A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
Egy fiatal szomorú élete Mivel legutóbbi találkozásunkkor nem jutott rá idő, most életéről faggatom Szaveljev elvtársat. Homlokán mintha egy pillanat alatt mélyebbekké váltak volna a ráncok. Végigsimítja sűrű. hullámos haját és lassan felidézi szomorú életének állomásait. — Festő akartam lenni, de a fasizmus meghiúsította gyermekkori álmomat. A művészeti iskola helyett katonai iskolára mentem, az ecsetek helyett a fegyver lett a munkaeszközöm. Érdekli, hogy életemben merre jártam, hol dolgoztam? Keze mintha megrándult volna, jobban kirajzolódnak az erek, arcának vonásai keményebbekké válnak. Hangja azonban nyugodt marad. Halkan mondja: — Részt vettem a moszkvai és a leningrádi harcokban, Kijev felszabadításában. Meghívtak a kijevi partizántörzsbe, s részt vettem a felderítők tanfolyamán. Ilyen beosztásban fejeztem be a háborút Prágánál. Nos, a többit tudja. Azután Lvovban maradtam. Mindig örömmel látogattam Csehszlovákiába, s ezt munkám is lehetővé tette, ugyanis jó kapcsolatokat építettünk ki a Rožnov pod Radhoštem-i Tesla vállalattal. Szaveljev elvtárs elnézést kér és üdvözli egyik nem messze ülő ismerősét. Most is beigazolódott: a szovjet elvtársak nem szívesen beszélnek háborús élményeikről, sikereikről. Szerencsére Vlaszov kollégám, az APN fiókszerkesztőségének munkatársa jól ismeri életútját és készségesen segít: — Az ő felderítőcsoportja adókkal is fel volt szerelve. A csoportot Uragánnak hívták, az ő fedőneve Pavlov volt. Akkor még csak 27 éves volt. A csoport tevékenységének lényege abban rejlett, hogy híreket továbbított a moszkvai vezetőségnek, hogy így lehetővé tegyék a győzelmet a lehető legkisebb veszteségekkel. A törzskar Dobŕíšnál František Šprysl partizán erdészházában volt. Innen hajtottak végre támadásokat és továbbították a híreket. Bátor tetteiért és a csehszlovák népnek nyújtott segítségért Szaveljev elvtársat Dobná város díszpolgárává választották, utcát neveztek el róla. Többször részesült csehszlovák kitüntetésben. Visszaérkezve Szaveljev elvtárs méltatlankodik, hogy miért beszélünk róla. — Inkább a sninai Peter Stebíláról beszéljenek. Kitűnő felderítő volt. Beszélgetőtársam megigazítja szemüvegét és így szól hozzám: — Kérem, látogassa meg jó barátomat. Szívesen emlékezem rá. Nem akartam hinni a szememnek, amikor tavaly, 85 évesen eljött közénk DobFíšba a fasizmus felett aratott győzelem 40. évforv dulója alkalmából... Táskájából képeslapot húz elő, innen 700 kilométeres távolságból küldjük szívélyes üdvözletünket az egykori felderítőnek. A kellemes hajóút véget ér. A Gagarin-emlékműtől nem messze búcsúzunk el egymástól. Örömmel nyújtom neki át A világ kommunista és munkáspártjai című miniatűr kiadványt, amelyet a Pravda Kiadó a világ több nyelvén a CSKP XVII. kongresszusának tiszteletére jelentetett meg. Megköszöni, majd táskájából egy tajgai tájat ábrázoló képet vesz ki. Mosolyogva mondja: — Mégiscsak teljesült ám gyermekkori álmom. Későn, de mégis teljesült. Most kedvemre hódolhatok a festészetnek. S hogy mi a legfontosabb? Hát az, hogy békében élünk. JÁN IŠTVANČIN A szerző (1) és az APN felvételei GYERMEKEKNEK Kertek alatt, a szélső ház mögött, ahol a gyümölcsös végetér, élt két magányos jegenyefa. Csak álltak, álldogáltak csendesen, mintha nagy bánat nyomná a lelkűket. Olyan szomorúak voltak, hogy még a bagoly is elkerülte őket. Egyszer aztán úgy szólt