A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-05 / 49. szám

díjasforma férfi ül a fehérre mázolt tűzfal oldalában, s újságot olvas.

— Tavaly még aszfaltozott úton jártunk errefelé — mondja, aztán hamarjában terméskő kerül a műburkolat helyére. Szeretnénk, ágált a tanácselnök, a századeleji faluképet megőrizni, visszaállítani. No, hiszen, szóltam, öregapám elbujdosott volna szégyenében, ha a lakása előtt ilyen tengelytörö út vezet el.

Dohog a 78 esztendős Fábián István, odébb, a kapuból Böske néni, három évvel fiatalabb felesége figyeli, hallgatja diskurzusunkat.

Körbepillantok, szemügyre veszem az épületeket. A házak a palóc nagy családrendszer, a hadban éles hagyományaihoz hűen, csoportos telkekre épültek. Az „egy hadhoz" tartozó rokonok közös szalagtelkekre húzták fel a lakások falait, az utcához legközelebb az „első foglalás" tulajdonosai kerültek. A csűrök kiszorultak a lakótelepietek közül, s a faluvégi pajtáskertbe kerültek. Hollókő régebben, tanúsítja egy útikalauz, egyutcás település volt, boronafalas házakkal.

— A lakások, zsúpfedeles tetők, deszkamellvédes, favázas, tornácos házak hamar tüzet fogtak, gyakori vendég volt errefelé a „vörös kokas" — mondja Fábián István bá'.

— Apámtól tudom, ő meg az övétől hallotta, hogy az elmúlt századok során többször "leégett a falu. Az utolsó nagy csapás 1909- ben érte községünket, attól kezdve már kőlapra kerültek a lakások, a tetőkre pedig többnyire poltári cserép került. A házak első szobái alatt gádoros pincék húzódnak a mai napig.

Fokozatosan a faluközpont 58 lakóháza és római katolikus temploma felújítására kerül a sor. A már tatarozott épületekben kapott helyet az óvoda, a tájház, a falumúzeum, a szolgáltatóház, az orvosi rendelő, a többi lakásban pedig a hollókői őslakosok élik mindennapjaikat.

Az óvoda előtt özvegy Herczeg Ferencnével beszélgettek.

— A férfiemberek — mondja-magyarázza

— már régebben kibújtak a népviseletből, pedig amikor az én lakodalmamat ültük, férjem hímzett ujjú vászoningben, zsinóros nadrágban, pitykés lajbiban, tükörfényes lakkos csizmában feszített mellettem az ünnepi asztalnál. Mi, idősebb asszonyok ma is ragaszkodunk a hagyományos holmikhoz. A fiatalok azonban már csak a Pávakör dalostalálkozókra öltik magukra a bö ujjú inget, sok rövid szoknyát, a csodált hímzett fekete kötényt, ködmönt, bőrpuszlikot, a vállon átalvetett kendőt. Egyedül ezeken a múltidéző összejöveteleken viselik a Hollókőre jellemző, apró virágokkal cicomázott gyöngysort is. Sőt, népviseletben már csupán pén zért hagyják fényképezni magukat.

Az egyik tájházban eredeti hollókői házbelsöt találok. Palóc vagyok magam is, hát ismerős a faoszlopos ámbitus, a pitvar, a falmasina, a falkaszni, az „összeülésekre" szolgáló sarokpad, a szőttes takarta házi kidolgozású asztal, az ágy mellett ringó bölcső. De jó is az árnyékos szobában emlékezni...

Az utcára érve már zavar a több nyelven kántáló turistahad. Meg az autók zaja, benzinbűze is.

Szépségesek a felújított házak. A csárdából vad kurjantást hoz a szél, a harangszó vecsernyére szólít. A nap lassan alábukik az apró kisparcellás zártkertekből tarkálló dombok mögé ...

ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei

GYERMEKEKNEK

PETRIK JÓZSEF

Az új lakótelepen

két gép topog egy helyen.

Az egyik gép magasba nyúl, a másik a földhöz lapul.

A magas a toronydaru, a lenti gép a földgyalu.

