A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
Mikszáth, Krúdy regényeit juttatják eszembe a szepességi városok. A lublói és a podolini kísértetet. Ancsurkát és másokat, e regények megannyi fő- és epizódszereplőjét, a vidéket uraló birtokos hatalmasságokat és az egyszerű, dolgos embereket, magyarokat és szlovákokat. Rájuk gondolok s poprádi autóbusz-pályaudvaron, ahol szinte félóránként indul autóbusz a szepességi városok egyike-másika felé. A várakozók sorában egy magyarországi házaspár toporog előttem, a fiatalasszony derékig érő, csodálatosan szép fekete hajával, késpenge élű, villogó tekintetével lublói vagy podolini kísértetnek is megfelelne, bár dehogy kísértet ő, sokkal inkább a jámbor természetű férj örökös nyugtalanítója, talán tíz másodpercenként kérdezi meg tőle: — Biztos, hogy innen indul a busz Késmárkra? — Innen, innen — mondja már-már bosszúsan a férj. Németül is beszélgetnek az autóbusz-pályaudvar megállójában, de messzebb tőlem, nem értem a szavaikat. Itteniek is vannak körülöttem elegen, arról lehet felismerni őket, hogy nem kérdeznek egymástól semmit, néznek maguk elé révetegen, nem engedik szabadjára a tekintetüket sem, számukra a poprádi autóbusz-pályaudvar és a környék megszokott látvány, a felhők gomolygásából vagy a levegő átláthatatlan sűrűjéből előbukkanó Magas- Tátra ormai vagy a Késmárki-nyereg ugyanúgy. Számukra a síkság vagy a tenger nyújt élményt, amikor kedvükre elkalandozhatnak hétköznapjaik útjaitól, útvonalaitól, s kikapcsolódhatnak életük és munkájuk megszokottságából. Az autóbusz érkezésére egyszerre meglódulnak, kényelmes helyet akarnak foglalni maguknak, a sofőr az eligazítás kedvéért nem az ő kedvükbe járva kiabálja bele a viszonylagos csöndbe: — Kežmarok! A Poprád folyóval kanyargunk a város felé. A levegő olyan tiszta, áttetsző, hogy a Lomnici-csúcsra épített menedékházat is látni, és mozdulatlan, mintha igazolni akarná Asztalos István erdélyi író ismert regényének címét: Szél fuvatlan nem indul. Az utazás perceiben hamisan hangzik a történelem bújdosásra ítéltjeinek bús-bánatos nótája, hogy süvít a szél Késmárk felett, édes hazám, isten veled. A szepességi kisváros füttyöt hányva az érzelgős nótákra, a Magas-Tátra kínálta látnivalókra, éli a maga megszokott hétköznapi életét, a kereskedők fáradhatatlanul árulják portékáikat, a vevők meg kíváncsian nyitogatják a boltok ajtaját, az amúgy is testes helybeli vagy környékbeli szepességi asszonyok meg a tornyos városháza melletti presszóban, illetve cukrászdájában folytatnak falánkság „fogyókúrát". A magyar és a német kirándulók pedig felsóhajtanak, amikor megtudják, hogy szerencse jár a nyomukban, nem a lublói vagy a podolini kísértet. A Tököly-féle vár múzeuma ugyanis ezen az utolsó napon még nyitva tart, megismerkedhetnek jobban a város viszontagságos történetével IV. Béla király idejétől a második világháború befejezéséig, és felszabadulás utáni életével is. A helybelinek, a várost lakó húszezernek minden természetes itt. Az először ide tévedő ember azonban észreveszi, hogy építését tekintve kétréteges ez a város, a belső település a tulajdonképpeni mag, beleértve a tornyos városházát is, a Redoutot is, amely most már a könyvtár és a mozi helye, s körös-körül a szepességi típusú házak egész sora, amelyeket egytől-egyig műemléknek nyilvánítottak, tehát lebontani nem lehet őket, csak tatarozni, felújítani, nem kis gondot okozva a város elöljáróságának. A külső rétegben mutatja magát szemérmesen a másik Késmárk a felszabadulás után épült lakótelepeivel. Erről azonban majd később, ha a városházára, a városi nemzeti bizottság székhelyére bekopogtatok. Egyelőre még maradok az utcán, a sétányokon, gyönyörködöm a várban, a város, nagy múltú templomaiban, különösen az evangélikus fatemplomban, amely császári rendeletre protestánsoknak csak fából, vasszögek nélkül épülhetett. Készítői állítólag a svéd király hajóácsai voltak. Az evangélikus líceum is egyedülálló, színvonalas tanintézet volt, értékes könyvtárral és neves professzorokkal. Akármerre fordulok, nézek, mindenütt a történelem egyszer nyugodt, másszor viharos levegője leng körül. A városi kórházzal és rendelőintézettel szemben tatarozás alatt áll a Hviezdoslav Gimnázium épülete, amelynek a falán azt hirdeti az egyik tábla, hogy itt tanult Hviezdoslav 1865—1870-ben, a másikon pedig az áll, hogy a Líceum tanára volt 1842-től 1848-ig Hunfalvy Pál, a magyar összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapítója. A gimnáziumtól a temető felé haladva Lányi nevét olvasom az utcanév-tábláról. Nem tudom hirtelen hová tenni az ismerős nevet. A temető síremlék-felirata igazít el, amely szerint Késmárk lelkesen támogatta a Rákóczi-felkelést, s mikor a császári csapatok 1709. december 12-én visszafoglalták a várost, megrettentésül három polgárát, közöt/Fo/ytatás a 8. oldalon)
