A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
SZLCNENSZKÖ KÜLDETÉS Haladó törekvések a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban . Múltunkat vizsgálva óhatatlanul elidő- I • zünk azoknál az eseményeknél^ melyek a kiteljesedő időben nemzetiségi létünk gyarapodását jelzik. Ezek az események máig érőn példázzák: az új történelmi helyzetbe került csehszlovákiai magyarság eredményeit annak köszönheti, hogy kezdettől fogva vállalta a kelet-közép-európai népekkel való sorsközösséget, erkölcsi intésként fogta fel azt az Ady-i üzenetet, mely a húszas években a „Lenni kell" parancsával fogalmazódott meg a pályájukon elindult kisebbségi magyar íróknál. Azóta újabb évtizedek történelmi tapasztalata áll mögöttiünk. Azoké az évtizedeké, melyek Csehszlovákiát is a világméretű történelmi átalakulás részesévé és tényezőjévé tették, és mi magunk is részeseivé váltunk annak a küzdelemnek, mely a szocialista közösség országaival együtt az elsők között kezdte meg a világon az osztálytársadalom felszámolását. A felszabadulás óta megtett út élményei, érzelmi és gondolati tanulságai, tudatos és félig tudatos reflexei ott élnek bennünk. Sokakban azonban ott él még az a múlt is, mely a két világháború közötti kisebbségi sorsot, vagy a második világháború megpróbáltatásait, tragikus emlékeit idézik. Új lehetőségekkel gazdag és új felelősséggel terhes korunkban sem szabad életünknek ezt a „korai" szakaszát leírni vagy róla megfeledkezni. Elmondhatjuk azt is, hogy a felszabadulás óta megtett út a fokozott világnézeti, esztétikai és közönségigény jótékony hatással volt irodalmunk fejlődésére. Előnyösen befolyásolta ezt az a forradalmi és progreszszív örökség is, melyet az előttünk járt nemzedékek a két világháború közötti évtizedekben mutattak fel. Az irodalom a nemzet és az emberiség előtt felelős azért, hogy az adott történelmi fejlődés során mennyire él lehetőségeivel, sajátos eszközeivel mennyiben szolgálja a társadalmi haladás ügyét. Szinte természetes tehát, ha a múltbeli örökséget vizsgálva azokra az üzenetekre figyelünk, melyek joggal tekinthetők az 1945 óta eltelt közel négy évtized eszmei arculatát megelőző haladó hagyománynak. Korábbi irodalmunk reális megítélésében segítségünkre van az is, hogy a felszabadulás utáni fejlődés során többé-kevésbé egységesen ítéltük meg a szóban forgó két évtizedet, hangsúlyozva azt a tényt, hogy nemcsak a szocialista irodalmi irányzat, hahem a haladó polgári irodalom is (a humanista eszmények megőrzésével, antikapitalista és antifasiszta tendenciáival) előzményévé vált annak az irodalmi fejlődésnek, mely az új társadalmi helyzetben, a szocialista kulturális forradalom körülményei között bontakozott ki. E szemlélet érvényesítése persze pótlólagos, hisz a felszabadulást követő években jobbára hagyománytalanul, a korábbi irodalmi fejlődés eredményeinek ismerete nélkül kezdődött el irodalmunk „harmadvirágzása". 1948 után alig négy-öt tollforgató jelentette irodalmunk számára a folytonosságot. Lényegében a hatvanas években kezdődött el az a múltfeltárás, mely a hetvenes-nyolcvanas években aztán a legjobb irodalmi alkotások újrakiadása révén olvasóközeibe hozta azokat a müveket, melyek irodalmunk indulásának „hőskorában" láttak napvilágot. Az a tény, hogy „az egymásra hulló könyvek" elfelejtett halmazából az utókor kiemelte a legfontosabbakat, azokat, amelyeket a csehszlovákiai magyar szellemiség a jövő számára is felmutathat, egyben alapot nyújt számunkra arra is, hogy ezek a művek, írók és alkotások beépülhessenek irodalmi tudatunkba, segítsék feltárni a nemzetiségi lét identitásával összefüggő kérdéseket, megismerni azt a múltat, mely küzdelmek és lemondások árán, a kisebbségi lét megpróbáltatásait vállalva épített utat, vagy vágott csapást a mai szocialista valósághoz. Ez az irodalom — indulásakor, a húszas években — sokra tartotta magát. Nemcsak a kisebbségi géniusz hitével vallotta jogát az élethez, a küldetéshez, hanem olyan archimédeszi pont is kívánt