A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
A Kleovoulosz tér (háttérben a Nagy Mester palotájának egy része) A Lovagok utcája ka árbocrengetege. Az érdeklődés fő tárgya természetesen a világ hét csodája közé sorolt rhodoszi Kolosszus helyét és emlékét őrző két özszobor a kikötő bejáratánál. Ezen a helyen állt ugyanis egykor a 32 méter magas, világhírű Kolosszus, a lindoszi Charisz szobrász műve — terpeszállásban fogadta a városba érkező tengeri hajókat. Az óváros ellenpólusát alkotják az új városrészek, a modern épületekkel, széles utcákkal, korszerű üzletközpontokkal. A régi és az új jól megférnek egymás mellett. Ezenkívül mi vonzza még az idegeneket a 70 ezer lakosú szigetre? A gyors és kényelmes légiút Európából, a korszerű szállodák (csak Rhodosz városában több mint száz hotel áll a vendégek rendelkezésére), s a számos sportolási lehetőség is csábító: vitorlázás, motorcsónakázás, vízisízés, természetesen az úszás, golf, tenisz, búvársport alkotja a gazdag kínálatot. Sokan vadászni járnak ide, de az aktív pihenést szolgálhatják a sziget különböző kirándulóhelyeit célbavevő kiruccanások is. Persze ezeknél figyelembe kell venni, hogy Rhodosz szigetének területe csaknem 1 400 négyzetméter, hossza 1 177 km, legnagyobb szélessége pedig 37 km. Tehát már óriási területénél fogva is van mit nézni a Földközi-tenger egyik gyöngyszemének tartott szigeten — Rhodoszon. KOLLÁR GÁBOR (A szerző felvételei) GYERMEKEKNEK TORDON ÁKOS Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg. Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy a trombita meszsze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl. Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot — bizony, legény legyen a talpán az, aki elbírja a mázsás kulcsot! —, s így szólt: — No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz! Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kellett illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással, s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja! Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar. • No, olyan rossz híre kerekedett az óriások Anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert az óriás asszony tizenkét óriás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen. Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal. — A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! — mondta a leány. — Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek! — Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem... — mondta búsan Palkó. Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja: — Hová is mennétek, ha nem énhozzám?l Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok! Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások Anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát. — Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! — kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte. Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol ? — Nyissátok ki a vasajtót! — parancsolta Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílt az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből. — Mit parancsolsz? — kérdezték Palkót. — Kergessétek világgá az óriásokat! — parancsolta Palkó. A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből. — Mit parancsolsz? — kérdezte a kapitányuk. — Röpíts haza bennünket! — parancsolta Palkó. A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsödült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből elönyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit. A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta. <c .>■ r^. ® v= E _ <D :3 N N fi :0 .fi X O — CD <0 > c *o o W > a> WEÖRES SÁNDOR Keskeny út, széles út kettő között egy csorba kút Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió nagy dió, kettő közt egy mogyoró Épült bennem egy cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. 21
