A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-14 / 46. szám

Minden epuletet fe/u/itottak

• i »#/#;//.///#'/

§n

m

m

o

m

— Tessék, ez az Arbat, jó sétálást, kellemes szórakozást! — ezekkel a szavakkal tárta szélesre a taxi ajtaját a sofőr, amikor kitett az Arbat-téren, Moszkva egyik forgalmas, sokak által látogatott pontján, ahol az Arbat utca kezdődik.

A moszkvaiak különösen büszkék a megújult, megszépült sétálóutcára, amelynek épületeit egytől egyig restaurálták vagy éppen most restaurálják. Az utca története nem újkori, már réges-régen, a XV. században is híres volt üzleteiről, apró boltocskáiról. Ugyanis itt, az akkor még külvárosnak számító részen telepedtek le a kézművesek, itt táboroztak le a keleti kereskedők, itt folyt tehát a színes adom-veszem. Az Arbat bevásárlóutca jellege a mai napig megmaradt. Ám itt nemcsak vásárolni élmény, hanem sétálni, nézelődni is! Különösen most, hogy minden épületre a szó szoros értelmében új köntöst húztak, tetszetős üvegbúrás lámpák kerültek az utca közepére, kényelmes padok kínálják magukat az elfáradt embereknek, az ízléses macskaköveken csak úgy kopog a sok-sok cipősarok. Hirtelen nem is tudja a látogató, mit nézzen tüzetesebben: az embereket, a kirakatokat vagy az egykori arisztokratanegyed szebbnél szebb épületeit?

Itt minden épület külön történet. Köztudott, hogy a szovjet emberek szívesen járnak

színházba. Egyik kedvelt helyük az 1921 -ben alapított Vahtangov Színház, mert repertoárját elsősorban szovjet szerzők, klasszikusok és modemek művei alkotják. Ottjártamkor ugyan nyári szünet volt a színházban, de mire e sorok megjelennek a délelőtti próbáktól s az esti előadásoktól lesz mozgalmas a szovjet színházak egyik legöregebbike.

— Ha az Arbaton jársz, ne hagyd ki a Buratinót! — figyelmeztettek moszkvai utazásom előtt. Tudtam, hogy a Buratino a szovjet gyerekek kedvelt bábuja, azt is, hogy a róla elnevezett kávéházat kimondottan a gyerekek részére rendezték be, csak azt nem tudtam, hogy a gyermekkorból már erősen kinőtt vendégnek is ilyen élmény lesz itt elüldögélni. Míg a Piroskának öltözött csinos pincérlány kihozta a narancssárgán gyöngyöző Fanta üdítőt, körbetekintettem a falakon. A mozaikképeken sorra elevenedtek meg gyermekkorom mesehősei, megcsodált figurái. Azt hiszem, ilyen környezetben még a legfinnyásabb gyerkőc is kedvvel fogyasztja el a felszolgált étket.

A legtöbb nő Moszkvában sem tagadja meg önmagát, sok szemlélője van az ízléses kirakatoknak, a tetszetős áruknak. S a tetszetős áruból, a szép, divatos ruhaneműből, még ha kissé borsos áron is, de egyre több van Moszkvában is. A legtöbb nőt az Árba-R

M

M

sa

m

a

tm s

n

a

s

m

s

a

m

A mongol nevek többségének jelentése is van. Például az ulánbátori, 600 ágyas, csehszlovák segítséggel épített kórház kapusainak vezetőjét, főnökét, így hívják: Báján. E szó jelentése gazdag. A kórházban dolgozó mintegy száz orvos közül a prágaiak, akik 3—3 évre kötött szerződés értelmében működnek a Mongol Orvostudományi Főiskola itteni, bemutató klinikáján, még hozzámondják : nájdz. Aminek a jelentése: barátunk. Könnyű szót érteni Báján barátunkkal, mert jól tud oroszul, és rengeteg cseh, meg szlovák szót, félmondatos kifejezést ismer.

— Oroszul — mondja — a fronton tanultam meg.

Újonc volt, alig múlt 18 esztendős, amikor 1945 augusztusában a Csojbalszan marsall vezette. 8. lovasezred katonájaként a szovjet harcosokkal menetelve, napi 50—50 kilométer gyaloglással, óriási erőfeszítés árán átkelt ő is a Góbi-sivatagon. Utána a meglepett japán hadvezetés terveit felborítva támadásba lendültek.

