A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-21 / 47. szám

BUCK ELSŐ NAPJA a dyeai parton olyan volt, mint egy lidércnyomásos álom. Minden órában újabb ijedelmek és meglepetések tömege érte. Hirtelen kitépték a civilizált világ közepéből, és az őstermészet kellős közepébe dobták. Szó se volt itt lusta, verö­­fényes életről, mint otthon, ahol semmit se kellett tennie, unottan őgyeleghetett egész nap. Itt nem volt béke vagy nyugalom vagy biztonság, egy pillanatra sem. Zűrzavarosán, lázasan zajlott körülötte a világ, s élete és épsége pillanatonként veszélyben forgott. A körülmények állandó éberségre kényszeritet­­ték, mert az itteni kutyák és emberek nem is hasonlítottak a városi kutyákhoz és embe­rekhez. Vadak voltak mindannyian, és nem ismertek más törvényt, mint a fütykös és az agyar törvényét. Sohasem látott még kutyákat úgy harcolni, ahogyan ezek a farkas formájú lények har­coltak, és mindjárt az első alkalommal örök­ké emlékezetes leckében részesült. Igaz, vol­taképp nem ö kapta a leckét, csak nézte, különben nem élte volna túl, és nem tanul­hatott volna belőle. Curly volt az áldozat. Egy fatörzsekből összerótt raktár mellett tanyáz­tak, és a barátságos Curly közeledni próbált egy eszkimó kutyához, aki olyan nagy volt, mint egy fejlett kisfarkas, bár félig sem akkora, mint Curly. Nem hangzott el semmi­lyen figyelmeztetés: egy ugrás előre, mint a villám, fogak fémes csattogása, egy ugrás visszafelé, éppoly gyorsan, és Curly pofája az ajkától a szeméig felhasadt. Farkasok szoktak igy harcolni, előre-, majd hátraugorva; de a hasonlóságot más is fo­kozta még. Harminc-negyven eszkimó kutya azonnal a helyszínre futott, és feszülten, némán körülvette a küzdő feleket. Buck nem értette ezt a néma feszültséget, és azt sem, hogy miért nyaldossák olyan mohón a száju­kat. Curly rátámadt ellenfelére, az újból meg­harapta és félreugrott. Curiy újabb rohamát a mellével fogadta, ügyes, tanult mozdulattal, úgyhogy a támadó felbukott. Azután már nem is állt talpra soha többé. A nézőközön­ség csak erre várt. Vicsorogva és vonítva egyre szorosabb körben közeledett hozzá, s végül a halálfélelmében szűkölö Curlyt elte­mette a bundás testek tömege. Oly gyorsan és olyan váratlanul történt mindez, hogy Bucknak földbe gyökerezett a lába. Látta, hogy Spitz kiölti skarlátpiros nyelvét, mint amikor nevetni szokott; és látta, hogy Francois egy fejszét lóbálva a kutyafalka közé veti magát. Még három em­ber sietett oda, fütykösökkel, és segítettek szétkergetni a kutyákat. Nem tartott sokáig az egész. Két perccel azután, hogy Curiy elesett, utolsó támadóját is megfutamítot­ták. Curiy azonban mozdulatlanul és élette­lenül feküdt a véres, letaposott hóban, szinte darabokra szaggatva, s a füstös képű félvér ott állt mellette, és kegyetlenül szitkozódott. Bucknak sokszor visszatért álmában az a jelenet, és felsírt tőle. Hát ez a módja. Nincsenek játékszabályok. Ha a földre kerül­tél, véged van. Jó, majd gondja lesz rá, hogy sohase maradjon alul. Curly tragikus halála után még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, máris újabb csapás érte. Francois különböző szíjakat kapcsolt rá. Olyan volt. mint a hám; otthon látta, hogy az istállószolgák ilyesmit raknak a lovakra. S mint a lovakat, úgy fogták őt munkára, Francois-t kellett kihúznia egy szá­non a völgyet szegélyező erdőbe, és egy rakomány tűzifával tért vissza. Jóllehet mé­lyen sértette az önérzetét, hogy igavonó állattá alacsonyítják, bölcsebb volt annál, semhogy lázadozni próbáljon. Elszántan be­lefeküdt a hámba, és igyekezett megtenni a magáét, bár nagyon furcsa és idegenszerű volt az egész. Francois szigorú volt, megkö­vetelte. hogy azonnal engedelmeskedjenek, s mert ostora volt, azonnal engedelmesked­tek is; közben Dave, a tapasztalt rudaskutya, belemart Buck hátuljába, valahányszor hibá­zott. Elöl az éppoly tapasztalt Spitz haladt, s bár nem sikerült mindig elkapnia Buckót, időnként rosszallóan rámordult, vagy rava­szul belefeküdt a hámba, hogy Buck arra lóduljon, amerre kell. Buck gyorsan tanult, s két társa és Francois együttes oktatásának hatására figyelemre méltó haladásról tett tanúságot. Mielőtt visszatértek volna a tá­borba, már tudta, hogy „ho"-ra meg kell állni, „gyi"-re meg kell indulni, nagy lendü­lettel vette a kanyarokat, és távol tartotta