A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-05 / 36. szám
MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! 13. Pünkösd őrmester távozása után az őrnagy a változatosság kedvéért Kurta százados vállát veregette meg. Az kifeszítette a mellét, s merészen az arcába nézett. — Itt is további csillagot látsz? — Hogy a szád nem fájdul belé. Hiszen az utolsót nemrég kaptad. Egy ideig még várnod kell. — Parancs! — nevette el magát a százados. — Látom, különösen jó kedved van. Bizonyára valami érdekes dologra jöttél rá. Az őrnagy élvezettel ropogtatta meg ujjperceit. Rájöttem, hogy nem kell minden, útnak Rómába vezetnie, elvezethetnek a Slavojhoz is. Beszélgetésüket Mehere és Halina érkezése zavarta meg. Mindketten letörtek voltak, és egyáltalán nem keltettek olyan harcias benyomást, mint a legutóbbi találkozáskor. És amikor néhány perc múlva Kliment zászlós Makkot is elővezette, elcsodálkozva kiáltottak fel: — Oszkár! Hogy kerülsz ide? — Pontosan úgy, mint önök — felelt Makk helyett Fürge őrnagy. — És önöktől eltérően már kétséget kizáróan ö a tettes. — Azt akarja ezzel mondani, hogy önök lepleztek le? — Makkon ismét erőt vett a kötekedő önhittség. Nyilván Meherének voltak a leggyengébb idegei. Reszketés és csuklás jött rá. — Oszkár... az istenért... mit bizonyítottak magára? — A prémiumokat? — Megölte Bohó igazgató feleségét — jelentette ki éles hangon az őrnagy. — És előtte még meg is gyalázta. — Ő is? — meresztette ki a szemét Halina építésvezető. Makk Oszkár a homlokát ráncolta, és haragosan összevonta a szemöldökét. Gyilkos pillantást lövellt hol Meherére, hol Halinára, azok pedig összehúzódtak, mintha ostorral vert volna végig rajtuk. — Maguk tényleg azt vallották, hogy gyilkoltak? — förmedt rájuk. — Én ... jelentkeztem ... elsőként... — csuklóit Mehere. — Halina ... csak ... utánam. — Idióták! — A dühöngő Makk talán rájuk vetette volna magát, de szerencsére Kliment zászlós idejében visszatartotta. — No, talán nem történt semmi olyan szörnyűség, hogy igy kikelj magadból — csitította őt Halina. — Ha mindenáron akarod, mi átengedjük neked azt a gyilkosságot. Végeredményben, tekintettel a beosztásodra, nagyobb jogod van hozzá. Ki tudja, mi történt volna, ha Makkot a csuklójánál fogva tartó Kliment nem rendelkezik egy birkózó erejével. — Engedjen el, én megölöm! — üvöltött Makk. — Engedjen el, ha mondom, hadd győződjön meg a maguk totyakos, ájtatos őrnagya arról, hogyan tudok én gyilkolni! Fürge őrnagy, aki eddig az ifjú valamennyi rohamát némán, ironikus mosollyal nézte és ezzel még jobban felingerelte, ezúttal nem nyelte le a sértést. — Hogy én ájtatos vagyok? — kiáltott fel mutáló hangon. — Ezért még megfizeti Ez hivatalos személy megsértése! — Én pedig öntől kérdezem: Milyen jogon szervez ilyen cirkuszt? Mi köze ennek a felelős bűnügyi munkához? — Ebben a helyiségben csak én tehetek fel kérdéseket — hurrogta le az őrnagy. — De felelni is maga fog rá! — Makk Kurta századoshoz fordult: — Hogyan is tudsz vele dolgozni, hiszen itt elkorcsosulsz! Gyere inkább hozzánk az építkezésre! Jobb századosnak lenni a betonnál, mint napszámosnak ennek a totyakos, ájtatos pingvinnek a szolgálatában! Az őrnagyot még soha életében nem hagyták így cserben az idegei. — Bilincset rá! — üvöltött fel. Ám Kliment tanácstalanságát látva eszébe jutott, hogy nincs is bilincsük. — Kifelé, azonnal vezessék el! A számára szokatlan ordítozástól Fürge őrnagy már csaknem suttogott. Csak Makk távozása után tért lassan magához. És ahogy fokozatosan normális állapotba került, szégyellte magát, nagyon restelkedett. — Elvtársak, üljenek le — szólította fel bűntudattal Meherét és Halinát. — Te pedig, Pünkösd, szólj, hogy hozzanak be nekünk teát! Makk távozása Meherére is jótékonyan hatott. A reszketése és csuklása azonnal elállt. — Teát szívesen innánk, főleg rummal — csettintett a nyelvével. — Talán nem sajnálja tőlünk a jobbik fajtát, ha már nem mi vagyunk a gyilkosok. Az őrnagy fejbólintással értésére adta, hogy beleegyezik a kérés teljesítésébe. — Elnézést kérek, amiért az idegeim cserbenhagytak — mentegetőzött. — Talán túl sokat dolgoztam, szükségem lesz ... — Ugyan, szóra sem érdemes, velem is előfordul — vallotta be Mehere. — Ezzel a Halinával meg naponta. Halina persze tiltakozott, és tele tüdőből ordított Meherére. De az sem maradt adósa. Olyan veszekedés kerekedett, hogy