Ha ezek az erős gépek pajkos gyerekek lennének: nyakon csípve a daru fölemelné a gya/ut, vagy a gyalu indulattal ledöntené a darut. —

Hosszú volt a nyár, az emberek már azt hitték, véget nem ér. Ám egy napon mégiscsak megérkezett az ősz. Gyalog jött, lassan, s útközben mindenkire ráköszönt. Még a kertben felejtett szalmabábura is.

Mikor széles jónapot kívánt neki, jutott eszébe, hogy szót váltson vele, már csak azért is, mert nem tudta, kihez van szerencséje.

— Én vagyok itt a csősz — mutatkozott be büszkén a szalmabáb, s karjával akkorát kanyarított, mintha a fél határ az övé lenne.

— Nagyszerű — mondta a vándor. — Te vagy a csősz, én meg az ősz. Parolázzunk, komám, s legyünk jó barátok.

— Legyünk hát, ha úgy akarod, bár nekem még sosem volt barátom. Kivéve a verebet, aki naponta a válláréra száll, de azt hiszem, nem igazi jóbarát, mert folyton azzal henceg a többi madár előtt, hogy ő az egyedüli tollruhás, aki nem fél tőlem, hiába hívnak madárijesztőnek.

— S te valóban azért cövekeltél le ide, hogy rémisztgesd a mező madarait ?

— Egy hivatalnok sosem mondhatja, hogy tetszik vagy sem a megbízatás, ami a beosztással jár, azt kell cselekedni.

Vagy úgy, gondolta az ősz, ezért nem várnak engem a vándormadarak, mert ez a csúfság elkergeti őket. No megállj, megfizetsz te ezért, s már főzte is kobakjában a tervet, miként büntesse meg a madárijesztőt túlzott buzgalmáért.

— Úgy vélem, nagyon magányos vagy komám. Tán még feleséged sincs.

Elkacagta magát a madárijesztő.

— Méghogy feleség, ugyan ki jönne hozzám, legfeljebb a varjú, de az olyan házsártos, hogy még macskának se kell.

— Szerzek én neked egy jóravaló menyecskét — ajánlotta az ősz. — Tél barátomnak az unokahuga.

— Sose gondoltam, hogy megházasodom — vont vállat a szalmabáb.

— De ha gondolod, hog jót teszel vele, ideállíthatsz mellém egy fehércselédet, legalább nem unatkozom, míg visszatérnek a madarak. Aztán hogy hívják a lányt?

— Ejnye no, hogy is? — törte a fejét az ősz. — Úgy vélem, Mara.

— Mara? Milyen Mara?

— Zúz Mara.

— De rideg neve van — borzongott meg a háta a csősznek.

— Mit se számit, fő hogy takaros.

— S másnap megüzente a széllel télapónak, küldheti a húgát, talált számára vőlegényt.

Egy novemberi hajnalon meg is érkezett az ara. Bokáig érő hófehér ruhában. Karján egy csokor jégvirággal. Igencsak meglepődött, mikor a kócos vőlegényt meglátta, de gondolta, enynyi baj legyen. Virágjainak a szirmait mind ráhintette. Olyan lett egyszeriben a szalmabáb, akár a süvegcukor.

— Kezdődhet a lakodalom — mondta a menyasszony.

De úgy megdermedt körülötte minden, hogy moccanni sem bírt. Még az ősz is fázósan dugta hóna alá az ökleit. A kelő Nap tágra nyílt szemekkel csodálkozott a furcsa látványon. Nagyon megesett a szíve a kertek pásztorán. Egyenként szedegette le róla a rászórt virágszirmokat. Az meg mikor magához tért, hangosan elkiáltotta :

— Agglegény maradok!

Azóta sem tudja megházasítani őt senki sem. Zúz Mara is pártában maradt, pedig minden ősszel eljön szerencsét próbálni.

CSICSAY ALAJOS

De ők békén összeférnek, szótfogadnak a gépésznek:

a darukar percek alatt felrakja a szobafalat,

a földgyalu meg ott alul virágoknak ágyat gyalul.

TíUbvn, ÁüjfonfckJí

Guo aluľkJfu

Cüpdséi&bz

21