A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-25 / 30. szám
M iszt Ferenc a XIX. század zanéjének U egyik legnagyobb s ugyanakkor ta- K Ián a legmagányosabb alakja volt, K akit hódolók tömege csodált és dicsőített, de akit valójában csak nagyon kevés ember értett meg. Fiatalabb éveiben egész Európát ámulatba ejtette virtuóz zongorajátékával és sokan úgy tartják: ő volt minden idők legnagyobb zongoraművésze. Zeneszerzőként új, mások számára csak nehezen követhető utat jelölt ki magának, s kortársai közül még azok is idegenkedve figyelték elképzeléseit és törekvéseit, akik pedig mind emberileg, mind a „jövő zenéjéről" alkotott véleményükkel igen közel álltak hozzá. Mozgalmas, teátrális eseményeket sem nélkülöző életútját reménytelen vállalkozás volna ezen a szűkre méretezett helyen megrajzolni, egyébként is kiválóan megoldotta már ezt a feladatot a maga idejében Guy de Pourtales, akinek Liszt Ferenc életéről szóló könyve magyarul is olvasható. Mindazonáltal nem hagyhatom említés nélkül a Lisztről készült filmeket, amelyek nem hogy segítették volna elosztani a személye körül kialakult legendákat, hanem még újabbakkal is szaporították őket. E feldolgozások tükrében Liszt mindenekelőtt a nők bálványaként áll előttünk, aki még idős korában is, papi reverendájában fiatal lányok százait tette reménytelenül szerelmessé. Ki tagadná, hogy ez is igaz. de vajon valóban ez volt Liszt Ferenc valódi énje? 1811. október 22-én Doborjánban (ma: Raiding) látta meg a napvilágot. Apja, Liszt Ádám juhászati számadó volt a hercegi uradalomban, de emellett nagyon rajongott a zenéért is, szinte naponta játszott zongoráján vagy a csellóján. A gyermek Liszt zenei tehetsége korán megmutatkozott, s miután apja már nem tudott semmi újat tanítani neki, a család úgy döntött, hogy komoly mestert keresnek a számára. A taníttatás nagy anyagi áldozatokkal is járt, ezt a család nem tudta, a herceg pedig nem akarta vállalni. (Hiába ezúttal az alma messze esett a fájától: egy korábbi Esterházy európai hírű zenekart tartott fenn Kismartonban, s udvari karmesterét Joseph Haydn-nek hívták ...) De Liszt Ádám nem hagyta annyiban a dolgot. Leveleket és kérvényeket írt gazdájának, s miután ez nem segített, úgy döntött, hogy a nagy nyilvánosság előtt fogja megmutatni, milyen tehetséges is az ö gyermeke. Liszt Ferenc kilencéves korában lépett először közönség elé. mégpedig Sopronban. Egy hónappal később, 1820. november 26-án Pozsony zenerajongóit ejtette ámulatba, öt főúr azon melegében évi 600 forint ösztöndíjat szavazott meg neki, hogy tanulmányait Bócsben folytathassa, de hogy valóban ez az összeg segítette öt, az a mai napig tisztázatlan. A híres Carl Czerny (1791 — 1857) vállalta a gyermek tanítását, akiről a következőket jegyezte fel önéletrajzában: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanitványom(...) Rövid időn belül mesteri folyékonysággal játszotta a skálákat minden hangnemben, amit nagyon elősegített remek kézalkata. A Clementi-szonáták komoly tanulmányozása által pedig(...) megerősítettem addig teljesen hiányos taktusérzékét, rászoktattam a szép billentésre és szép hangvételre, a legalkalmasabb ujjrend használatára és a helyes zenei deklamációraf...) A kis Lisztet örökös vidámság, jókedélye és tehetségének rendkívüli fejlődése miatt szüleim annyira megszerették, mintha saját fiuk lett volna, én pedig mintha fivérem lenne. Nemcsak hogy egészen ingyen tanítottam, hanem elláttam öt a szükséges kottákkal is, vagyis minden jó és hasznavehető zeneművel, ami addig megjelent." Hiába volt azonban Czerny nagyvonalú mia létrehozásában és élete végéig tanított is ott. Mégis akadtak olyanok, akik sohasem tudták neki megbocsájtani, hogy a magyar népzenét a cigányzenével azonosította. Liszt mentségére legyen mondva Bartók és Kodály fellépéséig senkinek sem volt fogalma arról, milyen is a valódi magyar népzene. Liszt csak nagyon rosszul beszélt magyarul, parasztemberekkel nemigen került kapcsolatba, azokban a körökben pedig, ahol magyarországi látogatásai alkalmával forgott, legfeljebb a verbunkos és a cigányzene járta. Ezért is kerültek ezek az elemek magyaros motívumként híressé vált rapszódiáiba, míg a valódi magyar népzene továbbra is Csipke Rózsika-álmát aludta a nagyvárosi lármától távolesö alföldi és erdélyi falvakban. Amennyire fogékony volt Liszt minden újszerűre, forradalmira, ami mások művészetében jelentkezett (vegyük akár Berlioz szimfóniáit, Wagner Trisztán és Izoldáját vagy pedig Brahms műveit) annyira kevés megértésre számíthatott ő a kortársak részéről. Sokan csak a zongoraművészt tisztelték benne, zeneszerzői művészetét tagadták. Késői korszakának darabjairól még Wagner is fanyalogva nyilatkozott, nem is szólva Brahmsról és Joachim Józsefről, a