A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
Nevelési jegyzetek Sok szó esik manapság arról, hogy az iskoláskorú gyermekek túlterheltek, ami való igaz. E nem kívánt jelenség kiküszöbölésére gyakran jelennek meg különféle szabályozó rendeletek, melyek elsősorban, sőt kizárólag az iskolára vonatkoznak. Pedig éppen a pedagógus az, akinek legkevésbé van szüksége az ilyen figyelmeztetésekre, vagy éppen szabályozókra. A tantervi követelményeket nem ő szabja meg, a szülő ambícióit sem képes mindenkor megfelelő szintre redukálni. Viszont az is igaz, hogy a gyermek rendkívül sok mindenre képes anélkül, hogy különösebben elfáradna. Hol van hát a hiba? Alighanem a pedagógiai közgondolkodásban. Ennek bizonyítására elég, ha csak azt vesszük figyelembe, milyen a szülők igénye gyermekük jövőjét illetően. Ha megkérdezzük őket, válaszukat így lehetne tömören megfogalmazni. A gyermek többre vigye, mint a szülei. S ez a több nem minőséget, hanem mennyiséget jelent: diplomát, persze nem akármilyet, vagy jobb híján szakérettségit. Az iskolai teljesítménynél nem a tudásszint a mérvadó, hanem a bizonyítványba kerülő jegy, amivel alkalomadtán még dicsekedni is lehet. A dicsekvési hajlam kiélésére kitűnő lehetőség az is, ha a gyermek zenélni, vagy idegen nyelvet magánúton, nem ritkán rosszul felkészült egyénektől tanul. Mert ki sajnálja a pénzt, ha a gyermek jövőjéről van szó? Ha tovább bogozzuk a csomót, még furcsább fonákságokra is lelhetünk. Nap mint nap kesergünk, hogy gyermekeink puhák, edzetlenek, minden betegségre fogékonyak. Tudjuk, hogy túltápláltak, túlöltöztetettek és agyonvédettek. De miért? Mert rabul ejtett bennünket a gondolat, mely jóllehet csak a tudatunk alatt él, de nagyon is meghatározza cselekvésünket: Amiből nem jutott elég nekünk, vagy a szüléinknek, azt mind a gyermekeinknek adnánk. Egyenesen beléjük tömjük, vagy rájuk aggatjuk. Hangsúlyozom, hogy nem egyedi jelenségről van szó, hanem általában ilyenek vagyunk, s ez kihat a nevelési módszereinkre is. Kezdeném azzal, hogy jó lenne, ha tudatosítanánk, a gyermekünk nem a tulajdonunk. Születése pillanatától kezdve önálló lény. A palóc Fáy András egyik állatmeséjének (Lúd és orr című kötet 67. oldal) hőse a törpe palóc, amely nagyon szeretne kimagaslóan nagy tenni, ezért mindig magasabb hegyre mászik. Az erőlködése azonban hiábavaló, hiszen lenn álló társaitól távolodva egyre kisebbnek látszik. „így vannak a csekélyek a nagy hivatalokkal" — vonja te a következtetést a magyar Ezópus. A párhuzamvonás világos, a tanmese egyik fontos részletét azonban homály fedi: milyen állat is a palóc ?! Sajnos ezt a kérdést nem válaszolják meg sem a gyűjteményt záró Igaz, hogy kiskorúsága idején jogilag és erkölcsileg teljes felelősséggel tartozunk tetteiért, a lelkiismeretünknek még ezen túl is, de ez korántsem jelenti azt, hogy személyiségével, énjével tetszésünk szerint és bármikor rendelkezhetünk. Meg kellene tanulni gyermekeinket nemcsak szeretni, hanem mint önálló individuumokat, tisztelni is. Mindehhez szükséges lenne, hogy olykor kívülről, bizonyos távolságból, de nem lélektelenül néznénk őket. Végre felismerhetnénk, hogy testi és szellemi fejlődésük szakaszosan megy végbe. A lassú folyamatosságot néha gyors változások törik meg. Ilyenkor a szülő és a gyengén felkészült pedagógus tanácstalannak érzi magát. Különösen akkor, ha egy-egy gyermek magatartása a megszokottól szembetűnően eltér. Nagyon fontos ezért, hogy megismerjük, melyik életkornak melyek a főbb jellemzői. Az lenne jó, ha nemcsak a viselkedésformákat vennénk észre, hanem azoknak az okát is kutatnánk. Rengeteg szakirodalom áll rendelkezésünkre. Ám előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a könyv szava nem szentirás, a könyv csak útmutató, s nem belőle, hanem általa igyekezzünk megismerni az embert, hiszen nem egyebet, mint mások tapasztalatait hozza tudomásunkra. Néha segít felfedezni azt, amit mi is látunk, csak éppen elsiklunk felette. Előfordul, hogy