A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-28 / 48. szám

— Hallgass meg előbb engem. Megöltem az apádat... de eltűnt.

— Az ágy alá dugtam, hogy ne találja meg senki, amíg kitalálok valamit...

Harrington őrmester közbeszól:

— A gyerek magára akarja vállalni a gyilkosságot.

— Nincs hulla — jegyezte meg Blake.

Az ajtó hirtelen felcsapódott, és belépett a szobába egy idősebb hölgy. Ujjával Dorisra mutatott.

— Tehát így állunk? — visította —, mindenről csak te tehetsz! Hagyod szegény édesanyádat egyedül birkózni azzal a részeges disznóval. Nem gondoltam semmi rosszra, és mégis kilöktem a kocsiból. Nem akartam megölni.

— Ne beszélj így, mama — szólt közbe Doris. — Én vagyok a gyilkos.

— Te? Ne beszélj zöldeket! Megparancsoltam neki, hogy hagyja el a kocsit. Nem mozdult... Akkor meglöktem.

— Én vagyok a gyilkos — erősítette Doris.

Harrington csöndre intette a hölgyeket.

— Egy beszéljen — mondta, miközben előszedte zsebéből a noteszt. — Először ön, fiatalasszony.

— A férjem részegen tántorgott. Megütött ... Beverte az orrom. Ezzel a súlyos piszkavassal rácsaptam a koponyájára. A padlóra zuhant és nem mozdult többet.

Az őrmester ezután a fiúra mutatott.

— Belépek a konyhába, és mit látok ? Apa a padlón ül. Megkért, hogy segítsem el az ágyig. Elvonszoltam a hálószobáig, de ekkor megvadult. Elkapta a nyakamat. Mire én ellöktem magamtól... Az öreg megtántorodott, és esés közben beleverte a fejét a szekrény sarkába. Ez minden. Az ágy alá toltam, nehogy a mama megtalálja, majd az utcára szöktem, de aztán mégis visszatértem.

A nagymama is előadta a meséjét.

— Az a gazember felhívott telefonon, és megkért, hogy vigyem el a házból. Hullarészeg volt és én megkértem, hogy hagyja el a kocsimat. Erről hallani sem akart. Mire én kinyitottam a kocsi ajtaját, és Dánielt lelöktem az aszfaltra. Dániel kirepült és beleverte fejét a járdaszegélybe.

— Mit keresett a kérdéses O'Flaherty a díványon?

— Felhívtam Egon Strauss urat, a barátomat, akinek a segítségével O’Flahertyt elhelyeztük a díványon.

— Minden rendben — szögezte le Blake —, ha O'Flaherty mindezt átélte, akkor pokolian megszomjazhatott. Megtaláljuk, ne aggódjanak.

Hosszan tartó vita után megállapodtak abban, hogy Blake és a családtagok körüljárják az ivókat. Harrington őrmester ezalatt a kórházakba néz be.

A harmadik bárban megtalálták O'Flahertyt. A piszkos terem sötét sarkában üldögélt, és nedves rongyot szorított a halántékára. Mind a négyen: a rendőr, Doris, a fiú és a nagymama megkönnyebbülten felsóhajtottak. Körülvették Dánielt. Doris elbögte magát. A nagymama a keblére ölelte Dánielt.

— Lassan, lassan — morogta Daniel, és ujjával intett a pincérnek, hogy hozzon még egy italt. Blake sokáig tanácstalanul nézte az ünneplő társaságot, és végül Daniel vállára tette a kezét.

— Uram! Letartóztatom!

— Miért, az istenért? — kapta fel a fejét Daniel.

— Ez csak előzetes letartóztatás ... Csak addig érvényes, amíg kiderül az igazság.

Dániel öklével az asztalra csapott.

— Ördögöt! Engem senki sem tartóztat le — ordította.

Blake megértette, hogy túllőtt a célon. Daniel a kijárat felé rohant. A rendőr a nyomába eredt. Alig néhány másodperc múlva egy gépkocsi fékje vadul felcsikorgott. Tompa ütést hallott, majd izgatott hangokat. Blake lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta. azt látta, hogy Daniel O'Flaherty az aszfalton fekszik. Mozdulatlanul.