lenni, mely sarkaiból fordítja ki a korabeli tespedt magyar valóságot. Nos, bármennyire illuzórikusak voltak is ezek az elszánások, azt mindenképpen jelezték, hogy a csehszlovákiai magyarság a testvémépek sorsközösségében keresi a megértés, a megbecsülés és a jövő útját. Messianizmusuk megnemesítette ugyan a korabeli elszánásokat — mégis irreális volt, azonban mindenképpen jó arra, hogy hatálytalanítsa a nacionalizmust és a provincializmust. Fábry Zoltán 1958-ban, az Irodalmi Szemle indulásakor az Ideje már bizony című írásában úgy jellemezte a szlovákiai magyar irodalmat, hogy az „a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig ... Sose tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák és mondva mondhassák." Szerepet játszott ebben kétségtelenül az is, hogy a „változások hideg léghuzatos posztjára állítva" sokan és sokféleképpen próbálták az irodalom ügyét intézni, szervezni, megoldás azonban nem született. Az irodalom jobbára irodalmi fórumok nélkül és a jobboldali pártok érdekeinek kereszttüzében próbálta életrevalóságát bizonyítani. Sem a kaszinók, sem a Társaságok (Kazinczy Társaság, Masaryk-akadémia stb.), valamint az összefogás szándékával kezdeményezett Szentiváni Kúria nem hozott lényeges változást, legfeljebb a kísérletek számát gyarapította. A dilettánsokkal vívott küzdelmet nemcsak a Tűz (Gömöri Jenő Tamás lapja) vállalta, hanem azok az emigránsok is, akik a Magyar Tanácsköztársaság leverése után (időlegesen vagy véglegesen) Csehszlovákiában telepedtek le. Fábry Zoltán is a dilettánsok ellen lépett fel. 1923-ban írt húsvéti hitvitájában „az emberi feltámadás kapaszkodó hitével" szuggerálta az irodalomnak az — európai mércét. „Az európai irányt nem szabad elfelejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele". A „magyar emberirodalom" útjának vállalása természetes következménye volt annak a fejlődésnek, melyet ezek az évek hoztak. A német expresszionista irodalom, az új szovjet valóság és az a politikai-világnézeti újjászületés, mely a húszas évek közepén jellemzi Fábry magatartását, egyértelműen a meggyötört, a megalázott és reménykedő ember sorskérdéseit állította az irodalom központjába. A minőségi, tehát esztétikai mércével is mérhető irodalom igénye a húszas évek derekán azonban egyelőre óhajként, programként jelentkezett. Jelei azonban már mutatkoztak annak, hogy készülődik az a nemzedék, mely az elvárás valóra váltására is képes. Ösztönzést e téren a húszas évek második felében új erőre kapó magyarországi irodalmi törekvések éppúgy adtak, mint a szocialista irodalom kibontakoztatása az emigráns magyar irodalomban, illetve Csehországban és Szlovákiában is. A cseh baloldali avantgarde irányzatok (Vítézslav Nezval, Konstantin Biebl és egy ideig Jaroslav Seifert is), valamint a szocialista forradalmi költészet képviselői (Stanislav Kostka Neumann, Jozef Hora, Jin Wolker), s a prózaírók közül pedig az új nemzedék képviselői, akik a társadalmi kérdéseket tevékenységük homlokterébe állították (Ivan Olbracht, Marie Majerová, Marie Pujmanová, Gejza Včelička) feltétlenül hatottak azokra a kisebbségi fiatalokra, akik prágai egyetemeken, szerkesztőségekben ismerkedtek a csehszlovákiai valósággal, s keresték a nemzetségi élet kibontakozását is. A kisebbségi irodalom egyes képviselőinek a cseh értelmiségiek baloldali mozgalmai éppúgy példát mutattak, mint a cseh Tvorba és a szlovák Dav tevékenysége. A húszas évek második felében egyre több jel mutatott arra: az irodalom új „rohamcsapata", ha késve is, de a porondra lépett. Ezekben az években láthatóvá szerveződött a húszas évek elején még „láthatatlan gárda". Ez a nemzedék Györy Dezső egyik verse után „újarcú magyaroknak" nevezte magát. Az európaiság és az emberirodalom igényét hangoztató Fábry mellett egyre erőteljesebbé vált azok hangja, akik a kisebbségi élet sorskérdéseit akarták az irodalom, a művészet rangjára emelni. Az ún. második írónemzedék (Mécs László, Györy Dezső, Darkó István, Tamás Mihály, sőt kezdetben az