A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-19 / 38. szám

VOLT EGYSZER EGY JÉGKORSZAK 3. Utaltunk már rá, hogy a jégkorszak nem volt egy egységes 600—700 évezredig tartó zord klimájú geológiai időszak. Lehűlések és fölmelegedések váltották egymást. A kvarter elejének melegebb fázisaiban (Tegelen, Waal) még ugyan újból jelentkeznek a har­­madidöszak végének igényesebb fajai — a gesztenye (Castanea), a parásfa (Phellodend­­ron), a liliomfa (Magnolia), a diófafélék csa­ládjába tartozó Carya és a számyasdió (Pte­­rocayra), a guttapercsafa (Eucomnia), a kom­lógyertyán (Ostyra), stb. —, de állományalko­tóként csak a ma is Közép-Európában élő nemek — tölgy (Quercus), hárs (Tilia), bükk (Fagus), szil (Ulmus), kőris (Fraxinus), éger (Alnus) stb. — szerepelnek. A hidegebb ki­lengések idején ellenállóbb tűlevelűek — tűnyalábos-fenyők (Pinus), luc (Picea) — és lomblevelűek — nyír (Betula), fűz (Salix), nyár (Populus) stb. — uralkodtak, s egyre terjed­tek az erdömentes igénytelen lágyszárú nö­vényekkel borított területek. Az intergaliciálisokról elmondható, hogy az optimum nedves, a maitól 3—4°C-szal melegebb. A magasabb átlaghőmérsékletek elsősorban az enyhébb teleknek tudhatok be. Az óceánikus jelleg főleg az utolsó (eemi) interglaciálisban (i. e. = 130 00—70 Ö00 között) mutatkozott meg, mikor a legmele­gebb hónap átlaga 2—3 °C-szal magasabb volt mint ma, s a jelenleginél 50 %-kal több csapadék hullott. A Tátra alatt akkor olyan növénynemek — magyal (Ilex), puszpáng (Buxus) stb. — tenyésztek, amelyek ma Nyu­gat- és Dél-Európa óceánikus, mediterrán éghajlata alatt nőnek. Közép-Európa jelenle­gi kontinentális időjárási viszonyai nem ked­veznek nekik. A melegkedvelő fajok közül elterjedt volt a húsos som (Comus mas), a parókafa vagy cserszömörce (Cotinus coggygria). Mogyoróval (Corylus), gyertyán­nal (Carpinus), jegenyefenyővel (Abies) és luccal (Picea) elegyes tölgyesek borították a Kárpát-medencét és Csehországot. Egyes helyeken (pl. az Ohre alsó folyása mentén, Dél-Morvaországban, a Kis-Kárpátok és a Vág között, a Vág, a Garam és az Ipoly torkolatánál) ezt az őserdőt kisebb izolált sztyeppfoltok tarkították. A hegyekben ke­vert és tűlevelű erdők nőttek. A Magas- és az Alacsony-Tátrában az erdőhatár fölött hava­si legelők terültek el. Később a lomboserdők visszaszorultak, s a tűlevelű formációk elér­ték fejlődésük csúcsát. A lehűléssel párhuza­mosan az erdő felszakadozott és visszahúzó­dott, hogy újból átadja helyét a hideg sztyeppéknek, esetenként a tundráknak. A Cseh-masszívum, a Kárpát-medence a hideg fázisokban a jégár előterében, az Al­pok és a Kárpátok lenyúló gleccserei között ún. periglaciális (jégtakarót szegélyező), mostoha, zord éghajlatú terület volt. Az első eljegesedés idején (Menap = Günz) 0 °C kö­rül mozgott a hőmérséklet, de volt olyan periódus is, mikor —2 °C-ra csökkent. A további glaciálisokban (Elster, Saale, Wart­he) az éghajlat száraz és hidegebb (—2, —3 °C középhőmérsékletű). Az utolsó (Wisz­­la = Würm) eljegesedés elején 0 °C van, de később egyre fokozódik a lehűlés, s úgy 25—27 évezreddel ezelőtt a hőmérséklet mélypontra süllyed. Az évi átlag a mérsékelt égöv szívében 10—12°C-szal volt alacso­nyabb (—3. —4 °C) mint ma, s mindez akkor mikor a jég visszahúzódóban volt Európából. Már az eopleisztocén hideg fázisaiban (de csak a száraz helyeken) megkezdődött a kvartéira oly jellemző löszképződés, amely a későbbi glaciálisokban egyre intenzívebbé vált. A lösz, amelyet a népnyelv „sárga föld"-nek nevez, üledékes kőzet. Finom ho­mokszemekből áll. amelyek a fagy által mál­­lasztott hegyek anyagából folyómedrekből származnak. Európa egyes részein (Dunán­túl, az Elba és a Rajna völgye) a dermesztő északi, északnyugati szelek vastag rétegben Löszbe és tufába vájt pince Helembán (Chl'aba/ A magcsako-orökzold cserje, magashegysege ink jégkorszaki reliktumfaja Az óceánikus jellegű interglaciahsok elterjedt faja volt a húsos som Kopár, tundra-jellegű táj