A bárból felhívta Harrington őrmestert.

— Megtaláltam Daniel O’Flahertyt — mondta rekedten.

— Élve vagy halva ?

— Halva. En öltem meg ...

Blake mozdulatlanul bámult az asszonyra, aki néhány perccel ezelőtt toppant be a rendőrállomásra.

— Igazat beszélek — bizonygatta a nő —, megöltem a férjemet.

Bemutatkozott. Doris O'Flaherty a neve. Vizesen állított be a rendőrállomásra, az utcán esett az eső. Az orrából vér folyt, az egyik szeme bedagadva.

— Hívom Harrington őrmestert — mondta Blake.

Az öreg rendőrnek átkozottul sajogtak a tyúkszemei és a feje is zúgott. Még egy év a nyugdíjig, és aztán mehet pecázni a folyópartra.

Blake tudta, hogy a nyomozást az őrmester veszi a kezébe. Harrington fiatal volt: energikus és célratörő.

— Nem akartam megölni — mondta Doris a rendőrségi kocsiban —, szerencsétlenség történt. Daniel dühbe gurult, mire én megrémültem ...

A nö zokogott. Harmadszor említette Dániel ördögi dühét.

— Megérkeztünk — mutatott a nö egy szürke házra. A rendőrök szótlanul a nő nyomába szegődtek. Doris kinyitotta az ajtót és befelé tessékelte a vendégeit.

— A padlón fekszik. . .

A kővetkező pillanatban falfehéren megfordult.

— E ... el... eltűnt — dadogta, majd egy nehéz piszkavassal a kezében körülszaladt a házban, és egyre a férje nevét ordítozta.

Daniel O'Flahertynak egyszerűen nyoma veszett.

— Ne idegeskedjen — csitította Dorist Blake —, biztosan betért valamelyik ivóba egy pofa sörre. Feküdjön le, holnapra mindent elfelejt.

— Telefonálok a mamának — válaszolta Doris könnyesen.

— Mi visszamegyünk a rendőrállomásra — mondta Blake nyugodtan.

A rendőr ismét elfoglalta helyét az asztal

mögött, de nem sokkal később Doris újra berepült az irodába.

— Megtaláltam — újságolta diadalmasan. — Az ágy alatt fekszik.

A rendőrök szó nélkül benyomultak a szobába. Harrington hangosan felkacagott, amikor az ágy alatt nem találtak senkit sem. A rendőrök mégis alaposan átkutatták a házat. Doris eszeveszetten kiabált, majd megszeppent. A küszöbön zavartan elköszön a rendőröktől.

— Az ágy alatt volt! Esküszöm mindenre, ami szent!

— A maga férje bolondot űz magából — jegyezte meg Harrington.

Az az igazság, hogy az ágy alatt sarat találtak, de ez még nem bizonyíték arra, hogy gyilkosság történt, habár az asszony meséje már nem látszott olyan gyerekesnek, mint néhány órával ezelőtt.

Blake az órájára pillantott. 11,30 ... Egy órakor elhagyja a rendőrállomást. Leült az asztalhoz és megkísérelte összeállítani a jegyzőkönyvet arról a gyilkosságról, amelynek nincs hullája. Nemsokára fáradtan felemelte a fejét. Doris lépett be a szobába.

— Tudom, tudom — mondta Blake —, megtalálta.

— A díványon ül. Csupa víz szegényke ...

Blake ezúttal egyedül kísérte el az aszszonyt. A díványon természetesen nem találtak senkit, de a párnák vizesek voltak. Blake néhány fekete foltot is felfedezett a huzaton.

— Ne menjen el — könyörgött Doris —, főzök magának kávét.

Doris ujjai reszkettek a rémülettől. Blake elfogadta az illatos kávét, de az esze másutt járt. Gondolataiban a parton üldögélt, és a nagy fogást várta. Megrezzent, amikor kopogtak az ajtón. Harrington őrmester lépett be a szobába. Egy ijedt szemű srácot húzott maga után.

— Olyan boldog vagyok, hogy ismét látlak, fiam — mondta Doris.

— Nem leszel olyan boldog, mama, ha meghallod mit tettem — válaszolta a srác.

23