A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
Szinte az egész nyáron az aratás öltötte ki a falusi emberek életét, ■íiszen az egész évi kenyérről volt ;zó. Mi, gyerekek pedig boldogan kataszkodtunk fel a szekerek hátuljára, zaladtunk a cséplőgépet húzó trakor után, próbálgattuk fiatal erőnket i nehéz kévék cipelésével, felmászunk a készülő szalmakazalra. Egyszóval mi is benne éltünk az aratáson. Ma már az aratás csak egy része a lyárnak és az egyik főszerep a jól arbantartott gépeké; a kombájnok, nint óriás ösállatok araszolgatnak a latalmas gabonatáblákon, mellettük traktorok utánfutójába csurog a búza, az árpa és a többi kalászos magja. Az utakon teherautók, traktorok követik egymást és viszik a termést a hatalmas betontárolókba. A gabonatáblák szélén büfékocsi, mozgó gépjavítóműhely stb. A gépek azonban egyedül nem jelentenek mindent, most is szükség van „a Nyár fiaira", az erős, biztos kezű emberekre, akik a kombájnokat, a kisegítő gépeket kezelik és sokszor késő estig járják a határt. És hogy időben végezzenek, ehhez jól karbantartott gépeket és igazi napsütéses nyarat kívánok. OZSVALD ÁRPÁD Fotó: F. Tomik ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■■■i Veröfényes nap. Pattogó indulót játszik az egyenruhás katonazenekar, a délelőtti napfény vakítóan villan a tükörfényes hangszereken. Harsány vezényszavakra igazodik a sor, megfeszül a kéz a fegyver vasán, tisztelgő, rezzenéstelen tekintetek száza követi méltóságteljesen a balról érkező csapatzászlót, majd az ügyeletes tiszt kíséretében ellépő egységparancsnokot. Ünnepélyes, köszöntő szavak hangzanak el az emelvényről, valaki a katonai eskü szövegét olvassa a mikrofonba, majd egyöntetűen zúg a nyílegyenes sorokba rendeződött egyenruhás tömeg ajkáról az „Esküszöm!", szentesítve a haza, a szocializmus, a béke védelmére tett fogadalmat. És az „Esküszöm!"-öt zúgó, nyílegyenes sorok egyikében ott van az ö, immár nagyfia is. Az öfia, akit mindezidáig nemigen tudott katonaruhában elképzelni. Számoltak vele, várták is, aztán mégiscsak váratlanul érte őket a bevonulása. S mi tagadás, hogy a fia elment, elmorzsolt már néhány könnycseppet azóta, s erre a napra készült egész ideje, hogy egy éjszakát, s majd egy országot átutazva a közelében lehessen ebben az ünnepélyes pillanatban. Mert hiányzott is, s féltette is őt szíve mélyén. Ám most, hogy látja öt, megnyugszik kissé, s még büszke is kicsit, hisz látja, hogy mindeddig gyereknek hitt nagyfia semmiben sem silányabb a többieknél. Bakancsos lába is már katonásan dobban az aszfalton menetelés közben, keze is, mint a többieké, határozottan, keményen szorul a fegyver vasára, s mindezidáig gyerekesnek vélt tekintetében is fölfedezte már a férfias vonásokat, amint rezzenéstelenül követi a zászló útját. Féltése, szorongása azonban csak akkor enged fel teljesen, amikor piros nyakkendös úttörők vegyülnek el a fegyveres sorok között, s a puskacsövek erdejében nemsokára piros tulipánok virítanak az előbb még fegyvert szorító kezekben. Felenged, mert érzi, nem lehet baj addig, mig puskacsö és virág így megfér katonafia kezében. — Csak legyen elég virág — szakad fel anyai szívéből később mégis egy sóhaj. Hogy jusson mindig egy szál belőle ezekbe a katonakezekbe. A fiáéba is, a többiébe is. S mindnyájunkéba. NÉMETH GYULA A szerző felvételei VIRÁG ÉS PUSKACSŐ 5