egyik a másikhoz. — Tudom én jól, mi az oka a bajunknak. Azt is látom, hogy miért sápadozol. Minden fának van gyümölcse, csak nekünk nincs. Kék, piros, sárga, meg rózsaszín, csupán a mi gallyaink maradnak kopárak, ha lehull róluk a levél. A másik fa csak sóhajtott, miközben azt gondolta, bizony a társának igaza van. S ekkor hirtelen hangot hallottak. Lágyat, simogatót. — Ha elfogadnátok lányotoknak, én vidámmá tenném napjaitokat. — Ki vagy te, és hová rejtőztél ? A hangodat halljuk, de a tested láthatatlan. — Szél vagyok — mondta az idegen. — Se apám, se anyám, árván bolyongok a nagyvilágban. — S valóban lennél a gyermekünk? — Ha ti is akarjátok. S e naptól kezdve odaköltözött Szél kisasszony a kertaljai nyárfákhoz. Ha meglengették az ágaikat, táncraperdült a szélleány. Ha elfáradtak, ő is lepihent. Teltek múltak az évek, a jegenyék egyre vénültek, ha táncolni vitték a lányukat, fájón ropogott minden porcikájuk. A nyárfeleség egyszer lopva megkérdezte a férjét. — Mi lesz a gyermekünkkel, hogyha mi meghalunk? Hallgatott a nyárpapa, mert mélyen elgondolkodott, s másnap így szólt a nejéhez. — Indítsuk útnak a leányt, vőlegényt keresni. — Nem szégyen az, ha a lány keres magának udvarlót? Vajon mit szólnak hozzá az emberek? — Az emberek? — csodálkozott nyárapó. — Mi nem jut eszedbe? Honnan tudnák az emberek, hogy a mi világunkban milyen a szokás? — Igaz — helyeselt nyármama és másnap útnak indították Szélikét, hogy keressen magának párt. Ment mendegélt a szélleány, s elsőként találkozott az őzzel. — Őzike, vegyél engem feleségül! — mondta. — Nem lehet Szelecske, az én párom már a hajnal. — Bocsáss meg, nem tudtam — és ment, repült tovább. Egy rét fölött belebotlott a méhecskébe, őt is megszólította. — Sajnálom kicsi Szél, de én a margaréta virágot szeretem. Ugye megérted, hogy nem lehetek a tiéd? — Legyetek boldogok! — mondta a Szél és szállt egyre tovább. Felröppent a felhők fölé és ott megpillantotta a sasmadarat. — Királyfi, válasszál engem mátkádnak! — szaladt oda hozzá. — Én a kék eget akarom meghódítani — felelte bánatosan a sas—, de minél feljebb szállók, annál messzebb látom. — Sok szerencsét, madarak királya! — intett szárnyával a szélleány, és kissé fáradtan leereszkedett a földre. A táj idegen volt, s körötte minden hófehér. Ahogy jobban körülnézett, látta, hogy a közelben egy legény, hatalmas zsákból hinti a havat. — Ki vagy te szép fiú ? — lépett oda hozzá. — Nem ismersz kisleány? Én vagyok a Tél. Csak most éppen nagy gond nyomja a vállamat. Apám, a zimankó megparancsolta, hogy menjek világgá és addig haza se térjek, míg mátkát nem találok. Gondoltam, előbb szétszórom ezt a zsák havat, hogy öröme teljék benne a gyerekeknek. Becsületes legény, gondolta a Szél, de még végére sem ért a gondolatának, mikor így szólt hozzá a télfiú. — Szép lány vagy te, hallod-e? Hogy aztán még mit mondtak egymásnak, én nem tudom. Tény, hogy összeházasodtak és gyermekeik születtek. Nagyon örültek a nyárfák, még meg is fiatalodtak. Ma is szüntelen hajladoznak, még éjjel sem alszanak, susognak, duruzsolnak. Ilyenkor biztos az unokáikat ringatják. CSICSAY ALAJOS 7flu bÜ/nA; iL cüo aMtUabtob cu /őXvcüJzjOj ÁvUÁmjZ SZÁRAZ PÁL VONATON Fut a rét, fut a part, fut a sás fiatal csodaszép utazás. Vonatom dübörög, zakatol, keresek valakit valahol. Gyönyörű, gyönyörű, csodaszép, fut a sás, fut a part, fut a rét Kopogó kacagó kerekek, valahol valakit keresek. 21
