A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-05 / 36. szám
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK? Tóth László: Ötödik emelet Új kötetét a költő ugyanazzal a verssel vezeti be. amellyel előző verseskötetét lezárta (?). Az olvasó bizonytalankodása ebben az esetben nem a vers tényszerű újbóli megjelenésére utal, hanem a lezárás és a nyitva hagyás minőségi különbségére. Az előző kötet címe — Istentelen színjáték — kétséget nem hagyott afelől, hogy Dante Isteni színjátékának címét idézi a fosztóképzős változat. Volt azonban ennek az „utolsó-első" versnek feleimé: Körön kívül, körön belül (A COMMEDIA MEGÍRATLAN ÉNEKÉBŐL). Ez az Ötödik emelet című kötetben már nem szerepel, ugyanakkor határozottan utalt egy „megíratlan énekre", mint lehetőségre. Az Örkény István mint Vergiliusz vezeti a költőt című vers már kétségtelenné teszi azt, amit az Ötödik emelet, avagy Egy éden Bugyrai (1977— 1984) köteteimből megsejtünk: Tóth László legújabb kötetében is visszatekint előző verseinek világára. Az Ötödik emelet verseiben megjelenő lírai világkép semmiben sem különbözik a költö pályáján kétségtelenül mérföldkőként számontartott Istentelen színjátékban megismert világképtől. Az új ebben a kötetben az, hogy a mindennapi lét hétköznapi valóságát emeli át a lírájába. Tóth László ugyanazt a regényt" írja tovább. Az előző verseskötet Topográfia alcímmel jelölt verseinek bölcseleti alapjait képes volt egy újabb „emelettel" feljebb vinni. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen saját jelölései szerint az előbbiek 1976 és 1982 között születtek, míg az utóbbiak 1977-től 1984-ig íródtak. Vagyis időbeli átfedést is bizonyítanak az évszámok. Mindez azonban csupán adat és nem tartalom. Tóth László képes arra, hogy ugyanannak az élet (történelem) szakasznak az intimebb rétegeiben történt tektonikus változásokat is lírai élménnyé emelje. Költészetében a kezdetektől jelen volt a történeti gondolkodás; a társadalmi összefüggések, realitások ismeretében építkezett a legelvontabb lírai megnyilvánulásában is. Nem véletlen tehát, hogy ebben a kötetben a látszólagosan vegetatív környezet, a mozdulatlan tárgyi világ, a szerelem megszokott, s Így kiüresedő rítusa, a vérségi, a baráti és a szellemi kapcsolatok törnek elő egy lakás rejtett zugaiból. E lakás ablakainak és ajtóinak tárgyi használhatóságában megjelenő nyitottság jelképisége utal arra, mennyiben lehet az embernek közvetlen környezete, intimitásainak élettere egyben történelmi helyszín. Tóth László ebben a kötetében a marxi-lenini filozófia történelem-elméletének a lényeges tételére is utal, amely szerint a világ sorsát a mindennapok „hőseinek" sorsa — léte — határozza meg. E mindennapiságban kell célként kiteljesednie minden politikai, tudományos és művészeti szándéknak, mert csak Így befolyásolhatja az egyéni szabadság minőségét. Ha napjainkban irodalmi műfajok művelőin „aktuális" tartalmat kérünk számon, akkor ennél fontosabbat aligha találnánk. Mennyire élhető át lírai élményként ez a bölcseleti tétel a kötet verseiben ? Ha feltételezzük, hogy az autonóm művészet élményt adó módon informál az élethelyzetekről, az ezekből következő magatartásformákról és az így születő érzelmekről, akkor Tóth Lászlónak a hétköznapiságból fakadó verseiben a társadalmi helyzet sajátosságainak is meg kell mutatkoznia. Meg is mutatkozik, hiszen enélkül aligha találna olvasóra, de nemcsak azért tarthat számot az olvasók érdeklődésére. A kötet verseinek mozaikképén jól látható, hogy a színes kövek egyenként is esztétikai minőséget képviselnek. Ezt keresve feltűnik, hogy Tóth László új kötetének versei nyelvileg is a témául választott mindennapisághoz