A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-26 / 39. szám

TIZENÖT RIPORT A MÚLTRÓL

(Dusik Éva: Viszonzatlan hűség)

Az irodalmi riport az a prózai műfaj, amelynek művelői tájékainkon sajátos, egyéni utakat kénytelenek bejárni, hiszen Bábi Tibor és újabban Gál Sándor kötetein kívül más példát, eligazító alkotói útmutatást elvétve talál a sajtónkban ritkán előforduló, irodalmi igénnyel írt riportok között. Valószínű, hogy ennek a sovány riport-termésnek az okát inkább az alkotók — írók, publicisták, újságírók — invenciótlanságában, mint a lehetőségek, az igények, az égető egyéni és közösségi gondok hiányában kereshetjük. Márpedig az utóbbi dolgok megléte szinte megmagyarázhatatlanná teszi a hiányt, amit az idő múlásával egyre nagyobbnak érzünk. Az önmaga jelenére nem kíváncsi nemzetiség képe rajzolódik ki mindabból, amit a riportírás és a tényirodalom halvány fényszórásában látunk. A kétségtelenül beteges állapotra az irodalom megpróbál a maga módján reagálni; időnként, szerencsére önmagához méltóan igényes formában egy-egy kötettel megkísérli bepótolni mindazokat a tudati hiányokat, amelyeknek megszüntetésére a riport, mint irodalmi műfaj hivatott lenne, sem Duba Gyula (Vajúdó parasztvilág), sem Zalabai Zsigmond (Mindenekről számot adok. Hazahív a harangszó) múltat kutató irodalmi-történeti szociográfiái, de Gál Sándor (Liliomos kürtök, Mélyutak) riportkötetei sem elegendőek. Közös jellemzője ezeknek a köteteknek a múltbafordulás, Gál riportjainak egy részét kivéve. Ez nem lenne baj, ha ugyanilyen nívós, irodalmi értéket képviselő szociográfiában, irodalmi riportokban közelítenék meg a jelenvaló állapotokat, mindennapi dolgainkat.

Az újságírás művelése önmagában még nem önkéntelen feltétele is annak, hogy valaki irodalmi igénnyel riportokat akarjon és tudjon imi. Kétszeresen hátrányos helyzetben van az, aki az élőszó, az elevenen hétköznapi beszéd olykor zabolátlan áradását kénytelen mederbe terelni; ügyelve a rádiós riport, beszélgetés formájának megőrzésére; gondolva a rádiós műsorszerkesztés könyörtelen időszabályaira és a műszaki behatároltságokra. Éppen ezért tekintem Dusik Éva Viszonzatlan hűség című riportkötetét olyan vállalkozásnak, amely mögött a megőrzés, a továbbadás szándéka állt. A Főnix Füzetek tizenharmadik darabjaként megjelentetett riportsorozat egyes darabjainak külső formáját jól láthatóan meghatározta a szerző és a megszólaltatott emberek között kialakult kapcsolat. Nem egy esetben a feltételezetten magnószalagra rögzített beszélgetés nem sok kommentárt kívánt, néha azonban észrevehetően az írásban rögzített forma önkéntelenül tartalmi többlet hozzáadásával is járt.

Kétségtelen, hogy az első pillantásra eléggé heterogénnek tűnő riportkötet összeállítása valamifajta vezérelv szerint történt. Az öregekről irt riportok sorrendben a népdal, a lakodalom, a halászat, a molnármesterség, a hajósélet, a fazekasság, a takácsmesterség, a szénégetés, az egykori életmód, a juhászkodás, a naiv festészet, a krónikaírás és az olvasás körét foglalják magukba.. Bizonyos mértékig a szerző helyzeti kényszerének érzem, hogy az egykor hangfelvételként elhangzott anyagot, amelynek jellegét, tartalmát meghatározta a riportok alanyainak visszaemlékezése, beszédmodora, gondolkodásmódja, kénytelen volt az írott riport szabályainak megfelelően átdolgozni. Hogy mennyire kétélű fegyverré válhat ez a kényszerűség. azt leginkább a Mári néni, a dalos

