A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
I INKAN HAnX)TTIIK-OnZASTUK-LATrUK A kanadai Hamiltonban, az egyik legrangosabb animációs filmfesztiválon Horváth Mária a Kecskeméti Animációs Fesztivál szignálfilmjével, a reklámfilmek kategóriájában, Varga Csaba Auguszta etet című filmjével az öt percnél rövidebb filmek kategóriájában nyert első díjat. A képen az Auguszta etet filmből egy jelenet. Az ismert kötélmászó Phillipe Petit a Niagara-vízesés fölött gyakorolja szerepét. Petit ugyanis főszerepet vállalt abban a filmben, amely arról a bátor emberről szól, aki 1859-ben először ment át a Niagara feletti kötélen. Tina Turner nyerte a legjobb színészi alkotás díját az énekes videó-filmek versenyében. Pálóczi Horváth Lajos: ÁLOMPÁKÁSZ Megrázó történelmi tapasztalatok késztetnek mindig önvizsgálatra társadalmat és embert egyaránt, és ez, ha a realitásokból indul ki, elkerülhetetlenné teszi nemcsak a megbolydult események elemzését, hanem az előzmények látszólag reizenetlen felszínű mélységének feltárását is. Míg a történész tényekkel, adatokkal magyarázatot ad a következményként előállt helyzetre, addig az író, ha valóban az, a történések részesévé avathat bennünket, ahonnan még a későbbi fejlemények ismeretének birtokában sem szabadulhatunk érzéketlenül. Pálóczi Horváth Lajos könyve több az alcímben jelzett dzsentri gyermekkoránál, s talán nagyképűnek tűnik kijelenteni, hogy ez a századforduló magyar társadalmának regénye. Pedig nem is oly regényes alakok állnak elénk Porogjász (vagyis Beregszász) atyafiai személyében, hiszen a szerző saját rokonságát készteti könyörtelenül őszinte vallomásra, közben önmagával is bátran szembenéz. „Ez a réteg annál kihívóbban játssza az urat, mennél jobban kicsúsztak alóla az úri életforma anyagi és erkölcsi alapjai." Élvezik előjogait, közben a kölcsönök miatt leterhelt birtokok bécsi lakájok és ügyeskedők kezére kerülnek. Míg a múlt érdemein merengenek, fölöttük átrobog az idő. Hiteles hely- és korrajz bontakozik ki elénk Pálóczi káprázatos emlékezete nyomán Bereg megyéről, a Monarchia pereméről, ahol magyarok, ukránok, románok, zsidók és cigányok jelennek meg nem csak kulisszaként e történetben. A népdalokat és folklór anyagot is gyűjtő szerző alapos népismerete nem puszta együttérzésről tanúskodik. Mintha azon felismerése, hogy a számára megszabott világ mögött, az alatt egy másik is létezik, vezetné el oda, hogy ezzel azonosuljon. Szimbólummá nő találkozása az utolsó pákásszal a lecsapolt Szemye mocsár helyén, ahol már csak az emlékezet őrzi a szabadon vándorló madarak pihenőhelyét, a halak bőségét. Ezek az élmények vezették el később Pálóczit az ellenállási mozgalomig, de később, mint azt már csak az előszóban közölt életrajzi vonatkozásokból tudhatjuk meg, újra nem a munkáját, hanem származását vették alapul. A világnyelvek mellett jól ismerte a szomszédos népekét is, mint műfordító alkotott rehabilitációja után, s közben regényét írta. Váratlan halála miatt, sajnos ennek csak torzója kerülhet már kezünkbe. A mesteri korrajzot mégis teljesnek érezhetjük, arról a világról, amelyet elsöpört Beregben is a tizennégyes háború. Mihályi Molnár László Vladimír Ferko: VOLT EGYSZER EGY MESTERSÉG Az első köztársaság idején, gyermekkoromban majd mindennap megjelent az utcánkban a drótos és elnyújtott hangon kiabálta: „Droótozni, foótozni!" Hol ide, hol oda hívták be, s előkerült a lyukas fazék, rozsdamarta lavór. A drótos levetette a hátán cipelt szerszámosládát, elökotorta mesterségének kellékeit és csendesen munkához látott. Most, hogy Vladimir Ferko drótosokról irt könyvét forgatom, gyerekkoromba törpülök és röpülök vissza s kézen fog a nosztalgia. Ez a vaskos könyv olyan mélységeket tár föl a drótosok életéből, amelyek meghökkentik az olvasót. Ki is gondolta volna, hogy a drótosok évszázadok óta űzik e tipikusan szlovák mesterséget, s hogy ez a mesterség világszemléletté nőtt a drótosok gondolkodásában, akik szinte mind az öt földrészt bejárták, hogy pénzt vigyenek haza. Ferko könyve jelentős vállalkozás, méltó munka a drótosok múltjának feltárására, emlékük megőrzésére. A könyv egyrészt szociográfia, másrészt ipar- és művelődéstörténet, de szépirodalmi részt is jócskán találunk benne. A szerző a drótosok történetéből, életéből, különös mesterségük titkaiból nagy részt kanyarított ki, de mint a magyar kiadás utószavában írja, csak munkája közben döbbent rá, milyen sokrétű és szövevényes volt a drótosélet: „Mikor elkezdtem Írni ezt a könyvet, úgy tűnt, sokat, sőt mindent tudok a drótosokról, hogy már semmi sem okozhat különösebb meglepetést. Most, hogy befejeztem, szerényebb lettem. Drótosnemzedékek életének negyed évezrede tornyosul előttem, és ezt egyetlen könyvben, valóban csak körvonalaiban ragadhattam meg.” A Tatran gondozásában megjelent magyar kiadást még egy külön fejezet is böviti. Szappanos Balázs: A drótos alakja a magyar irodalomban című munkája. Számunkra Így még teljesebben kerekedik ki a drótosok, a drótosmesterség története, a törekvő, de földhözragadt szlovák legények hajdani odisszeája. Izgalmas, szemléletesen megirt könyv Vladimír Ferko könyve; az írott anyagot fényképek, dokumentumok egészítik ki. A kötet fordítóját. Nagy Juditot, ezért a munkájáért Madách-díjjal tüntették ki.