kapcsolódnak. A poézist ezekben a versekben egy olyan nyelvi forma segítségével jeleníti meg, amely az ábrázolt mikrovilágból ered. „Másból s másokból vétettem. / s ha vétettem, / a vétkem abban van, hogy saját képemre formáltam magam." (Minden képkeretben) Ez a magatartás sugárzik a könyvből, s az olvasó azon veszi észre magát, hogy együtt lélegzik, együtt emelkedik és zuhan, együtt születik és hal meg a költővel. Költőnk empatikus (beleélő vagy beleérző) képességének vagy az olvasó és a költő létazonosságainak eredménye-e? Mindenképpen az utóbbié, ami ismét csak igazolja az előbbiekben már kifejtett véleményemet, hogy Tóth László ebben a kötetében a legelemibb történelmet, a legelemibb létet, a legelemibb tudatot fogalmazta meg. Feltűnő, hogy ennek a szándékának a megvalósulását segítették azok a versek is, amelyekben csupán egy hangulatot, egy benyomást rögzít, pl.: „Valamint halkan szólt a zöld / és ráfelesel ó a kék / fecseg a sárga a piros / szép altján felzeng a fekete / Egymásba tűnnek a testek / szertefolynak a formák / te sem vagy más csak szín szag íz / bőrödön az ujjam mégis / felsikolt" Intellektuális költőnkről méltán feltételezzük, hogy tudatában van a kanti okfejtésnek, az „ismerős és az ismeretlen" egységéről. Nem lehet tehát véletlen, hogy tudatosan törekszik a mindenki számára ismert dolgok eddig ismeretlen oldalait megmutatni. Ez sajnos olykor eléggé váltakozó esztétikai szinten sikerül, hiszen a „hétköznapivá" váló mindennapiság egyik velejárója a gondolkodásmódot is meghatározó közhelyszerüség. Példaként két ellentétes minőséget képviselő verset idézek: . mi izgat versre ma ... ? Nem tudom. / Talán egy régi vadászat KINCSÜNK A NYELV JÁTSZÓTÁRSAM: ÉDES ANYANYELVEM! Amikor a szavak játszanak velünk Szódarabolónak hívjuk azt a játékot, amikor egyes szavainkat kifejezéssé alakítjuk át. Sok szavunk szinte kínálja magát erre a játékra: antilop — Anti lop (néha tréfásan hozzáteszik: Nemcsak Anti lop, lop ott más is), gyerekecske — gyere, kecske, hattyúk — hat tyúk, kicsikarja — kicsi karja, kisebez — kis eb ez, kutatások — kutat ások, tenyered — te nyered stb. Máshol a szóhatárok eltolásával jutunk hasonló eredményre: hatalmas ok — hat alma sok, kapsz almát — kap szalmát, mi kormos — mikor mos, nem értékel — nem érték el, nőnemet mond — nő nemet mond stb. Néhány szavunk olyannak mutatkozik, mint az anyaföld, melyen barázdát hasít az eke: bEKEn, mEKEg, nEKEm, rEKEsz, tEKEr. Némely szavunk pedig úgy mutatja magát előttünk, mint két betübarát, kiket az és kötőszó kapcsol össze. Például: f és ü == fÉSű. Hasonlók: kÉSő, vÉSő. Rejtettebb formában : kÉSz, rÉSz, vÉSz. Nyelvünkben nem csekély azoknak a „tréfás kedvű" szavaknak a száma, amelyek visszafele olvasva is jelentéshordozók maradnak. A szakirodalom ezeket a szavakat palindromoknak nevezi. Ilyenek: adó, alap, ár, gát, gól, adni, irány, kelet, kerék, kiabál, köt, láb, lát, leszerel, ló, mos, mozi, nyál, nyél, ősz, pék, ragya, rak, rák, rét, rokka, sok. szék, tél, túr, vas, vén, zár stb. Egyes palindromok visszafelé olvasva névelővel kezdődnek : akkora, baba, cápa, Géza, gúla, gyáva, java, néma, óta. papa, róka, suta stb. Más szavaink — csöbörből vödörbe! — visszafelé olvasva is ugyanazt a jelentést hordozzák: abba, anya, apa, arra, bab, csúcs, eke, eledele, epe, görög, icipici, inni, integetni, kék, kerek, konok, kölyök, könyök, lehel, lepel, pap, púp, sas, sebes, soros, szakasz, találat, temet, zúz stb. A palindromok szívesen megmutatják magukat, csak fel kell rájuk figyelnünk. Gyermekeink számára hasznos időtöltésül szolgálhat a palindromok gyűjtése. Szókincsünk gazdagítását eredményezheti. Ne felejtsük el, hogy a