A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-31 / 44. szám
0/Z fi G€/ZT€nV€/B€n Az erőtől duzzadó barnabőrű ikercsemeték résnyire nyitják a fűzőid pólyát, félénken körbepislantanak az óvó-védő tüskés takaró alól. Hirtelen virgonc napsugárnak cuppantanak csókot az arcukra, szellölányok simítanak végig mosolygós képükön. Nyújtóznak néhányat, aztán szépen egymás után mind a hárman a selymes fűbe huppannak. — Jé — kiált fel lelkendezve Anikó, a négyesztendös kék szemű, tündérhajú kis embermorzsa —, játékkavicsok ugrálnak a fáról! — Á, dehogy te kis bohó — simítja meg hajfürtjeit a nagymamája —, csak a gesztenye csuklik. A hatalmas, terebélyes faóriások ágai között itt-ott áttör a reggeli napfény. A lombsátrakban madarak csivitelnek, pörölnek, énekelnek. A kékkői (Modrý Kameň) ösgesztenyés ilyentájt különösen csodaszép! A kies városkában hétvégeken mostanság alig akad a portákon emberfia. Aki csak mozogni bír, gesztenyét gyűjt. Köznapokon viszont csupán botra támaszkodó nyugdíjas bácsikák, meg görnyedt hátú nénikék őrzik-vigyázzák a sűrűn potyogó termést. Az egyik fa árnyékában fehér szőrű kutya heverészik. Most viszont, hogy idegent lát, talpra szökken, s vad ugatásba kezd. Gazdája, a töpörödött anyóka kiles az irdatlan vastag törzs mögül és csendre inti, maga mellé parancsolja a hűséges jószágot. — Tudja leikecském — magyarázza, miután kiderül, nem lopni jöttem én — ébernek kell ám lenni! Sok a tolvaj, mert hát ínyenc csemege a gesztenye, jó pénzt lehet kapni érte a piacon. A domboldal derekán kanyargó traktorét partjára telepedünk — Mi őrizzük most a fákat, régen viszont ők vigyázták az őseink lépteit. Réges-régen kerültek földbe az első hajtások. A szépen cseperedő husángok aztán terebélyes óriásokká változtak. Ha ráér, elmondom ennek a meséjét, csoda érdekes történet! Halljuk! — Élt Kékkő falujában egy gyönyörű hajadon. Világszép teremtés volt, hát nem csoda, ha számos kérője akadt. Eszterke, mert így hívták, azonban kikosarazott mindenkit, ö ugyanis már titkon Jánosnak, az uradalmi birkapásztornak fogadott örök hűséget. Egyszer azonban, hogy, hogy nem, elkódorogtak a János gondjaira bízott állatok. Kenyéradó gazdája csak erre várt, úgy is nagyon a begyében volt már a nyakas legény, iszonyatos haragot mímelve ke„Hálás jószág a gesztenye nagyon" — vélekedik Nagyné Vigyázni, őrizni kell ám a termést! ► gyetlenül megcsapatta a fiút. No, de Jánost sem a gólya költötte ám, visszafizette hamarosan a kölcsönt^ a verést kamatostul. Attól kezdve nem volt maradása, bújkálnia kellett. Errefelé, a Paphegy rejtelmes zugaiban tanyázott. Esténként tilinkójából fájdalmas-mélabús dalokat csalt elő. — Mátkáját csak ritkán láthatta, esténként, holdkelte után szoktak találkozni. Ekkortájt hajtotta Bársonyos Musztafa bősz török martalócai élén rabigába a környéket. Meglátta Esztert, s menten szerelemre gyulladt iránta. „Háremem éke, gyöngyszeme leszel — üzente a lánykéröbe küldött fullajtáraival —, tejbe-vajba foglak füröszteni". A leányzó azonban hajthatatlan maradt. „Van már nékem szívbéli mátkám — válaszolta a nagyhatalmú basának —, s csak ő kell nekem, senki más." No, iszonyú haragra gerjedt Musztafa. Egy gyaur fehércseléd akar gúnyt űzni belőle? Azt már azért mégsem! „Lóduljatok — adta parancsba katonáinak —, hozzátok házamba az engedetlen leányt!" Indultak a vértesek, de Eszterkének a szíve megsúgta a közelgő veszedelmet. Fejére kanyarította fekete selyemkendőjét és rejtőzködő kedvese felé vette az irányt. A lovasok már a nyomában voltak, úgy tűnt, nincs menekülés, soha nem láthatja viszont szíve választottját, a török basa háremében fog elhervadni. — A domboldal pár centis gesztenyefa csemetéi látták a közelgő veszedelmet. Összesúgtak-búgtak, aztán egyikük emígyen szólott: „Eszterke, tikkasztó nyári délutánokon inni adtál nekünk, friss forrásvízzel lacsoltad tövünket, vigyáztál ránk, gondoztál minket, most megháláljuk jóságod." És a kis magoncok egyszerre hatalmas, dús lombú fákká váltak, águk a földig hajolt, 4