-Dénes-SZOMORÚ VASÁRNAP Gyermekkoromban mindig borzongtam, valahányszor felhangzott a rádióban a „Szomorú vasárnap". A dal többnyire még véget sem ért, s üveges tekintetem előtt máris emberek százai ugrottak le épületek ablakpárkányairól, hidakról vetették magukat a vízbe, revolverüket halántékukhoz emelve, esetleg szívükhöz szorítva sütötték el, vagy más módon lettek öngyilkosok. Anyám is gyakran, nagy átéléssel dúdolgatta — a „szomorú vasárnap"-ot önkényesen „fekete vasárnap"-pá változtatva a szövegben. Az elferdítés nyomán — emlékszem — borzongásomhoz didergés is párosult. Később sokáig nem hallottam a dalt. Mire ismét felcsendülhetett Seress Rezső „Szomorú vasárnap"-ja, felnőttem és értetlenül, majd hogy nem mosolyogva szembesültem a legendával. Egyéb dalait („Szeressük egymást, gyerekek", „Gyere, Bodri kutyám") meg elviselhetetlenül érzelgősnek találtam. Azt is töredelmesen bevallom, hogy szerzőjükről — az önmaga választotta sajátságos halálnemen kívül — más egyebet alig tudtam. Seress Rezsővel kapcsolatos ismereteim Valószínűen ennyiben maradtak volna, de szerencsére Müller Péter nagyszerűen megírta, Sándor Pál kitünően megrendezte a Magyar Televízió által bemutatott „Szomorú vasárnap" című tévéjátékot. Seress Rezsőt — a tragikus sorsú Kis Nagyembert — Bodrogi Gyula alakította. A Szerep találkozott a Színésszel, mondhatnám most, ha nem tudnám, hogy Müller Péter egyenesen Bodrogi Gyulának írta. Helént, a feleségét Voith Ági, Jani pincért Horváth Gyula játszotta — mindkettő felejthetetlenül —, sokszínű jellemeket vonultatva fel egy szomorú történelmi tablón, Bodrogi Gyula méltó partnereiként. És tanúi lettünk egy csodának is: ebben a kontextusban, valamint Bodrogi Gyula megszólaltatásában a „Szomorú vasárnap," a „Szeressük egymást, gyerekek," a „Gyere, Bodri kutyám" és más Seress dalok sem voltak érzelgösek — mindössze érzelmesek. Zongorázni persze Bodrogi Gyula nem tudott. Elnéztük neki. Hiszen Seress Rezső is csak két ujjal pötyögtetett — mégis minden szerzeménye sláger lett. Ardamica Ferenc NAIV FESTŐK A jugoszláviai Bánátban, Belgrádtól 50 kilométerre, van egy szlovák falu, Kovačica, amelynek nevét ma már mind az öt kontinensen ismerik. Parasztfestői tették híressé. A harmincas évek végén alakult meg a szabadidejükben kedvtelésből festegetö földművesekből, kétkezi munkásokból és mesteremberekből álló csoportosulás, amelynek tagjai néhány évtized elteltével felsorakoztak a világ naiv festészetének élvonalába. A kovačicai parasztfestöknek ma már állandó galériája van, amely minden év októberében kiállítja a termés legjavát. A képtár anyaga pedig járja a világot, csodálókat és követőket szerezve ennek a különös műfajnak. Így jutott el a kollekció Szlovákia fővárosába is, ahol a Mirbach Palota második emeletén 4 termet töltött meg a 21 festő csaknem 100 alkotása. A nevek közül nem egynek ismerős a csengése, hiszen Martin Paluška, Ján Garaj, Ondrej Veňarský, Ján Sokol és Ján Kňazovic nevével és képeivel már találkozhattunk fővárosunkban, 1969- ben a Naiv Festészet II. Nemzetközi Triennáléján. A múlt század vége óta egymást követő művészeti irányzatok, s korunk két véglete, az absztrakt és a fotorealista festészet között a parasztfestészet megmaradt annak, ami volt: a nép legszélesebb rétegeihez szóló tiszta, naiv, szemet és lelket egyaránt gyönyörködtető művészetnek. A kovačicai festők témája maga a falu, s annak házai, utcái, népviselete, népszokásai, s hétköznapjainak nagy eseményei: a szántás, az aratás, a szüret. Megelevenedik a népmesék és balladák világa is, s alakjai az alkotó képzelőereje által újjáteremtve népesítik be a vásznakat. Ahány festő, annyi egyéniség. Mivel a témakör erősen behatárolt, rendkívüli szerepet kap az egyéni látásmód. Ján Kňazovicról írta párizsi kiállításának méltatója, hogy a világ nem hivatásos festői közül kevesen dolgoznak annyi elbűvölő eredetiséggel, mint ő. — Mikola —