belecsengett a jelenlevők füle. Ma itt valóságos bolondok háza van, gondolta Kurta százados, aki ebben a helyiségben még soha semmi ilyesmit nem élt meg. — Már itt a tea! — Figyelmeztette a két kötekedőt. Ez a kijelentés csodát tett. Mehere és Halina abbahagyták a párbajt és a teával kezdtek foglalatoskodni. Megszagolták, és elégedett arccal nyugtázták a rum illatát. — Ne legyen szomorú — fordult rábeszélön Halina építésvezető az őrnagyhoz. — Egy kiborulás — nem kiborulás. Nekünk se volt könnyű a bűnözők szerepében, bár velünk — meg kell hagyni — nagyon rendesen viselkedett! Enni-inni kaptunk, cigarettát is adott. Csak azt nem tudtuk elképzelni, hogy ne legyünk ott a mi Slavojunk és az Admira holnapi mérkőzésén. Én talán ki se bírtam volna, és a mérkőzés előtt egy órával bevallom az ártatlanságomat, hogy még elérjem a kezdést. Szerencse, hogy felbukkant Makk. Amilyen kemény természete van, ő biztos kibírja. Mehere kétkedve ingatta tojásfejét. — Na, .nem tudom, nem tudom, holnap lesz a döntő. Vagy-vagy! És hogy ezt Oszkár elhalasztaná? Szerintem még akkor is viszszavonja a vallomását, ha valóban ö követte el a gyilkosságot. Kurta százados sejtette, mi megy végbe az őrnagy lelkében, ezért elhatározta, hogy átveszi a kezdeményezést. — Mondják meg nekünk, miért tették mindezt? Az igazgatóért és a Samostavért? A kis pénztáros és a bajszos építésvezető kis ideig kutatva egymás szemébe néztek, majd Mehere, szarkalábas arcán tétova kifejezéssel, kijelentette: — Ami azt illeti, a mi igazgatónk a Samostavnál jól működik. A tervet teljesítjük, prémium is csurran-csöppen, de nekünk a legfontosabb a Slavoj. — Pontosan így van — egészítette ki Meherét Halina. — Mindent feláldoznánk, legrosszabb esetben a prémiumokat is, mármint a Slavojért. Csakhogy nélküle, mármint Bohó nélkül a Slavoj nem lenne Slavoj. Fürge őrnagyot a két régi építőipari dolgozó vallomása annyira lebilincselte, hogy fokozatosan visszanyerte nyugalmát. Az anya azonban kábult maradt, és csak nehezen csiholt ki belőle egy valamire való kérdést. — Hogyan függ össze mindezzel Bohóné meggyilkolása? Mehere két kockacukrot dobott a teájába, és lassan kevergette. Aztán a kanalára vett egy kevés folyadékot, kétszer-háromszor óvatosan megfújta, a szájába vette, és elégedetten csettintett. — Azt hittük, az igazgatónk ölte meg, őrnagy elvtárs — mondta, miközben a rumos teáját szürcsölte. — Legalábbis a fülünk hallatára ezt ígérgette neki. É amit ő egyszer kimond, azt teljesíti, még ha cigánygyerekek potyognak az égből. Ez irányban ... — Várj, te csak összezavarod a dolgokat — szakította félbe Meherét a türelmetlen Halina. — Mindent megértene, ha hallotta volna az igazgatónkat a feleségére ordítani: „Megmérgezlek, mint egy patkányt, mert nem érdemelsz egyebet!" Én egész éjjel nem aludtam, egyre ez visszhangzott a fülemben. Reggel telefonáltam a villájukba. Senki sem jelentkezett. Egy óra múlva újra próbálkoztam, két óra múlva ismét, és semmi. Megdöbbentem. Az igazgató biztosan szavát állta! Az asszonyka nem dolgozott sehol, és ilyenkor mindig otthon tartózkodott. Felhívtam hát a Samostavot. Anni, vagyis a titkárnő sírva újságolta, hogy a főnök mélyponton van. Ez már biztosat jelentett, és idejöttem, hogy feladjam magam. Az őrnagy észrevette, hogy Mehere nagyot lélegzett, nyilván újra tengelyt akart akasztani Halinával. Elhatározta, hogy nem ad neki erre alkalmat, és maga szólalt meg. Nagy lendülettel beszélni kezdett a büntetésről mint nevelő módszerről, a társadalomellenes jelenségekről, amelyeket teljes határozottsággal ki kell küszöbölnünk az életünkből, a bűnözés növekedéséről, főként a fiatalok soraiban, beszélt és beszélt, míg egyszerre rájött, hogy egész szakaszokat idéz a közbiztonsági testület újoncainak tanfolyamára szánt előadásból. Az a Makk beadott nekem! — csikorgatta a fogát. A fejemben valóságos árvíz van. Nagyot lélegzett, és az előadását már a két bűnös okulására szánt tanulsággal fejezte be: — Ne gondolják, hogy olyan könnyen megússzák! Elfelejtik, hogy tudatosan félre akarták vezetni az államhatalom képviselőit, és hamis tanúvallomásukkal akadályozták egy gaztett leleplezését. Ezzel büntetendő cselekményt követtek el. Vétkességüket csak őszinte beismeréssel tehetik jóvá. — Talán fő enyhítő körülményként ismerhetnék el azt a tényt, hogy az én jelentkezésemig semmit sem tudtak a bűntényről — 14