a szakirodalomban, még a legjobb lélektani könyvekben is, ellenvéleménybe ütközünk. Ebből arra következtethetünk, hogy a lélektan is, mint minden tudomány, szüntelenül fejlődik, újabbnál újabb dolgokat fedez fel. Meg arra is, hogy a kutatók néha vitatkoznak egymással. így szűrődik le aztán a tiszta látásmód, azaz a valóság. Erre építhet a gyakorló pedagógus és a szülő egyaránt. Próbáljunk meg most egy-két hasznos gondolatot közösen felvetni. Ismeretes, hogy a gyermek úgy 9—10 éves korig — ezt a fejlődési szakaszt kisiskolás kornak mondjuk — általában konformista. Szófogadó, alkalmazkodó, tanítójának a szava többet nyom nála a latban, mint a szülőé. Amikor hatéves korában iskolába lép, az óvodából magával hozza a játékosságot, amit harmadik, negyedik osztályos koráig szómagyarázatok, sem értelmező szótárunk összeállítói. Ez utóbbi kézikönyv a megfelelő címszó alatt csak a magyar nyelvterület északi részén élő népcsoportot, illetőleg az általuk beszélt jellegzetes nyelvjárást említi. A magyar nyelv történet-etimológiai szótára más szempontból magyaráz(-ná)za a kifejezést Feltételezi, hogy a szó szláv eredetű, egy fakó jelentésű tőnek az alakváltozata, s a szlávság körében egy török-tatár törzsnek, a kunoknak neveként volt használatos (vö. ócseh plavci, orosz polovci stb.). Azt azonban, hogy miért voltak a kunok fakók a szlávok szemében, s hogyan került át megnevezésük a magyar népcsoportra, tisztázni nem tudja. Nem mondanak közelebbit azok az etimológiák sem (pl. a palócot a meg is tart. Akkor is játékosságra van beállítva, amikor a tudományok befogadására kényszerítik. Sokfélét tanítanak vele: írást, olvasást, matematikát, kömyezetismeretet, még idegen nyelvet is, csakhogy ő a tudományok alapjainak elsajátítása helyett „szabályjátékot" játszik, s e játékban vezető szerepe a tanítójának van. Különösen akkor tanul meg sok mindent, ha olyan szerencsés helyzetbe kerül, hogy a tanítójában kitűnő játszótársra lel. Más megfogalmazásban: demokratikus hangvételű pedagógust kap. Rosszabb a helyzet, ha a tanító autoriter, vagyis tekintélyelvű. — Azt kell tenned, amit én parancsolok — mondja — hiszen nem vagy már óvodás! — Az ilyen hangnem feszült légkört teremt. Játszani pedig csak könnyedén lehet. Sokszor hallani szülőtől, hogy gyermeke nagyon nehezen barátkozik meg a házi feladatokkal. Ül, csak ül a füzete fölött és közben játszik. Ilyenkor jön a másik negatív hatás, a szülői türelmetlenség. Rendre, fegyelemre, munkafegyelemre kell szoktatni a kis haszontalant. — Nem szégyelled magad ? Ahelyett hogy tanulnál, folyton csak játékon jár az eszed! — Aztán cseppet se csodálkozzunk, ha az ilyen „bűnösen játékos" hajlamú gyermek iskolai eredményei gyengébbek lesznek az átlagosnál. Azt is észrevehetjük, hogy a kisiskolás korú gyermek szívesen rajzol. A színek alkalmazása sok mindent elárulhat egyéniségéről, esetleg lelki sérüléseiről, csak egyet ne higygyünk, hogy rajzai, festményei valamiféle művészi teljesítményről tanúskodnak. Effajta tevékenysége inkább a befogadást szolgálja, nem pedig a kifejezést. Számára ez is játék, mégpedig jelölt játék, kötetlen, szabad cselekvés. Nem véletlen, hogy az utóbbi években teljesen megváltozott a rajztanítás módszertana is. A gyermek érzelmi fejlődését nagyban befolyásolja a társasága. Baráti köre spontánul alakul ki. azzal barátkozik, akivel a sors összehozza. Könnyebben be tud illeszkedni új környezetbe, osztályba, iskolába, mint pár évvel később. Lelki élete a mesében éri el a legnagyobb feszültséget. Nem mindegy tehát, hogy gyermekeinknek mit. mennyit és vadász -polov(-nik), a „hornyák" ellentéteként létrehozott pole(-c) — síkon lakó — szavakkal egyeztették), amelyeket szófejtő szótárunk hibásként említ A kifejezést övező rejtély megoldásához más tudományok is a nyeNészet segítségére siettek. Egy néprajzos az ősi hitvilágot véve támpontul analógiával magyarázza a szó meghonosodását a magyarban. Szerinte eleink egyik pogány törzse