magát a rudastól, amikor a megrakott szán lejtős úton siklott a sarkukban. — Csuda kutya mind a három — mondta Francois- Perraultnak. — Ez a Buck fene jól húz. Úgy betanítom egykettőre, hogy öröm lesz nézni. Perrault szeretett volna minél hamarabb elindulni a futárpostával, és délután két újabb kutyát hozott. Billy és Joe volt a nevűk, testvérek voltak, és igazi eszkimó kutya mind a kettő. De ha egy anyától származtak is, annyira se hasonlítottak egymásra, mint tűz meg a viz. Billynek a túlzott jóindulat volt a legfőbb hibája. Joe viszont éppen ellenkező­leg, mogorvának és zárkózottnak mutatko­zott, állandóan vicsorgott, és a szeme se állt jól. Buck bajtársiasan fogadta őket. Dave nem vett róluk tudomást. Spitz pedig nekilá­tott, hogy helybenhagyja előbb az egyiket, azután a másikat. Billy békéltetőén csóválta a farkát, el akart futni, mikor látta, hogy a békéltetésnek semmi eredménye, és felsírt (még mindig békéltetőén), amikor Spitz éles fogai felszántották az oldalát. Joe körül azonban hiába keringett Spitz, az új kutya mindig szembefordult vele, felborzolt sö­rénnyel, fülét hátracsapva, remegő ajakkal és vicsorítva, fogát csattogtatva, amilyen sza­porán csak tudta, s a szeme pokolian villo­gott, mintha a harcias félelem megtestesülé­se volna. Olyan ijesztő képet nyújtott, hogy Spitz kénytelen volt eltekinteni a megfegyel­­mezésétöl; de hogy kárpótolja magát kudar­cáért, az ártalmatlan és nyüszítő Billy ellen fordult, és egészen a tábor határáig kergette. Este Perrault még egy kutyát hozott, egy hosszú, szikár, ösztövér, öreg eszkimót, aki sok csata nyomait viselte a pofáján, és csak fél szeme maradt meg, de abban tiszteletet parancsoló bátorság villogott, figyelmeztető­ül. Sol-leksnek hívták, ami azt jelenti, hogy a Haragos. Akárcsak Dave, ö sem kért semmit, nem adott semmit, nem várt semmit, s ahogy lassan és elszántan közébük állt, még Spitz is békén hagyta. Volt egy furcsa tulaj­donsága, melyet Bucknak kellett felfedeznie, vesztére. Nem szerette, ha a vak szeme oldaláról közeledtek hozzá. Buck akaratlanul is elkövette ezt a sértést, és csak akkor döbbent rá ballépésére, amikor Sol-leks rá­vetette magát, s három hüvelyknyi hosszú­ságban felhasította a lapockáját, egészen a csontjáig. Ettől fogva Buck óvakodott attól, hogy Sol-leks vak oldalára kerüljön, és baj­társi viszonyukat nem is zavarta meg többé semmi. Akárcsak Dave, Sol-leks látszólag nem kívánt egyebet, csak hagyják békén; bár Buck később megtanulta, hogy mindkettő­jüknek van egy másik, sokkal lényegesebb becsvágya is. Este azután újabb nagy probléma merült fel Buck előtt: az alvás. A gyertyafénytől világos sátor melegen sugárzott a fehér sík­ság közepén; s amikor Buck, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon, be akart menni, Perrault és Francois szitkok és konyhaeszközök záporával fogadták, amíg első megdöbbenéséből magához nem tért, és méltatlankodva ki nem futott a fagyos éjszakába. Hideg szél fújt, kegyetlenül csíp­te, különösen a sebesült lapockáját. Lefe­küdt a hóba, és megpróbált elaludni, de a hideg csakhamar átjárta, s reszketve talpra állt. Nyomorultan, kétségbeesetten kóborolt ide-oda a számos sátor között, de mindenütt egyforma hideg volt. Néhol dühös kutyák támadtak rá, de Buck felborzolta a nyakán a szőrt, és kimutatta a foga fehérét (mert gyorsan tanult), mire békén hagyták, hadd menjen tovább. Végül egy ötlete támadt. Visszamegy, megnézi, hogyan boldogulnak a vele egy fogatba tartozó kutyák. Nagy meglepetésére valamennyien eltűntek. Megint bejárta a nagytábort, mindenfelé kereste őket, aztán megint visszatért. Bent volnának a sátorban ? Nem, az nem lehet, akkor őt sem kergették volna ki. De akkor hol lehetnek? Farkát behúzva, egész testében megremegve, igen-igen szerencsétlenül és tanácstalanul többször is körbejárta a sátrat. Mellső lába alatt egyszerre csak megmozdult a hó, és Buck belesüppedt. Valami mocorgott alatta. Hátraugrott, szőrét felborzolva és vicsorog­va, rettegve a láthatatlantól és ismeretlentől. De egy bátorságos kis vinnyogás megnyug­tatta, és Buck tovább kutatott. Meleg fuval­lat csapta meg az orrát: a hó alatt, összeku­porodva, mint egy kis fészekben, Billy feküdt. Békéltetőén nyöszörgött. Izgett-mozgott, hogy kimutassa jóindulatát és ártatlan szán-14

Next

/
Thumbnails
Contents