A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
Amikor Arkagyij Rajkin bemutatta „Színház Őfelsége" című darabját, korunk legnagyobb rendezője, Georgij Tovsztonogov megjegyezte: „Szaltikov-Scsedrin azt irta, hogy a szatíraírónak jószívűnek kell lennie. Amikor Rajkin elmélkedéseit, jeleneteit, miniatűrjeit hallgatod, érzed az ő fájdalmát, keserűségét, melyet életünk negatív jelenségeinek láttán ő érez. Az ilyen természetű tehetség a csodálatra méltó mesterségbeli tudással párosulva korunk egyik legnagyobb színészévé avatja őt". A „Színház Őfelsége" című darab most hanglemez formájában is megjelent. Röviddel a lemez megjelenése előtt a művész eljött a hanglemezgyár stúdiójába, hogy értékelje a munkáját. A stúdió műszerszobája valóságos múzeum, ahol régi gramofonokat őriznek. Lassan kezdődött a beszélgetés: — Arkagyij Iszaakovics, mi olyan ritkaságokkal körülvéve beszélgetünk. RAJKIN és a hanglemezek A világhírű leningrádi Miniatűr Színház megalapítója és művészeti vezetője, Arkagyij Rajkin nemrég a hanglemezgyárban járt. Ebből az alkalomból készített vele interjút G/eb Szkorohodov, amely a Me/ogyija című folyóirat egyik ezévi számában látott napvilágot. Az interjút az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük. mint a gramofon a valamivel fiatalabb táskagramofon. Ön emlékszik a gramofonra ? — Persze hogy. Gyermekkoromban, kisgyermekkoromban — úgy tűnik, mintha nem is oly rég lett volna — nagyon jól emlékszem, az volt a szokás, hogy vacsora után, teázás előtt az egész család hallgatta a gramofont. Eljöttek hallgatni a vendégek is, a gramofon gyakran „státuszszimbólum" volt, különösen a tölcsérje — annak alapján meg lehetett ítélni kinek-kinek az ízlését: volt, aki a virágos tölcsért szerette, más a ragyogóan ezüstöset, volt, aki a mahagóniszínűt és volt, aki a választékos feketét, arany díszítéssel, ámorral, íjjal a kezében. A lemezek választéka is különféle volt, nagyon is különböző ízléseknek felelt meg. — Gyermekkorának mely lemezére emlékszik legjobban ? — Az „Éneklő csokoládédra ... — Nem tudok ilyesmiről... — Nem is csoda! Valamikor árusítottak olyan kerek kis csokoládékat, középen lyuk volt. Az ilyen csokit rátették a gramofon korongjára, ráhelyezték a tűt és a csoki énekelni kezdett. Például a „Fenyőfa nőtt az erdőn" című dalocskát, vagy valami felnőtteknek való dalocskát az idősebbeknek. Nem sokáig énekelt — két-három mondatot. — Ezzel vége lett a dalnak? — Nem, a csokoládénak!... De fordítsuk komolyra a szót. A gramofon számomra az utánozhatatlan Anasztaszija Vjalceva románcait, Nagyezsda Plevickaja orosz dalait és Varja Panyina cigány románcait jelentette. Ólyan mély hangon énekelt, hogy amikor először hallottam őt, megkérdeztem anyukámat: Ki ez a nagyapó, aki a gramofonban énekel? — Nagyapád csak egy van — felelte szigorúan az anyukám, te az ő unokája vagy. Ezt egy cigány énekesnő énekli, s a hangját kontra altnak nevezik. Ez a szó annyira megtetszett nekem, hogy amikor elmentem az üzletbe, s a telt, súlyos elárusitónő azt kérdezte „Kisfiú, mit kérsz?", azt válaszoltam: „Száz gramm bonbont kérek, madam kontra alt". Varja Panyinát később is hallottam. Emlékszem az egyik szép orosz dalára, mert repertoárjában nem csak cigánydalok szerepeltek. — Aztán jött a táskagramofon korszaka, amely alig volt nagyobb és szélesebb, mint egy mai aktatáska? — És ritka kényelmet jelentett. Azzal jártak vendégségbe, zenéjére énekeltek, táncoltak, szerelmet vallottak. Táskagramofonnal kirándulni jártak, elvitték a nyaralóba, a fürdőhelyekre. Sokan állították, hogy a strandon megakadályozza a napszúrást, mert hárompercenként, mikor a lemez lejárt, fel kellett ugrálni és lemezt cserélni. És mennyi lemez volt! — Melyik vojt a kedvence? — „A cigány" című tangó. Ó, micsoda tangó volt az! Nagyszerű! Erre a tangóra táncoltak szünet nélkül, a lemezt tízszer is feltették egy este. A lemez már fütyült, recsegett, kopogott, a tű átugrált a lemezbarázdákon, megmegakadt, de ez mit sem zavart bennünket, egyre csak kértük: „A cigány"-t tegyétek fel! — A harmincas években az esztrádművészek első versenyén Ön díjat nyert. E verseny sok győztesével készültek hanglemezek. Önnel is? — Ugyan! Őszintén szólva nemigen tudtam elképzelni, milyen lemezt tudnék csinálni. A pantomimet, a táncot, a sminket, melyeknek akkoriban oly nagy