annyira hasonlított a rakoncátlan természetű kunokhoz, hogy a nevük is ráragadt A negyvenes évek embertana és régészete a honfoglalókhoz csatlakozott kabar törzsek leszármazottjainak tartja a pa/ócságot László Gyula nézete az, hogy a ma palócnak tartott terület szláv nyelvet beszélő népei közé kabarok, továbbá Huba és Lél törzsének nemzetségei ékelődtek. Ez utóbbi nemzetségek hatására fokozatosan valamennyien elmagyarosodtak, és a továbbiakban az őslakosoktól átvett szót használva, palóc néven voltak ismertek. Hihetetlenül merész következtetésre jutott hogyan mesélünk. Élőszóval elmondott, nem felolvasott mese, különösen a népmese a legjobb nevelési eszköz ebben a korban. Szereti az apa, anya által kitalált meséket is, a bábjátékot, főleg az állatfigurákat. Játékos kedvében maga is kitalál meséket, vagy az igazán jó meséket újra és újra továbbgondolja. Ajánlatos egy alkalommal csak egy mesénél maradni, hogy szabad teret kapjon a képzeletvilága. Jól ismert jelenség, hogy előbb negyedikötödik osztályban, majd a hetedik-nyolcadikban hirtelen megváltozik a gyermek magatartása. Tehát az alapiskola felső tagozatán a lelki fejlődésnek két szakaszával kell számolni: a növő gyermek, azaz a prepubertás, és a kamasz, vagyis a pubertás korral. A 9—14 éves növő gyermekre mindenek előtt jellemző a versenyszellem. A szabályjáték versenyjátékba megy át. A felnőttektől, így a szüleitől való függősége fokozatosan megszűnik, s az érdeklődése önmaga felé fordul. Mindenáron bizonyítani akar, igyekszik elfogadtatni magát a társaival. A barátait már megválogatja és csapatba verődik. Szenvedélyesen gyűjt és rendszerez (bélyeget, képeslapot, gyufát, szalvétát, színes és érdekes alakú tárgyakat, adatokat, és ki tudja, még mit). Titkai vannak, melyekről nem illik és nem is érdemes őt faggatni. Akit szeret, azért tüzbe menne. Végtelenül tud lelkesedni, ezért bele lehet vinni bármilyen tennivalóba. Sajnos, rosszba is. Jogos tehát a szülők aggodalma, ha látják, hogy nem a legjobb baráti körbe keveredett. Csakhogy az erőszakos beavatkozás legtöbbször a fonákjára fordul, a szüntelen oktatgatás pedig falra hányt borsó. Vétkes az az iskola (család), amelyik ezt a kort nem használja fel nemes célokra. A növő gyermeknek már nem a játékos mese kell, hanem a nagy tettek hősei — a legyözhetetlenek. így jut el gondolkodásmódja a végletek világába, ami viszont már a pubertás kor egyik jellemző vonása. Megjegyzendő, hogy a kamasz-, vagy serdülőkor manapság 12—14 éves korban kezdődik, és a 16—18 éveseknél ér'véget. Tehát a múlthoz viszonyítva egy két év előretolódással számolhatunk. A serdülőkorú gyermek érzelemvílága mindig szélsőséges: vagy feltétel nélkül elfogad, vagy ugyanúgy elutasít. A semleges középutat nem ismeri. Baráti köre leszűkül és csakis nagyszerű célokért hajlandó küzdeni, illetve nem is küzdeni akar, hanem csak célokat tűz ki. Küzdeni alig tud, inkább csak lelkesedni, de szándékai világmegváltóak, ezért élete tele van csalódásokkal. Mivel dr. Belitzky János a közelmúltban. A palóc szó eredetét ő legtávolabbi nyelvrokonaiknál, a nyenyeceknél keresi, s ami a legfurcsább, hogy meg is találja. Szerinte az általuk ismert „palotasz" szó (jelentése összekavar, összezavar) a mi kifejezésünk megfelelője. Mivel bizonyítja ezt? Többek között egy palócfű-nek (Lolium temulentum) nevezett növénnyel, amelynek szédítő, elmét megzavaró hatást tulajdonítanak. Ettől persze erősebb érvei is vannak. Például hivatkozik a szó gúnyos használatára is (ti. valaki zavaros). A nyelvtudomány valóban alátámasztja ezt a tételét ugyanis a palóc kifejezés gúnynévként bukkant fel először, de máris hozzá kell tennünk, hogy a szamojéddal való nokonítás egyáltalán nem bizonyítható, sőt a gúnyszó zavaros jelentése sem található másutt. Van aki a „ Te Plócz!" megszólításban „te együgyűt" hall, mások pedig — mint például Illyés a 77 magyar népmese egyikében — a tudatlan, buta paraszt fogalmával azonosítják. KINCSÜNK A NYELV 10
