A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
GYERMEKEKNEK Suttog a fenyves, zöld erdő Télapó is már eljő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. Tél szele hóval, faggyal jő, elkel most a nagykendő. Libben a tarka nagykendő, huzza-rázza hűs szellő. Suttog a fenyves, zöld erdő, rászitál a hó felhő. Végire jár az esztendő cseng a fürge száncsengő. essétek meg az állatokat, amelyek elbújtak a vadász I MILOS MACOUREK Mikor megszülettetek, egészen kicsik voltatok, aztán nőttetek, növögettetek, s mind nagyobbak és nagyobbak lettetek. A krétákkal épp fordítva történik. Először nagyok, nyúlánkok, de ahogy öregszenek, egyre kisebbek és kisebbek lesznek, s a végén csupán egy csöppnyi por marad belőlük. A por szerteszóródik, s volt kréta, nincs kréta. De mielőtt egészen elenyészik, még rácsodálkoznak és birtokukba veszik a gyerekek. Furcsa, de a gyerekek a kis krétákat jobban kedvelik, mint a nagyokat. De ez a hajlandóság, ez a szeretet kölcsönös. A kisgyerekeket valami különös barátság fűzi az öreg krétákhoz. Először ott fekszik a kréta a papírdobozban, a többi nagy krétával együtt, fekszik, s arról ábrándozik, hogy milyen pompás dolgokat rajzol majd az életben. Annyi mindent Szeretne, annyi kívánsága van, hogy felsorolni sem győzné őket. Tengert szeretne rajzolni, világítótoronnyal és hajóval, mely a látóhatár szélén úszik, krétaszirtek között; meg a napot szeretné lerajzolni, amint a tenger kékjében tükröződik; fellobogózott léghajót, amint egy krétafehér felhőcske mellett repül el, magasan a háztetők és a filagóriás kertek felett; virágokat szeretne rajzolni; nagy, lebegő ejtőernyőt; alagutat, melyből előrobog a vonat, és fehér lepkéket. Ilyesmiről álmodik a nagy kréta, s alig várja, hogy mindezt sorban lerajzolhassa. De jönnek az emberek kiveszik a dobozból, s háromszögeket meg négyszögeket rajzolnak vele, betűket és számokat irkáinak, aztán megint téglalapokat, körcikkeket és érintőket s számokat, számokat, számokat... A kréta meg azt gondolja magában: „Sebaj, nem tart ez örökké, majd csak jön egyszer valaki, s akkor aztán rajzolok egy nagy madárrajt, fellobogózott léghajót felhőstül, tengert világítótoronnyal és hajóval, meg lepkéket, filagóriás kertet, csak türelem — gondolja a kréta —, biztos, hogy jön egy ilyesvalaki, előttem az egész élet.” De folyton jönnek az emberek, s a négyszögeknek, betűknek, számoknak nem akar vége szakadni. A kréta meg egyre kisebb és kisebb, érzi, hogy fogy, hogy lassan szétporlik, s hogy soha nem rajzol már tengert, fákon ülő madarakat, léghajót se, mely a . fehér felhő mellett repül el. De azért biztatja magát: „Van még idő, nem vagyok még egészen kicsi, rajzolhatok még valamit az életben, nem szabad elveszítenem a fejemet, vannak nálam kisebb kréták is, akik mégis reménykednek.” De elérkezik az a nap, mikor a krétából egy olyan kicsi golyó marad, amit szinte már kézben sem lehet tartani, egy szerencsétlen kis krétagolyó, mely életében annyi számot és betűt írt le, annyi négyzetet, háromszöget és téglalapot rajzolt a táblára, és egyenetlen fellobogózott léghajót sem, egy kis krétagolyó, amelyik nagyon csendesen azt mondja magában : Ó, legalább egy fehér felhöcskét, legalább egyetlenegy fehér pillangót!" Ekkor már olyan kicsiny, hogy ügyet sem vetnek rá. Mindenki egy másik, nagyobb krétát vesz ki, olyát, amellyel jobban lehet számokat és betűket írni, amellyel jobban lehet háromszögeket rajzolni. És akkor hirtelen megjelenik egy kéz, fogja a kis krétagolyót, és beteszi valahová, ahol koromsötét van. A kréta meg azt gondolja magában, itt a vég, elviszik, el a táblától, soha többé nem rajzol már semmit. S minden reménye szertefoszlik. De ekkor hirtelen megint megjelenik a kéz, a kréta napvilágra kerül, gyerekzsivaj fogadja, s mielőtt felfogná, hogy a sötétség egy kis nadrágzseb sötétje volt, valaki már rajzolni is kezd vele a napfényben fürdő járdára, fellobogózott léghajót, mely messze repül, s a kis fehér krétagolyó lassan, boldogan átváltozik azzá a nagy, vidám léghajóvá, teljes egészében átváltozik, az utolsó szemig, s elrepül vele valahová nagyon-nagyon messze. Higgyétek el, valami különös barátság fűzi az öreg krétákat a kisgyerekekhez. ÍTS uj o CC O ÍO O K m < 21
