A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
HABPUSZI Marc Camoletti zenés vígjátéka a Matesz Thália Színpadán Fulos Arpau, óz. Ljuuyt íren. Kövesei ózdou Maiid es uuuas Hetei d viyjdlek eyyiK /eleneteben A Hamlet mélyebb. A Nóra nosztalgikusabb. Az Aidának jelentősebb a zenéje. A Ványa bácsi többet mond el a mai életről. De azért Marc Camoletti: Leszállás Párizsban cimü zenés vígjátékéban is jól érezzük magunkat a kassai (Košice) Thália Színpad otthonában. Igénytelenek lennénk? Dehogy! A dolog nyitja mindössze annyi, hogy időnként valami könnyedebb mulatságra is vágyik az ember; és ha neadj'isten a hazai magyar színházi élet bennfentese is az illető, akkor a vígjátékok varázserejében bízva azt kívánja a Tháliának, hogy újfent pártfogásába vegye előadásait az utóbbi időben egyre morózusabbá váló publikum. No, nem holmiféle sületlenség árán. amiért néző és kritikus nemcsak a pénzt, hanem az időt is sajnálja. Olyasmire vágyik, ami velünk marad egy csöppet, mint dudorászni való kedves dallam. mint egy megőrzött gesztus; ami legalább annyi, mint egy fuvallatnyi enyhülés avagy mosolynyi béke. A Leszállás Párizsban — műsorpolitikai szándékként — éppen ennyi. Marc Camoletti 1960-ban irt, eredetileg „Boeing-Boeing" címmel bemutatott darabja, ha nem is tartozik az egyetemes világirodalom legjobb müvei közé, mindenképpen közönséghódító világsiker. Ennek egyik titka talán abban rejlik, hogy a darab amolyan miniatűr látlelete emberi kapcsolatainknak; hazugságainknak, felületességeinknek, árulásainknak, szabadosán kezelt partnerkapcsolataink bonyodalmainak. A szokványos szerelmi háromszög-történet itt — két jóbarát és három, Párizsban rendszeresen megmegjelenő légikisasszony jóvoltából — ötszöggé bővül. Ez a frappáns helyzetek egész sorát kínálja, s közben arra utal, hogy ezek a „menetrendszerű" férfi—nö kapcsolatok még a köznapi szokványszituációknál is közhelyesebbek, üresebbek. A Magyar Területi Színház Thália Színpadán vendégként dolgozó Jozef Felbaba nagyvonalúan igyekezett megrendezni a soványka történetű és a helyzetkomikumok petárdáinak pukkanásaira épülő darabot. A rendezői alapgondolat sejthető (miszerint egyre inkább behálózza életünket a „szerelem nélküli szerelem’’); ám maga a darab mégsem elég súlyos ahhoz, hogy a rendező nagyszabású színpadi elképzeléseit szárnyára vegye. Bizonyos fokig ludasak ebben a Štefan Bunta által tervezett, nagyon is külsőlegesnek tűnő díszletek, amelyek szinte mindvégig idegenek maradnak a darab jeleneteinek eredeti hangulatától. Kicsit olyan ez a rendezés, mintha valaki a gombhoz venné a kabátot... Hogy mit értek ezalatt? Azt, hogy az ilyen könnyedségeket, mint a Leszállás Párizsban nem tartom ártalmasnak — de egy feltétellel. Hogy az efféle közönségcsábitó „gomb” minden tekintetben mutasson, csillogjon a színpadon; hogy legyen hibátlan a „kabát”, amire fölvarrjuk. A színpad ugyanis a látszatok művészetének tere, ezért a habkönnyű darabnak csakis a hibátlan színészi játék adhatja meg a létjogát. A közönségnek szánt habcsókot úgy lehet, úgy kell és csak úgy érdemes föltalálni, hogy az az édeskés ízek ellenére még a vájt fülű diétázók számára is fogyasztható legyen. A nézőt, aki a kikapcsolódás igényével megy színházba — rengeteg ötlet, hézagtalanul csillogóra csiszolt koncepció és kihagyás nélküli színészi játék révén — meg lehet lepni és rá lehet szedni a kiemelten könnyebb műfaj sajátos zamatainak élvezetére. Ez az igény távolról sem lehetetlen, de úgy tűnik, hogy Jozef Felbaba türelméből (idejéből?) ezúttal nem futotta arra, hogy megfelelő színészi segédletet „provokálva", a mutatós gombhoz ugyanilyen kabátot varrjon. E hatszemélyes vígjáték szereplői közül a házvezetőnő Berthét alakító Kövesdi Szabó Mária játéka az előadás legnagyobb értéke. Koncentráltan, mesterkélt megoldások vagy olcsó poénok helyett tisztán, szinte hibátlanul hozza a figurát. Hálás szerep az övé, és ő látható élvezettel lubickol benne. Hasonlóképpen dicsérni tudom Dudás Péter teljesítményét Robert alakjában, aki megerőltetés nélkül tud jókedvet csinálni a színpadon. Sőt! Néhányszor ennél is többet; a nevetséges mögött kirajzolja a szatirikusát is. Sajnos, a többi négy szereplő már távolról sem ennyire jó, pedig az efféle előadások kulcsa épp a (kitűnő) színészi játék egyenletessége. Kár, hogy Ftílos Árpád csak helyenként talál rá a megfelelő belső átéltséget tükröző színészi eszközökre a másik férfi főszerep: Bemard alakjában. A legtöbb kifogásolandóm azonban a három légikisasszony játékával van. Igaz, Dér Lívia (Janet), Sz. Danyi Irén (Jacqueline) és Varga Szilvia (Judith) tisztes igyekezettel akarják a színpadot szolgálni, de eszköztárukból legalábbis pillanatnyilag — jobbára csupán