című riport bizonyítja. A meglátogatott zoborvidéki nótafáról gondolkodva és írva természetesnek tűnik, hogy eszébe jut a szerzőnek Kallós Zoltán erdélyi népdalgyűjtő gondolata. Az viszont aligha természetes, hogy „Ez a megállapítás motoszkált a fejemben, amikor a Balta Mári néni, a »dalos« tornácán ücsörögtem". Ez a mesterkéltség az egyik éle az említett fegyvernek, s ez mindig a szerző felé fordul. A sajtóbeli riportok többségében ez a fajta „éppen eszembe jutott" idézgetés eléggé gyakori. Ez nem baj, csak ne akarja elhitetni a szerző senkivel, hogy ö mindig effajta magvas idézetek tucatjával a fejében járja az országot. A másik él. a hasznosabb, a szellem metszöolló funkcióját ellátó szerkesztésmód kiváló eredménye is felbukkan ebben a riportban, hiszen miután rögzíti a hallott népdalt, az irodalmi riport legjobb hagyományait követve folytatja Dusik Éva mindazt, amit oly bizonytalanul közelített meg.

Nos, ha vannak ennek a riportkötetnek gyenge pontjai, akkor az éppen a már példaként említett beszéd-írás transzkripció. Ennek az ellenkezőjét bizonyítja A „csintalan vőfély", a „Mind éhenkórász..." a Viszonzatlan hűség, az Agyagkenyér.

Erre az átültetésre azonban nem mindig volt szükség, s ezt Dusik Éva jó érzékkel felismerte. A Juhász a paplanos ágyban című riportjában a kérdés-felelet az egyszerűsége ellenére is feszes szerkezetűvé tette a formát.

Nem kevésbé járult ehhez hozzá a megszólaltatott idős juhász mértéket is adó beszéde.

Bár a kötet riportjainak elején, vagy egyegy nosztalgikusan felidézett gyerekkori emlékképben megjelenik a szerző szülőfaluja, ennek a témának csak két riportot szentelt, az egyik a kissé elsietettnek, szemérmesnek látszó Kemény emberek, s a másik a transzkripció pozitív példájaként említett Juhász a paplanos ágyban. Olykor igencsak fontos funkciója van ezeknek a gyerekkori élménytöredékeknek, ám néha már a riportok első bekezdésében feltűnnek, olykor modorosságot keverve a visszafogott szerzői hangütésbe. Mindez azt sejteti, hogy sok olyan dolog maradt még a szerző műhelyforgácsai között, ami talán később egy újabb kötet megírására készteti majd.

Dusik Éva maga is tudatában van annak, hogy nem törekedett a teljességre. Ezt az Akik e könyvből kimaradtak... című jegyzetében elég alaposan ki is fejti. Azt azonban nem tudja eléggé meggyőzően megmagyarázni, miért kerülte meg, hogy a megszólaltatott öregek többségének a riport, a beszélgetés idején milyen volt az élete, milyen volt a családja, mennyire nyomta őket mindaz, amiről vallottak, beszéltek. Az öregemberek fiatalsága tűnik elő a kötetből, de az öregségük csak áttételesen jelenik meg benne. Pedig aligha lenne érdektelen megvizsgálni, hogy az oly gazdag, emberségben bővében való életük mai megbecsülése milyen előjelű. Nos, a riport mint irodalmi műfaj éppen abban őrzi, őrizhetné meg jelentőségét a csehszlovákiai magyar irodalomban, hogy naprakész valóságrajzot adva, az igazság- és tényfeltárás a társadalmi változás folyamatát, tendenciáit felismerve végezné el. Szerzőnk e kötetben megtestesülő rokonszenves közírói vállalkozása remélhetőleg ebben a szellemben folytatódik majd.

DUSZA ISTVÁN Fotó: Könözsi

11