A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
••• Szokatlanul hangzik, de igaz: valóban léteznek olyan növények, amelyek képesek állati eredetű táplálék felvételére is. Persze, most ne a humoros rajzfilmek emberevő virágaira, vagy a sci-fi irodalom rémséges „növényveszedelmeire" gondoljunk, hanem azokra a növénycsoportokra, amelyeknél a fejlődés folyamán kialakult ez a kiegészítő táplálkozási mód. A kiegészítő jelzőt ki kell hangsúlyoznunk, mert nem létezik olyan növény, amely kizárólag állati fehérjékből biztosítaná fennmaradását és szaporodását, sőt, mint azt a laboratóriumi kísérletek is bizonyítják, ezek az érdekes növényfajok jól tűrik az állati táplálék hiányát, bár őszintén szólva, jobban fejlődnek, ha ezt megszerezhetik. A közismert tápláléklánc-sablon szerint a növények mint „fogyasztandók" szerepelnek az állatok étrendjében, ezért ez a különleges növénycsoport megérdemli, hogy közelebbről is megismerkedjünk velük. Nem egy családba tartoznak, hanem sokféle fajt képviselnek és sokféle életteret hódítottak meg. Az elmondottak ellenére legtöbbjük mégis a nedves környezethez kötődik, még a sivataglakók is, hisz szaporodásuk és igazi fejlődésük az esős évszak néhány hetére korlátozódik. Elterjedésük földrajzilag elég széles — a sarkvidéki tundráktól a trópusokig —, mégsem tartoznak a gyakori növények közé. Miért alakult ki ez a furcsa és komplikált táplálkozási mód? A választ valószínűleg a húsevő növények életterében kereshetjük, amely legtöbbször táplálékszegény, mint pl. a tőzeglápok savanyú talaja vagy a trópusi őserdők szinte steril kvarchomokja. Ha meg-Aidrovanda (Aldrovanda vasiculosa) fehérvirágú alpesi hízókáért már magasabbra kell kapaszkodni. A hizókák befogószerve talán a legprimitívebb, ezért csak igen apró, max. 3 mm nagyságú állatka befogadására képesek. A mellékelt képen is látható széles, húsos leveleik felülete tapadós, így ezek szolgálnak rovarcsapdaként. Ha a zsákmány megtapad, akkor azért egy kis aktív mód is szerepet játszik az emésztésben, mert a levelek szélei spirálisan összecsavarodnak. Így biztosabban tapad a rovar, és nem dézsmálhatja meg a zsákmányt pl. egy meztelen csiga, ami nem ritkaság. Eléggé közismert a harmatfű (Drosera rotundifolia), bár ez is inkább a hegyvidék lakója. Kizárólag élő tözegmohán telepedik meg, növekedése követi ennek dagadását. Síkságon csak régi eredetű, hűvösebb lápokban találkozhatunk vele elvétve. A képen is megfigyelhető bunkós leveleit tömegesen borítják apró vörös csillagszőrök, végükön csillogó tapadós cseppel — innen a növény neve. A rászálló rovart először csak egy-két csillagszőr váladéka ragadja meg, nem sokkal ezután, az életéért harcoló rovar mozgása következtében, az ingerület átterjed a többi csillagszőrre, és ezek odahajolva még szorosabban „megragadják" a zsákmányt. Rendkívül érdekes módon vadásznak a rencék. Legelterjedtebb fajuk a közönséges rence (Utricularia vulgaris), amellyel régebbi mocsarakban, holtágakban és lápokban találkozhatunk. Csak a sárga színű, oroszlánszájra emlékeztető virág nyúlik a víz fölé — a szár többi része a levelekkel, a víz alatt van. Ha kihúzunk eqy rencét, akkor a levelek vizsgáljuk, hogy mit hasznosít a növény a befogott állatkából, akkor megállapíthatjuk, hogy elsősorban a nitrogén tartalmú fehérjéket, aminosavakat. A „húsevés", mint táplálkozási mód, így előnyösebb helyzetbe hozza ezeket a növényeket a konkurrenciaharcban. Joggal kérdezhetjük: Mit fogyasztanak? Hogyan fogják be áldozataikat? Milyen a táplálékfelvétel