verbalitásokra és meglehetősen bizonytalan gesztikulációra épülő színpadi klissékre futotta. Elhiszem nekik, hogy sok tekintetben tanácstalanok voltak szerepeikben, de ez nem jelenthet egyben fölmentést is. Ellenkezőleg, arra figyelmeztet, hogy a Thália Színpadon mindenképpen itt az ideje a céltudatos és a színészi mesterség alapjaira összpontositó stúdiómunkának! Gondolom, mindebből nyilván már világos, hogy nem a könnyed közönségcsábitó darabbal, hanem a színpadi megvalósítás számos részletének mikéntjével van némi kritikusi vitám. Ettől függetlenül, a néző, aki a kikapcsolódás és a szórakozás igényével megy majd el erre az előadásra, minden bizonnyal bőven talál derülésre alkalmas perceket is. S amíg a publikum hellyel-közzel derül a darabon, színházunknak egyszer rá kellene már jönnie, hogy épp a habpuszinak szánt produkcióknál szinte elengedhetetlen a szokásosnál hosszabb időtartamú próbafolyamat. A tökéletesség, a végleges kidolgozottság érdekében. És aztán kiderülne talán az is, hogy Móriczot, Csehovot vagy Shakespeare-t sem szabad másképp játszani. MIKLÓSI PÉTER Fotó; Bodnár Gábor KINCSÜNK A NYELV Peták, poltura, batka... Jó néhány pénzfajta neve akkor is tovább él — leginkább átvitt értelemben —, ha maga a pénz már nincs forgalomban. Krajcáros gondokról, krajcároskodó emberről ma is beszélünk, holott krajcárt már régóta nem vernek. Hasonlóra példát más nyelvekben is, a miénkben is számosat találunk, vegyünk közülük szemügyre néhányat. „Nem ér egy petákot sem" — mondjuk a hasznavehetetlen dologról, hitvány portékáról. Csokonai korában még „fizetőeszköz" volt a peták, ezért idézheti tőle — a jelentés szemléltetésére — Értelmező Szótárunk a következőket; „Jó pinzért elmondom .... ha állva hallgatja az úr egy garas, ha ülve egy peták." A peták kis értékű pénzdarab, a XVII. századtól volt forgalomban mint ötkrajcáros, később pedig mint hétkrajcáros. Nyelvjárásainkban peta alakban is lejegyezték. Ez a rövidebb forma úgy keletkezett, hogy a beszélők a szóvégi -k-t a többes szám jelének érezték, s elvontak — persze tévesen — egy peta alakot. Maga a peták szláv eredetű, s valószínűleg a szerb-horvátból került nyelvünkbe. A szerb-horváton kívül megvan a bolgár, s szlovénban, a csehben, és megvolt a régi szlovákban is. Ez utóbbiban a piatka „ötegységnyi pénzdarabot" jelentett. Ebben is, a petákban is könnyen felismerhető az „öt" jelentésű szláv „pet" számnév. A poltura ugyancsak szláv, közelebbről lengyel eredetű. Az átadó nyelvben a pótorak jelentése: .másfél garas értékű ezüst - pénz’. E szó hangalakjában is megtörtént az a változás, ami a peták (nyelvjárási) peta esetében. A lengyel alakot a magyarban többes számnak érezték és elvontak egy poltura formát. Az ilyenfajta változásra — nyelvészeti műszóval elvonásnak nevezzük — nyelvünkben több példa is akad: csendes — csend, harcol — harc, kapál — kapa, csárdák — csárda stb. A felsorolt szavak mindegyikében a hosszabb alak az eredetibb. Mind a peták, mind a poltura (pótura) előfordul már egy XVII. századi vitézi énekben is; „A ki ezen jó daliást hallja füleivel. Pénzt, póturát, petákot nem ad kezeivel" (Thaly Kálmán gyűjtéséből idézi az Etimológiai Szótár). A poltura egyéb lengyel pénzekkel együtt — először Erdélyben vált ismertté, s innen terjedt el az egész magyar nyelvterületen. A mai nyelvben, akárcsak a peták — csak néhány szókapcsolatban él: „Nem ér egy potturát" — „Egy lyukas po/turát sem ér." — „Fél potturát sem ér." A batka ugyancsak csekély értékű aprópénz neve volt a régi nyelvben. Már Jókai is csak szólásként használja: „Nincs nekem egy batkám sem", ami azt jelentette: „nincs egy fillérem sem". A szó cseh eredetű, az átadó nyelvben babka alakja volt, a jelentése pedig: „garas", „fillér". A legkorábbi, XVI. századi magyar adatok hasonló hangalakúak, a mai batkában az eredeti, szóbelseji -bkhangkapcsolat részleges hasonulással -tk-vá vált. A batkáról — úgy gondolom — mindannyiunknak a fabatka jut az eszébe, illetőleg a gyakran használt „nem ér egy fabatkát sem" szólás. íróink, költőink nyelvében is gyakran találkozunk vele, példaként hadd idézzük Kosztolányitól az Esti Kornél rímei-nek egyik szakaszát: Gyermekkorom mindig téged kereslek, ha járom a poros-boros Szabadkát. Mióta labdám elgurult itt, nem ér az élet egy fabatkát A batka, mint láttuk, egyfajta aprópénz volt. De mi volt a fabatka? Fából pénzt aligha gyártottak. Az összetett szó előtagjának a rryomósitás, a tréfás túlzás a funkciója. Valaminek a nevetségesen csekély értékét úgy akarták kifejezni, hogy az nemhogy egy batkát. de annak egy esetleg fából készült utánzatát sem éri meg. Hasonló összetételekben és szerepben a fapénz, fagaras, fapoltura is előfordul a régi nyelvben. KÁZMÉR MIKLÓS 11