irodalomkritikus Szvatkó Pál is) lendületet adott a kisebbségi szellemi életnek. Ezek az utak később — politikailag is — erősen differenciálódtak, vitathatatlan azonban, hogy e nemzedék számára egy életre szóló élményt adott a modern magyar irodalom (Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső). A „nagy triász" jelentette a nemzetféltést és jövőbe látó elkötelezettséget éppúgy, mint a fájdalmas valóságlátást (Móricz) és a „mélymagyar" sorskérdések, valamint szociális problémák felvetését. Az új nemzedék problémafelvetése, a kisebbségi géniuszban vállalt emberi szolidaritás kétségtelenül hadüzenet volt — ahogy Balogh Edgár írta a Hét próbában — „annak a kalandorpolitikának, amely a szentistváni magyar állam integritásának jelszavával kiélezte a Duna völgye nemzeti ellentéteit." A kisebbségi géniusz képlet segítette ezt a nemzedéket abban, hogy a Csehszlovákia dolgozóival való szolidaritástól eljussanak a nemzetközi munkásmozgalomig. A húszas évek közepén a Fábry által emberirodalomnak nevezett irodalmi irányzat az évtized végére elveszítette a krisztianizmus jegyeit, s humanizmusának kifejezésére a biblikus szimbolika is feleslegessé vált. Az emberirodalom valóságigénye a húszas évek végén szinte átadta a stafétabotot annak az irodalmi törekvésnek, melyet valóságirodalomként ismerünk. A valóságirodalom igénye a kétféle kultúra felismerésén alapult. Fábry — a korábban vallott esztétikai elvek és európai mérce hangoztatása helyett — az osztályharcos proletárkultúrában látta a kultúra fennmaradását. Osztályharcos meggyőződése azonban ezekben az években sajnálatosan párosult olyan egyoldalú, dogmatikus elfogultsággal is, mely csak a művek szociális mondanivalójára, témájára figyelt, s elhanyagolta a művészi megformálást, az esztétikai igényességet. Bármennyire is az „erdő felől álltak", tehát a progresszív politikai, világnézeti magatartást képviselték (mely később sem szorult korrigálásra), hibát ott vétettek, hogy türelmetlenek voltak kortársaikkal szemben. Úgy akarták őket szövetségessé tenni, hogy általánossá tették a bizalmatlanságot a polgári irodalommal szemben. Új helyzetet e téren a harmincas években a kommunista párt által meghirdetett népfront-politika hozott. A kisebbségi proletárirodalom megteremtéséhez kétségtelenül ösztönzést adott a forradalmi proletár írók harkovi kongresszusa, a szellemi megújulásban azonban szerepet játszottak á weimari Németország irodalmi-művészi törekvései is. Utalnunk kell arra is, hogy a szlovák irodalomban ezekben az években már érezhető volt az eszméiben megtisztult DAV hatása, viszont a kisebbségi irodalomban a proletárirodalom felkarolása az 1931-ben indult Az Útra várt. E hős korhoz tartozik Barta Lajos Új Szója is, mely néhány éven át (1929, 1932—1933) jelentősen hozzájárult a szocialista irodalom új alkotásai népszerűsítéséhez, a magyar kisebbségi íróközösség szervezésében azonban — a lapszerkesztés liberális tendenciája ellenére — jelentősebb eredményt nem ért el. Lényegében ugyanazok publikáltak az Útban, mint az Új Szóban. Az örökös indulások és újrakezdések lázában élő irodalom olyan alkotói, mint Györy Dezső, Darkó István, Tamás Mihály, Jarnó József, Egri Viktor, Szenes Piroska, Vozári Dezső, Szombathy Viktor és mások a haladó polgári irodalmi törekvések képviselőiként, egy kissé a Kőműves Kelemenek áldozatvállalásával, tehetségüket, életüket építették bele abba az épületbe, mely a két világháború között a csehszlovákiai magyar szellemiséget jelentette. Sokuk munkássága torzó maradt, néhányuknak nyílt csak lehetőségük arra, hogy kísérletet tegyenek értékes művek megírására. Két évtized bonyolult, ellentmondásos irodalmi fejlődését vizsgálva mégis azt mondhatjuk, irodalmunk akkor ért el eredményeket, amikor emberi valójának megmutatásával tudta a kisebbségi élet szemhatárát az egyetemes kultúra felé kiterjeszteni, s amikor bátran vállalta azokat a haladó eszméket, melyekért akkor még megvetés és üldözés járt. FONOD ZOLTÁN (folytatjuk) 10