módja? Az első kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy elsősorban apró élőlényeket, pl. kandicsrákokat, vizibolhákat, egysejtüeket, apró bogarakat, legyeket stb. Vannak viszont olyan trópusi fajok, amelyek képesek apróbb gyíkokat, madarakat, vagy emlősöket is befogni — de ez már a csúcs! Felmerülhet a mennyiségi kérdés: Van olyan növény, amelyik „megelégszik" hetenként 3—4 muslicával, de a trópusi kancsókák (Nepenthes sp.) ennek akár a százszorosát is „elfogyaszthatják". A legérdekesebb talán az áldozatok „elejtésének" a módja, mert ebben a húsevő növények nagy változatosságot mutatnak. Meg kell jegyezni, hogy kizárólag a levelek alakultak át fogószervekké — a virág soha. Csak azokat a növényeket nevezhetjük húsevőknek, amelyeknél kialakult a befogásra alkalmas szerv (szervek), és amelyek képesek a befogott állatkát táplálékként hasznosítani. A befogás módja lényegében két csoportra osztható — bár nincs köztük éles határ —: passzív és aktiv mód. A passzív módhoz sorolhatjuk pl. a harmatfű tapadós leveleit, az aktívhoz pl. a rencék hólyagcsapdáit. Legnehezebb választ adni a harmadik kérdésre, mert a tudomány még eddig csak keveset tud a táplálékfelvétel módjáról. Ami biztos — egyetlen húsevő növény sem képes az áldozatának megölésére bárminemű fogószervének szorításával, Mocsári hízóka (Pinguicuia vulgáris) Harmatfű (Drosera rotundifolia) tehát az áldozat emésztése még elevenen kezdődik. A fogószervek váladékai megfelelő enzimeket bocsátanak ki, és feltételezhető, hogy „munkájukat" segítik bizonyos baktérium- illetve gombatörzsek. Ennek ellenére a „zsákmány" általában nem rothad meg, ha nagysága arányos a növény nagyságához képest. A húsevő növények nem képesek a rovarok kitinpáncélját megemészteni, de a cukrokat, poliszacharidokat és a fehérjéket maradéktalanul elbontják és felszívják. A következőkben tekintsük át a Közép-Európában előforduló fajokat. A rendszertani sorrendet tekintve az első családba a hizókák (Pinguicuia sp.) tartoznak. Nálunk előforduló képviselőik a mocsári hizóka (Pinguicuia vulgaris) és az alpesi hizóka (Pinguicuia alpina). A mocsári hízókával elsősorban a hegyalja tőzeglápjain és forrásmoháin találkozhatunk, a kisebb termetű, tövében sokszor ezernyi csillogó hólyagocskát látunk — ezek a rovarcsapdák. Levegővel telítettek, de úgy, hogy a bennük levő nyomás kisebb, a környező víz nyomásánál. Bejáratukat rendszerint négy csillószőr zárja, amelyek csak befele nyithatók. Ha tehát az állatka megközelíti a rendkívül érzékeny csillószőröket, azok rögtön befele nyílnak és a nyomáskülönbség szinte beszívja az áldozatot. Mindez igen gyorsan történik — a kinyílás a másodperc 160-ad része alatt, a bezáródás 4/160-ad sebességgel. A „legaktívabb" befogási mód viszont a rendkívül ritka [hazánkban csak Királyhelmec (Kráľovský Chlmec) közelében található] aldrovandánál (Aldrovanda vesiculosa) alakult ki. Ennek az apró vízinövénynek a levelei teljesen befogó-csapdává alakultak. Ezek a félhold alakú csapdák állandóan nyitva vannak, zsákmányra várva. Öt darab érzékeny csillószőr végzi az áldozat „beterelését" a csapda felé. Mihelyt az állatka a két félhold közé kerül, azok 0,2 másodpercnyi gyorsasággal bezáródnak, hogy addig ki se nyíljanak, amíg az emésztés be nem fejeződött. A húsevő növények Közép-Európában nagyon ritkák, ezért vagy már védettek, vagy a veszélyeztetettek között tartják számon őket. Ritkaságuk, szépségük és érdekes életmódjuk is indokolja védelmüket, kíméletünket. BOGOLY JÁNOS (A szerző felvételei) 8
