A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
Szégyenketrec léte bizonyít, lényegében az egész keletszlovákiai részt ők látták el termékkel. A polgárság nem feledkezett meg a műveltség megszerzéséről, a kultúra fejlesztéséről sem, ezért fiaikat külföldi egyetemekre küldték tanulni. A világi dicsőség — réti fű... Ez a nép bölcsesség tükröződik a város történelmében. Virágzásának csúcspontja után, a 15. és 16. század fordulóján az addig dinamikus, viharos fejlődés lassulni kezdett, majd teljesen leállt. Ezt elsősorban a török megszállás, tűzvészek és járványok okozták. A múlt században a műszaki forradalom mintha teljesen elkerülte volna a várost. Valószínűleg azért, mert a polgárok elutasították, hogy Levoőát rákössék a fövasútvonalra. Hogy mi mindent lehet megcsodálni a városban? Valóban sokat. A látogatót már messziről ámulatba ejti Lőcse várrendszere, az eredetileg tizenöt bástya és torony hat megmaradt példánya. A legmegkapóbb mégis az impozáns főtér — egységes egészet alkot a városháza, a középkorból származó iskolaépület és áruház, továbbá a plébániatemplom. Lényegében a teret ölelő minden középkori háznak megvan a maga történelme, így híres a Lőcsei Pál mester háza, a Thurzó-ház, a Hain- és Máriássy-ház és még néhány. A Körtér érdekessége a „szégyenketrec", melyben a bűnös nőket állították nyilvánosan pellengérre. A város legnevezetesebb műemléke a gót stílusú Szt. Jakab-plébániatemplom és a városháza. Eme architektúrái remekek pontos fejlődésvonala még nem tisztázott, az azonban igen, hogy építésüket legkésőbb 1370-ben fejezhették be. A templom értéke azonban nem építészeti megoldásaiban rejlik, hanem főleg gótikus és reneszánsz oltáraiban. Ezekből tizenkettő maradt fenn az utókor számára. Önálló nemzeti műemléket alkot a főoltár, mely 18 méter és 62 centiméterével a világ legmagasabb gótikus oltára. Lőcsei Pál mester fafaragó műhelyéből került ki 1507 és 1517 között. Levočában ma szembetűnő az építészek sürgés-forgása. Szocialista államunk évente átlagosan 30 millió koronát fordít a történelmi emlékek felújítására, karbantartására. Ez valóban sok, a munka üteme mégsem olyan gyors, mint ahogy azt mi mindannyian szeretnénk. FRANTIŠEK RAKOVSKÝ A szerző felvételei •••Kilencven évvel ezelőtt született Tallós Prohászka István. Festő volt, akit nehéz élete során sokszor elfeledtek, de a közönnyel mit sem törődve, siralmas körülmények között is mindig dolgozott. A Csallóköz festője volt s maradt meg következetesen annak akkor is, amikor élete utolsó negyedszázadát már nem szeretett szülőföldjén élhette le. Somorján (Šamorín) született 1896-ban. A polgári iskola befejezése után telekkönyvi Írnoknak szegődött, majd sorkatonaként szolgálta végig az első világháború éveit s a Tanácsköztársaság kikiáltása után vöröskatona lett, ami sorsából természetes módon adódott, hiszen kora ifjúságától a baloldali érzelmek elkötelezettje volt, s maradt meg élete végéig. A háborús években mentesült a közvetlen frontszolgálattól katonai rajzolóként dolgozott s már pályájának ebben a kezdeti periódusában is jelentősét alkotott. 1920 és 1924 között elvégezte a Budapesti Iparművészeti Főiskolát, majd rövid időre Berlinbe ment, de onnét gyorsan visszatért szülővárosába — tudva azt, hogy Európa csapongó képzőművészeti irányzatainak követése aligha lesz majd adekvát művészi eszköze annak, amit ő festeni akar. Mert szülőföldjével, az ott élő egyszerű csallóközi emberekkel olyan érzelmi kapcsolatban élt, ami festői pályáját előre és egyértelműen meghatározta. Azt a világot addig ecsettel szinte még nem érintette művész, s nála nem is volt senki hivatottabb, hiszen nem csak szerette, de mélységesen ismerte is ezt a világot. Első kiállítására 1925-ben került sor a szülővárosában. Aztán az évtizedek során Prágától Budapestig számos jelentős helyen állította ki képeit. Mindig meglepetést okozott, mert a vásznai nem csak a művészeti szempontok szerint voltak újszerűek, de az általa ábrázolt világ, és annak mélységesen szociális érzelmű megközelítése valóban új volt és haladó. Prohászka ekkor már ismert és népszerű alakja volt a Sarló mozgalmának, cselekvő részese a szlovenszkói magyar fiatalok életének, aki szociális helyzete, életvitele szerint is proletárként maradt meg az utókor emlékezetében. A felszabadulást követő évtizedekben a szülőföldjéhez közeli Mosonmagyaróváron élt, ott is temették el 1974-ben. Utolsó évei során szülővárosából sokszor megkeresték őt sokan, elsősorban a Csemadok helyi szervezetének tagjai, akik már akkor azt szerették volna, hogy életművének, személyének ne csak emléke, de helyben őrzött nyoma is maradjon Somorján, a Csallóközben, a festő számára mindennél fontosabb tájon. így kerülhetett sor arra, hogy a tíz évvel ezelőtt létesült Somorjai Honismereti Ház Tallós Prohászka István műveinek kiállításával nyitotta meg a kapuit s azóta a helyiek buzgalmának köszönhetően, — nem kevésbé pedig a Csallóközi Múzeum dolgozóinak ügyszeretete által — sok kallódó műve megkerült, megőrződött. A közelmúltban, születésének kilencvenedik évfordulóján ismét egy kis kamara-kiállítással emlékeztek meg a festőről. Hogy miért volt jelentős s miért válik egyre fontosabbá Tallós Prohászka István festészete? Azé az emberé, aki sokszor egy tál levesért volt kénytelen képeket festeni. Mert festhetett bármit, bármily indítékkal és bármilyen körülmény között — azt ugyanúgy cselekedte, mint ahogy legjobb műveinek születésekor. Mert az elsődleges indíték mindig a tájat lakó emberekhez való hűség, a táj iránti rajongó szeretet, és az évszázados szociális állapotokból fakadó, haladó elkötelezettség volt. Ez magyarázza, hogy a még javarészt szétszórt, de lényegében áttekinthető életmű nem csak a festészetben lett maradandó értékünk, de abban is, ahogy ez a festői életmű egyben történelmet is ír. Mert általa a huszadik század első felének csallóközi népélete, néprajza is nyitott könyvvé lett. Kötelességünk lenne e könyv lapjait végre egybefűzni s egy, a festőhöz méltó albumban örökíteni meg azt. amit Tallós Prohászka István ránkhagyott. KESZELI FERENC A szerző felvételei ■ 5
