtél égi csodamadárként, jövendő igéket hordozva szárnyadon. Ez az arc, ez az arc most már mindig így marad. Megkövesülnek rajta a barázdák, sokasodnak a fájdalom évgyűrűi, a szem mélyében lerakódik az emlékek fekete salakja, szürkülő haj lengi körül a koponyát. Ez az arc, ez az arc most már mindig így marad. Elvarázsolt kunyhók, kővé vált erdők, kiszáradt kutak őrizője, zöld moha lepi, akár a kapufélfát. Verheti zápor, fújhatja szél, süllyed a földhöz egyre közelebb. Ez az arc, ez az arc nem kér senkitől kegyelmet, nem fogad el megaláztatást, ha lecsukja majd egyszer a szemét, ne nézzetek rá nagyon hosszan. OZSVALD ÁRPÁD Szeretettel köszöntjük kedves munkatársunkat, a kiváló költőt 55. születésnapján Postilla Bornemisza F’étemek Ez a kis „sömmi" ember csak porol, egyre pöröly inaiba csúf ördögök harapnak, kísértetek csípnek oldalába, döghalál kerülgeti, hányódik, akár a magányos csónak tengeri szélben, ez az apró „bikkmakk ", vézna kis ember örökké nyugtalan, mindig csak háborog, és mondja, mondja a maga igazát, dacos homlokával veri a pádimentumot, császári főket gúnyol, dölyfös urakat ostoroz, kényes dámákról prédikál, ez a látomásoktól meggyötört, testben már majdnem összetört, csupa bőr és csupa csont, fonnyadt kis ember hogy ég, hogy lobog, hangja átzúg a falakon, és riasztó igéit szórja csak egyre, a megrettent szívűek vigasztalására. Aki kilép az ajtón . . . Aki kilép az ajtón, — valamit benn felejtett. Emlékeit rejti Mózes kosarába, és áll a kavargó vizek partján... A csecsemő sírása sokáig ott kering a hajladozó nád fölött. 15