neves hegedűművészről, akit pedig kezdő korában éppen Liszt karolt fel és atyai módon támogatott. A kor meghatározó műfaja az opera volt, s bár Liszt fiatal korától kezdve szüntelenül arra törekedett, hogy operaszerzőként is sikert arasson, jószerével egyetlen operát sem tudott megírni (nem számítva azt az egyet, amelyet tizenvalahány évesen írt, s amelyet a bemutató után tökéletesen és végérvényesen elfelejtettek), pedig több műbe is belefogott. Két szimfóniája (a Dante- és a Faustszimfónia) is inkább a jövőnek Íródott, valódi értékeit csak a huszadik század fedezte fel. Egyházi ihletésű zenéjének visszhangját nagymértékben az előadások színvonala határozta meg, akárcsak a szimfonikus költeményekét is, amelyek közül a Tasso, a Les Préludes és a Mazeppa a legismertebb. A zongora virtuóza volt, s nemcsak előadóként, hanem zeneszerzőként is, legbensöségesebb gondolatait ezen a hangszeren tudta megszólaltatni. Aki hallotta és ismeri a h-moll szonátát, az bizonyára igazat ad nekem. Liszt száz éve 1886. július 31-én halt meg Bayreuthban. Földi életpályája ekkor végérvényesen lezárult, de elkezdődött egy másik is, amely a halhatatlanságba vezetett, s amely az utána színrelépö zeneszerző-nemzedékek munkásságában hagyott kitörölhetetlen nyomokat. Bartók Béla írta erről: „Úgy érzem. Lisztnek jelentősége a zene továbbfejlődésére nagyobb, mint Wagnerét ...) Ne vezessen félre bennünket a Wagner-utánzók nagy tömege. Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát, teljes egészében és minden részletében, hogy őt már szinte csak szolgaian utánozni lehetett, de tőle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig. Márpedig mindenféle utánzás terméketlen, holt dolog. Liszt ellenben annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben anélkül, hogy ezeket saját maga a végsőkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaphattunk tőle ..." LACZA TIHAMÉR Fotó: Prand/ Sándor Liszt Ferenc (1811-1886) gesztusa, az ingyen tanítás csak részben segített a Liszt család anyagi gondjain. Esterházy Miklós herceg továbbra sem volt hajlandó a pénztárcájába nyúlni, bár meg kell hagyni, hogy készségesen hozzájárult: engedélyezzék Liszt Ádám számára a fizetetten szabadságot, amit azért kért, hogy személyesen irányíthassa fia bécsi tanulmányait. A gyermek 1822 decemberében a bécsieknek is bemutatkozott, óriási sikerrel. A korabeli kritikákban egymást túllicitálva áradoztak az újságírók. Szándékosan nem idézem őket, mert sohasem érnénk a végére. Liszt Ádám számára mindenesetre világossá vált, hogy fia tehetségét akár pénzzé is tehetné, s nem is késlekedett a lehetőség kiaknázásával. Lapokat töltene meg annak felsorolása, hol mindenütt jártak Európában az 1823-tól 1828-ig) terjedő időszakban. Liszt Ádám afféle menedzserként kísérte a fiát mindenüvé, s ennek a fárasztó és szűnni nem akaró hangversenykörútnak csak az apa korai halála (1827 augusztusában) vetett véget. De még további húsz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Liszt végleg feladja ezt a vándorló életformát. Igaz, ezekben az évtizedekben vált híres zongoraművésszé, ekkor kötött életreszóló barátságot olyan emberekkel mint Hector Berlioz, Chopin, George Sand stb., s ezek azok az évek, mikor a szerelem többször is beleszólt az életébe. De hiába is keresnénk a zeneszerzőt. Zongoraátiratokat, különböző feldolgozásokat persze garmadával alkotott már ez idő tájt is. de a híres, az őt halhatatlanná tevő művek majd csak ezután születnek. Már húsz éve élt távol hazájától, amikor egy nap a szörnyű pesti árvízről olvasott valamelyik újságban. Azonnal Bécsbe utazott és jótékony célú hangversenyt adott az árvízkárosultak megsegítése céljából. 1839-ben aztán már Pestre is ellátogatott, a fogadtatás filmre illő volt. Ettől kezdve következetesen magyarnak mondta magát, s élete végéig — kivált az 1860-as évektől kezdve — rendszeresen ellátogatott Magyarországra, ahol ilyenkor hónapokat töltött. Magyar barátai és tisztelői kérésére és kezdeményezésére számos remekművet is komponált (pl. Esztergomi mise. Koronázási mise, Szent Erzsébet legendája stb.), amelyeknek Magyarországon volt az ősbemutatójuk. Persze a valóság utólagos megszépítése volna, ha felhőtlennek mondanánk Liszt és a hivatalos Magyarország kapcsolatát, de tény, hogy nemcsak Liszt adott sokat hazájának, hanem a haza is neki. Mindez csak azért érdekes, mert akadtak német zenetörténészek, akik nemcsak Liszt magyarságát vonták kétségbe, hanem azt is szerették volna elhallgatni, hogy egyáltalán köze lett volna ehhez az országhoz. Liszt Ferenc jótékony célú hangversenyeivel, személyes közbenjárásával sokat tett annak érdekében is, hogy magasabb szintre emelkedjen a magyar zenei képzés. Nagy érdemeket szerzett a budapesti Zeneakadé10