gyermek első játéka a szó, ami kezdetben mint gögicsélés jelentkezik. Ezzel a játékkal veszi birtokába a gyermek az anyanyelvet mint örökséget, jogot és kötelességet, a múlt, jelen és jövendő szentháromságát. Ezen a nyelven álmodik, és magányos perceinek a csendjét is ezek a szavak töltik ki. Ugyanúgy, mint nálunk, felnőtteknél. Christian Morgenstern írja egyhelyütt: „Minden emberben egy gyermek is rejtőzik, aki játszani akar." Én a gondolatot átvinném más területre is. Minden nyelvben egy gyermek is rejtőzik, aki játszani akar. „Engedjétek hozzám jönni a szavakat!" Találó mondat. Nemcsak én akarom a szavakat, a szavak is akarnak engem. A játszótársaim akarnak lenni. A nyelvemre akarnak kapaszkodni. Innen akarnak elröppenni, vinni a gondolatot, s útközben találkozni társaikkal, akik szívem piros virágai felé tartanak, hogy véremben megfürödve újra életre keljenek, s ismét nyelvem hegyére telepedjenek. emléke, / mit nem én — / valamely ősöm élt meg egy párás hajnalon, / talán a vers maga, / mely maga a nyúl után kilőtt nyíl / és a nyíl elől menekülő nyúl". (Tanulmány) A másik vers: „Minden ami megtörténik / először történik meg / s utoljára halok meg / ha meghalok" (Utoljára) E két vers minőségbeli különbségei nyilvánvalóan az előbbi javára irhatok, hiszen az Utoljára címűt egy szelíd tehetségű fejfafaragó is fába véshette volna. Ez a néhány helyen észlelhető botlás azonban nem kisebbíti azt a költői teljesítményt, amelyet a kötetben pl. a tíz haiku más versekkel együtt képvisel. (Hirtelen megszólal. Költő a konyhában, A szoba, stb.) A kötet hét ciklusa közül (a hetediket egyetlen opusz alkotja), mintha a Vallomásféle, éjfélkor című volna a mélypont, hiszen ebből két verset (A benső erdő. Minden képkeretben) tudok fenntartások nélkül elfogadni, bár egy-két sor ezekben is megjelenik a modern költészet közhelyeiből. Vagyis: ezeket a mindennapi létélményeket itt nem sikerült Tóth Lászlónak lírai eredetiséggel közvetíteni. Tóth László Ötödik emelet című kötetét olvasva szembetaláljuk magunkat a napjainkban oly sokat vitatott „érthetöség-érthetetlenség" költészeti dilemmával. Jól felismerhető a szándéka, mivel olvasójához közelit. Lehet azonban, hogy az újszerű költőiség, amelyben a nyelvi forma és a gondolati tartalom mindennapiságát igyekszik megőrizni, illetve az előbbi segítségével az utóbbit megragadni, bizonyos esetekben e forma és tartalom sajátosságai okán kivül esik a költészet határain. Fokozottabb önkritikával nyúlva a szerkesztéshez és a válogatáshoz, ez a kötet is az előzőhöz hasonló kiegyensúlyozott esztétikai minőséget képviselhetett volna. Kérdés, folytatható-e ez a költői attitűd — már ami a nyelvi formát illeti — más gondolatkörök esetében is? DUSZA ISTVÁN Tompa Mihály vallja a szavakról: „Megrendítő a szó, ha ünnepélyes esküre emelkedik; magasztos, ha az ártatlant védi, a szenvedőt vigasztalja; rettenetes, ha vádol és büntet. Sebez és gyógyít, öl és elevenít, lángba, borítja s megsápasztja az arcot, a szemben könnyeket fakaszt; meggyorsítja, elállitja a szív dobogását. Ragad, mint a rohanó ár, tündöklik, mint a szivárvány, vakít,' mint a villám. Az okos valóságnak drága kincse, hatalma, méltósága és dicsősége." Azt mondjuk a nyelvünkről: édes anyanyelvűnk. Ismételjük meg néhányszor a kifejezést, s ha gyakori hűtlenségünket felismerve megcsuklik a hangunk, ha a kifejezés egy részét elnyeljük is, a maradék rész még mindig elég arra, hogy játékosan figyelmeztessen teendőinkre, hogy szívünkbe visszhangozza : Édes anyanyelvűnk, .. . elvünk, ... elvünk! S ha nem fogadjuk meg a tanácsot, marad a kalapács és göröngyhullás, a por, az orsó, meg egy csipetnyi só ... GÁGYOR JÓZSEF 10