— A katonáskodás után — magyarázza — megtiszteltek a tanulás feladatával.

Szó szérint értendő amit a megtisztelésröl mond, mert hiszen akkor, 1947-ben, a korábban analfabéták országának számító Mongóliában már, illetve még csak 417 tanító tevékenykedett, 12 középiskola, 3 főiskola működött.

— Kobdóban — folytatja — úgy telt el az életemből másfél évtized, hogy családot alapítottam, miközben az építőknél kocsisként dolgoztam, iskolába is jártam. Kőműves lett belőlem.

Nem kétséges, hogy példásan, jól dolgozott, mert 1960-ban, amikor az országban versenyző 600 munkakollektiva közül 20 nyerte el a szocialista brigád megtisztelő címet, köztük az övék is, melynek akkor már ö az egyik mestere volt.

— Megbízatást kaptam a kitüntetéskor — közli —, hogy települjek át Darhanba, cementgyárat építeni.

Első ízben ott került szorosabb kapcsolatba honfitársainkkal. Ugyanis, az ottani cementgyárat, mely naponta félezer tonna mészkövet, 10—20 tonna vasércet és félszáz tonna agyagot fogyaszt, hogy évente 200 000 tonna cementet adhasson, csehszlovák szakemberek irányításával építették.

— Mára a keverőben dolgoztam, mint adagoló — emlékszik vissza — amikor újabb kitüntetésben részesültem, a csehszlovák mérnökök javaslatára ide, Ulánbátorba hívtak, kórházat építeni.

Át is adták a rendeltetésének 1971-ben. Az építők elvonultak, ő maradt, mint karbantartó kőműves. Később kapusi szolgálatra rendelték. Két éve pedig ö a kapusok főnöke a korszerű berendezésű, tíz műtövei rendelkező, fővárosi kórházban.

— És mentőszolgálata is van a mi kórházunknak! — figyelmeztet. — A legidősebb fiam náluk sofőr.

Három fia, három lánya van. A legfiatalabb gyermeke leány, a neve: Cogt, vagyis Fényes. Az idén lesz hét esztendős, tehát az itteni rendelkezések szerint jövőre iskolaköteles.

— Szeretném — szól elgondolkodva — ha olyan jól tanulna és eljutna hozzátok, mint a legidősebb lányom, akire büszke vagyok. Legidősebb lánya Har, vagyis Fekete, most 18 esztendős. A nyáron jött haza Gottwaldovból, a cipőgyári szaktanintézetből. Kezdő művezető. A 2 500 dolgozót foglalkoztató, csehszlovák irányítással működő cipőgyárban 20 fős ifjúsági munkacsoport vezetője.

— Büszke pedig azért vagyok — magyarázza —, mert ő nem olyan csúcsos orrú halha csizmákat készít, mint amilyeneket ma már csak a lámák, meg a maradi emberek hordanak, hanem újféle, divatos cipőket gyárt. És azok jobbak, olcsóbbak.

A lámák régi tanítása szerint — mivel a mongolnak mindent megad az állatok tartása — szentként kell tisztelnie a földet. Sérteni, túrni, ásni, szántani nem szabad, de még nagyon megtapodni se. Elrendelték hát a földet kímélő, felhajló orrú csizma készítését, hordását. A legtöbb láma, és híveik zöme, még ma is ragaszkodik ehhez a hagyományhoz.

— Jobb pedig a cipő, jobb az újféle csizma

— hangsúlyozza —, ahogy más, jobb az életünk is.

Saját sorsának alakulásával, változásaival magyarázza az élet jobbulását. És meglep a közléssel:

Felhajló orrú csizmát visel a láma. aki a gandani kolostor udvarán át. a sötét tollú, mongol Báján Dzsordzsin barátunk, a

galambok serege mellett elhaladva igyekszik a pagodához, ahol ő rendezi a vasárnapi kórház kapusainak főnöke

szertartást

Cipőgyári fiatalok a Szühebátor-téren. A háttérben látható a Nyomda, melynek egykori, földszintes elődének épületé-