jelentőséget tulajdonítottam, nem lehet lemezre venni! — És mégis hamarosan lett lemeze! — Igen, de ez már a negyvenéves években volt. Olyan kicsi volt, kisebbet nem is láttam, befért a kabátzsebbe. Többet nem is kívánhatunk: miniatűr színház — miniatűr lemez! A „Telefonbeszélgetés" című jelenet volt a lemezen. Én játszottam és Grigorij Karpovszkij. — Azóta, Arkagyij Iszaakovics, nagyjából húsz nagylemeze jelent meg, nem egyes jelenetek, hanem teljes műsorok. Utolsó lemezeinek egyike a két lemezből álló album, mely a „Színház Őfelsége" című darabot tartalmazza az Állami Miniatűr Színház előadásában. — Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy színházunk művészein kívül a felvételnek más szereplői is voltak — a nézők. Azok nélkül, akik ott ülnek a nézőtéren, kacagnak, tapsolnak, együtt örülnek vagy búsulnak velünk, egyetlen lemezünket sem tudom elképzelni. Mi több, a nézők reagálása nélkül el sem tudnánk játszani egyetlen darabunkat sem. Ezért nekik, nézőbarátainknak, nézömunkatársainknak, akiktől munkánk állandóan és elkerülhetetlenül függ, hálás köszönetemet szeretném kifejezni. (Fordította: Sági Tóth Tibor) KINCSÜNK A NYELV Déry Tibor: NYÖGVENYELŐ Nyelvünk vigyázása ugyanolyan kötelességünk, jogunk, mint a napi mosakodás, fogmosás, szájöblités. Folyóirataink lapozgatása közben állandóan nyúlkálnék a körömkefe, szappan felé. Enynyit mentségül. Bár tudnék feleolyan jól, negyedolyan jól magyarul, mint Arany. Vagy akár csak feleolyan jól, mint Móricz. (Bár néha égnek áll. a hajam, oly gyatrán ír.) Adyt is kalaplevéve irigylem hatalmas nyelvi ösztönéért, Kosztolányit bámulatos gazdagságáért, rendjéért, kézügyességéért. Nekem keservesen meg kellett dolgoznom a magam kevés nyelvtudásáért, és folyamatosan ellenőrizni ma is, jól tudom-e, amit tudok. Ezt is mentségül. Kiindulva abból a közhelyből, hogy nincs irodalom nyelvtudás nélkül, sőt továbbmenve, hogy az iró jelentősége nyelvtudásával arányban nő vagy csökken, olykor elborzadok attól a választól, amellyel irodalmi folyóirataink büntetik amúgy is apadó kíváncsiságomat. Nem a teljes, örvendeztető tudatlanságra gondolok elsősorban, amely mégis nyomdafestékhez jut, hanem arra a se ize, se bűze langyosságra, amely a jó íróink stílusában is csordogál. Legjobbjainknak is, néhány ritka kivétellel, tetemesen alacsonyabb a nyelvi szintje annál a folytonosan emelkedő kaptatónál, amelyen az előző nemzedékek jártak. Az első, tudatlan csoporttal szemben, amely még a nyelvi illemszabályokat sem hajlandó megtanulni, tekintet nélkül névre, rangra, sőt ítészi hatalomra, a folyóiratok szerkesztőjének kellene nagyobb szigorral eljárnia, mert ha az ember nem tud is egy nyelven, de a szabályait megtanulni elemi tisztesség dolga. Miért kényszerülnék én együtt étkezni valakivel, aki a lábát az asztalra rakja? Azt, hogy tehetségtelen, még megbocsátanók neki, még büszke is rá ? Ezekre a kollégáimra tehát nem sok szó vesztegetendő. De jó íróink miért maradnak alatta saját lehetőségeiknek? A nemtörődöm közvélemény tenné, mely önkéntelenül pongyolaságra, a verseny hiánya, mely lazsálásra csábit ? Folyóiratainkat olvasgatva — nem, lapozgatva — úgy látom, hogy nem egy fiatal írónk van, aki többet ér, mint amennyit mutat, és akárhány már magasodó, akinek nincs kedve, bár ereje volna, továbbkapaszkodni. De miért is erőlködnék, hisz ha nem vét az irodalompolitikai közrend ellen, olyan szerkesztőt nem talál, aki ne fogadná bol dogan bármilyen márkás áruját. (Igaz, én ezt nem értem. Ma, hetvenen túl, ha csak egy glosszát írok is, az a becsvágyam, hogy az életem minden eddigi glosszájánál jobb legyen, s még csak’\ nem is a vetélytársaimat nézem — hisz azokon természetesen nem tudok túltenni —, csak önmagamat szeretném megelőzni. Nem hagyatkozom a megszerzett rutinra, csak az önfeledkezés izgalmában bízom.) A szerkesztőnek, úgy vélem, az is volna a dolga (szegénynek!), hogy szerkesztői ösztökéjével útnak indítsa az ellomhult becsvágyat. Ne tűrje el, hogy bárki is kevesebbet adjon, mint amenynyi telik tőle. Akár kommunista, akár kiábrándult, akár politikailag közömbös az író, de amikor az asztalához ül, angazsáltja lesz az irodalomnak, azaz a nyelvnek is. Aki itt félmunkát végez, úgy gondolom, nemcsak a társadalmi erkölcs, hanem elsősorban önmaga ellen vét. Ezt se engedje meg a jó szerkesztő! 10