Lappföldön halmozták fel. Kevés meszet és vashidroxi­­dot tartalmaz. Ez az utóbbi adja sárga színét. Nálunk nagyon elterjedt ez a kőzet a Kis-AI- föld északi részén, ahol lösztáblákat, domb­vidékeket alkot (pl. a Garam és az Ipoly mentén, Nagyszombat (Trnava), Nyitra (Nit­ra), Szene (Senec) környékén stb.). A Duna jobb partján Paksnál, üledékeinek vastagsá­ga eléri az 50 m-t. (Órási területeket, együt­tesen 600 000 km2-t borít a lösz Kínában. Vastagsága helyenként eléri a 600 m-t. A lakosság egyes vidékeken löszbe vájt falvak­ban él.) A „sárga föld" könnyen átereszti a vizet, rajta jó minőségű ún. lösztalajok képződnek. A glaciálisokban a melegkedvelő fajok visszahúzódtak. Csehszlovákia jégmentes te­rületein löszös sztyepp, löszös „tundra", a hegyvidékeken köves tundra alakult ki. A löszös sztyeppék (az Ohre, és a Labe mentén, a dél-morva síkságon és dombvidé­ken, a Kis-Alföldön, s a Tisza-tájon) vegetá­ciójában jelentős szerepe volt a libatopfélék­­nek (Chenopodiacae). A Warthe glaciálisban gyakoriak az üröm (Artemisia), az érdesleve­­lűek (Boraginaceae) és a keresztesvirágúak (Brassicaceae) egyes fajai. Fontos szerepük volt a szárazságtűrő növényeknek, amelyek pionírfajokként (pl. a sziki útifű (Plantago maritima) jelentek meg a nyers, ásványi sók­ban gazdag talajokon. A kedvezőbb adottsá­gú vidékeken a lehűlést, valószínűleg törpe formában, a tűnyalábos-fenyők (Pinus) és a nyír (Betula) is átvészelte. A Tŕeboňi-medencét, Szlovákia keleti ré­szében az Ondava és a Labore mentét löszös „tundra" borította. Legnagyobb kiterjedésű a hegyvidékeket borító köves tundra volt, ahol csak mohák és zuzmók tengődtek. A korai Wiszla interstadiálisában az Ohre és a Moldva alsó folyásának vidékét, Dél- Morvaországot és a Kis-Alföldet zord, konti­nentális éghajlatú csemozjom sztyepp fedte. Flelyenként (a Morva mentén) erdősztyeppek alakultak ki. A Cseh-masszívum és a Kár­pát-medence nagy részét ligetes tajga ural­ta. A köves tundra a magasabb hegységekbe húzódott vissza. Az akkori viszonyokra leginkább emlékez­tető körülményekkel ma Szibéria kontinentá­lis jellegű, velünk azonos szélességi körön lévő területein találkozhatunk. (Az arktikus viszonyokkal való összehasonlítás csak rész­ben állja meg a helyét, hiszen Közép-Euró­pában a napsugárzás intenzitása és időbeli megoszlása egészen más mint fenn a magas északon.) Nyugat-Európa tengermellékének a glaci­álisokban valamivel kedvezőbb volt ugyan az éghajlata, de a hideg sztyepp, illetve a tund­ravidék, itt is leért egész az északi földrajzi szélesség 48. fokáig. A fenyvesek valahol a Loire völgyétől délre húzódtak. Tőlük délre tűlevelűekkel erősen kevert lombos erdők nőttek. Közép-Európában az erdők északi határa az Alpoktól délre, a Dráva, Száva felső folyásáig terjedt, innen Magyarország mai nyugati határai mentén északnak, majd a Kárpátok vonulatát követve keletnek tartott. Az utolsó glaciálisban (Wisla = Würm), az előzőekhez hasonlóan néhány hidegebb-me­­legebb kilengés váltotta egymást. Ennek megfelelően alakult a növénytakaró is. A zord klimájú kilengésekben az erdők vissza­szorultak. átadták helyüket a löszös pusztá­nak, illetve tundrának. Az átmeneti fölmele­gedések idején, ennek mértékétől függően, terjedtek a többé-kevésbé igényesebb fák­ból (hidegtűrök: a nyír, a tünyalábos fenyők; hőigényesebb fajok: a lucfenyő, a tölgy, az éger, a kőris, a szil) álló erdők. A Wiszla eljegesedés végének (= 14 000—10 000 között) jellegzetes örökzöldje volt a magcsákó (Dryas octopeta­­la). Ezért a késői glaciális hideg kilengéseit (amelyeket a Bölling és az Alleröd interstadi­­álisok választottak el egymástól (Alsó-, Kö­zépső- és Felső-Dryasnak nevezték el. Ez a faj valószínűleg Észak-Amerikából került Eu­rópába. Glaciális maradványfajként ma is megtalálható kontinensünk magashegysége­inek havasain, görgeteges hegyoldalain. Dr. POMICHAL RICHÁRD Csallóközi Múzeum A szerző felvételei 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents