A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-30 / 5. szám
A CSEMADOK ESTE A FONÓBAN A Rozmaring Táncegyüttes Gombaszögön E vonzó címet adta a Csemadok Szinai (Seňa) Helyi Szervezetének lelkes kulturális együttese új műsorának. A hangulatos est főszereplője a nagy névnek örvendő Rozmaring Táncegyüttes jelenkori és régebbi tagsága volt. A jelenlegi táncosok az est táncbetétjeit adták elő, az idősebbek, a régebbi tagok pedig a fonó-mesélgetö-dalolgató fonóházi jelenetet elevenítették meg. A dalokat közösen énekelték, a fiatalok is bekapcsolódtak a mesemondók sorába. A fonóház jellegét mégis az idősebbek szereplése határozta meg. Régi jó szokása ez a szinai Rozmaringnak. Így télviz idején a táncegyüttes kirándul a népi kultúra területeire és szerkesztett, vidám, hangulatos bemutatóval — esztrádesttel, szokáshagyomány-feldolgozással — kedveskedik az évtizedek szorgos munkájával "kinevelt hű közönségének. A tradíciónak náluk is mozgósító ereje van. Most, a bemutató alkalmával is telt ház tapsolt a színészeknek, olyan nézők, akiknek nagyobb hányada tegnap, tegnapelőtt még maga is „színpadkoptató" volt, nagy részük kijárta a Csemadok iskoláit. Ezért vált tradicióteremtövé a Rozmaring Táncegyüttes jó szokása. A mostani vidám estjük — ahogyan a cím is jelzi — egy nagyon gazdag lehetőséget kínáló szokáshagyományra épült. Fonóházi este! Ez a falu valamikori társadalmi életében, az őszi-téli időszakban folyamatos együttlétet, együtt-tartózkodást biztosított. Természetesen, mint minden munkához kapcsolódó szokásban, a fonóban is a munka végzése — a fonás és az egyéb munkafolyamat — volt az elsődleges, de az is természetes, hogy a rendszeres, huzamosabb ideig tartó összejárás a munka mellett másra is lehetőséget adott: a dalolásra, mesélgetésre. rémhistóriák ismétlésére, a napi események elmondására és a megszabott napokon, a megszokott időben a legények fogadására. A szinaiak e keretbe foglalva jelentették meg azt a sok szép dalt, mesét, rémtörténetet, jövendőjóslást, a napi hírek elmondását, melyek valamikor náluk is éltek, a falu régmúlt életének szerves részei voltak. E tartalomhoz ötvözték a táncegyüttes jelenlegi repertoárjának jelentős részét: az Abaúji csárdást, a Bodvavendégi tréfás verbunkost, a Széki táncokat, a Szentistványi táncokat, a Korsóstáncot stb. A tánc a műsor keretében ugyanúgy megszűnt önálló szám lenni, mint ahogyan a szólista vagy éneklőcsoport énekelte dal, a mesemondó által tolmácsolt mese is elvesztette önálló életét. E műsorban a tánc is, a dal is, a mese is a műsor egy-egy mozaikja lett. Az előadás annak ellenére, hogy mozaikokból épült, nem volt vontatott. Lendületét, az események folyamatos pergését, hézagmentes egymásba kapcsolódását a szereplők élethű tolmácsolása biztosította. A szereplők közül kiemelni valakit nagyon nehéz — az est kollektív munka volt. Az egészet dicséret illeti, a Csemadok Szinai Helyi Szervezetének vezetőit, tagságát. Kit azért mert szépen megvarrta a kosztümöket, másokat mert sok-sok időt áldoztak a táncok, dalok, mesék összegyűjtésére, feldolgozására, betanítására. Sok község, sok Csemadok-szervezet példát vehet a munkájukról, mert az általuk megszerkesztett és megvalósított előadás létrehozásához majd minden olyan faluban, ahol éneklő-, folklór vagy tánccsoport működik, adottak a lehetőségek. Önmagunkat gazdagítjuk a példa követésével. A nagyon szép est befejezéseként kedves ünnepségre, megemlékezésre, tiszteletadásra került sor. A jelenlevő több száz főnyi közönség előtt, a szereplőgárda gyűrűjében a Csemadok Központi Bizottsága tisztelete, megbecsülése jeléül a Csemadok Kiváló Népművésze kitüntetésben részesítette Eröss Pálnét, a Rozmaring Táncegyüttes vezetőjét, koreográfusát, számtalan népdal újraélesztöjét, valamint a Csemadok Kiváló Népművészeti Csoportja kitüntetésben részesítette a Rozmaring Táncegyüttest. TAKÁCS ANDRÁS Fényképezte: PRANDL S. .. Viszonylag sűrű országjárásaim közben, a minap, egy Csemadok-taggyűlésre is betoppantam. Az összejövetel érdemi részének berekesztése után a jelenlévők egy maroknyi csoportja még kötetlen, kedélyes társalgásra maradt ott a teremben. És ahogy szó szót követett, az asztaltársaság fokozatosan két pártra szakadt. A helyi iskolaigazgató és a szóban forgó iskola egyik pedagógusa alkották az egyik tábort, míg az ellenpártiak csoportját négy-öt szülő jelentette. Gondolom, már ebből a „felállásból'’ is nyilvánvaló, hogy a felvetődött téma aligha lehetett más, mint a nevelés gyakorlati kérdéseinek, még precízebben: az iskola, a gyermek és a szülő sajátos háromszögének vitatása. A riporternek pedig nem kellett egyebet tennie, mint odafülelnie, hogy újfent — ki tudja hányadszor — megbizonyosodjon arról: ez bizony olyan téma, amiben szinte mindenki csupán a magáét hajtogatja. A szülők például azt, hogy az emberfaragás feladata elsősorban az iskola kötelessége. Ehelyett, mondjuk. középiskolás fiuk tanára igazságtalanul osztogatja az intőket, de nem különb az igazgatóhelyettes sem, aki középső gyermeküket „szekálja" érthetetlen okokból, az alsó tagozatos tanítónő pedig a családok legfiatalabb csemetéit fegyelmezgetí állandó megrovásokkal. Ahelyett, hogy énekkart, hagyományőrző folklórcsoportot, tánckört szervezne! Persze, az efféle vitákban a pedagógusok sem tesznek lakatot a szájukra. Ök azt panaszolják, hogy a hatodikos fiú öntelt s nem tiszteli a tanárát, az alsó tagozatos gyermek fegyelmezetlenül izgága, a kiskamasz pedig félrehúzódva duzzog, ha a focicsatákon vagy a faluszéli csatangolásokon kívül a gyermekszínjátszó csoport munkájába is be akarják fogni. Elvileg könnyen feloldhatók ezek s az ehhez hasonló ellentétek. A pedagógus és a szülő megbeszélheti azokat az iskolában, a családlátogatáson, a szülői értekezleten, vagy ahogy az én példám bizonyítja: még akár a Csemadok-összejövetelek keretében is. A valóságban azonban nehezebb a dolog, mert az alkalmi találkozások viszonylag ritkák. Mindennek végeredménye nem egyéb, mint hogy a szülök és a pedagógusok közötti kisebb nézeteltérések egyre mindennaposabbá válnak. Ha e konfliktusok okait keressük, óhatatlan a közelmúlt és a jelen család-iskola kapcsolatának összehasonlítása. Az ötvenes-hatvanas években főként világnézeti kérdésekben mutatkozott meg az ellentét. Az akkori iskolások szüleinek tekintélyes hányadában még elevenen éltek és hatottak saját gyermekkoruk vallási s társadalmi ideái. Voltak, akik akarva-akaratlanul átadták gyermekeiknek ezeket az emlékeket, és így olykor bizony szembefordították csemetéjüket az iskola szemléletével. Mások mélyen hallgattak a régi időkről és a gyerek előtt mindenben a pedagógusnak adtak igazat. Talán már akkor is a legkevesebben voltak azok, akik okosan, őszintén elemezték a fel-felmerülő dilemmákat, s igyekeztek úgy feloldani e nézeteltéréseket, hogy az gyermekük épülését szolgálja. A mai szülőknek is ez utóbbit kellene tenniük a vitás helyzetekben. Valamivel könnyebb feladatuk van, mint a mai középgeneráció szüleinek volt. mert zömében már nem éles világnézeti ellentétekkel kell vívódniuk. Igaz, napjaink problémái új gondokat szültek. A család mind jobb életszínvonaláért folytatott jövedelemkiegészítő versengés — főként vidéken! — mind kevesebb időt enged a gyermeknevelésre, az iskolai gondok higgadt elemzésére. Sőt! Az egyes emberek értékrendjében és magatartásában bekövetkezett változások a szülő és pedagógus közötti ellentét újabb forrásait jelenthetik. A teljesség kedvéért azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az új pedagógusnemzedék képzését is gyakorlatiasabbá, szakmailag elmélyültebbé, a közművelődés gondjai és a társadalmi élet problémái iránt érzékenyebbé kéne tenni. A nevelés kisebb-nagyobb problémáiba nem lehet és nem is szabad beletörődni. Elsősorban azt kelt leszögezni, hogy a szülőknek saját gyermekeik érdekében kell segíteniük az előirt tananyagot oktató és az iskolán kívüli tevékenység zömét végző pedagógusok munkáját. Épp ezért nem kevésbé fontos, hogy sem a szülő, sem a pedagógus nem bírálhat csak úgy, általában, hiszen az ilyesmi csak elmérgesítheti a helyzetet. Gyermekeink nevelését, személyiségük fejlődését, az anyanyelv iránti tiszteletük elmélyítését csakis együttesen segíthetjük. Tehát a családi kör, az iskola és ehhez kapcsolódóan a különböző társadalmi szervezetek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a pedagógus sem tévedhetetlen, ám a szülő szintén véthet egy-egy lépést. A jövő nemzedékének szellemi és emberi fejlődését irányítva a családnak, az iskolának és a társadalmi szervezeteknek együtt kell töprengeniük a legcélravezetőbb nevelési módszereken. Mind hivatalos értekezleteken, mind kedélyes kvaterkázás közben. Mindez egyébként „csak" azért jutott eszembe, mert ezekben a hetekben szövetségünkben is a járási konferenciák időszakát éljük. MIKLÓSI PÉTER 6
