A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-29 / 35. szám

— Nem te vagy az egyetlen, aki nem tud ebből kiokoskodni — fizetett Fürge őszinteséggel az őszinteségért, bár enyhébben fogalmazott. — Igaz, hogy én valamivel jobban állok. Az én fejemben ugyanis másfajta magyarázat is felötlött. Nincs mit tenni, meg kell várni, amíg az ügy magától megoldódik. De közben sem fogunk lustálkodni. Hívd ide azt a három letartóztatottat! Vagy inkább várj; előbb a fiatalabbik őrmesterrel. Pünkösddel mondatjuk el, hogyan viselkedett a két kiválóság: Mehere és Halina.

Nemsokára megérkezett Pünkösd, nevéhez hun rózsás arccal. Szerénykedve jelentette jövetelét, és vigyázzállásban az ajtó mellett maradt. Fürge őrnagy felszólítására, hogy adja elő, hogyan viselkedett a két őrizetes személy, bosszús arcot vágott.

— Egyfolytában veszekedtek, őrnagy elvtárs. Még most is zúg a fejem tőle.

— Min veszekedtek? — faggatta az őrnagy.

— Minden lehető és lehetetlen dolgon. De főleg a futballon. Meg valami nőről is szó volt. Egyik a másiknak magyarázta, hogyan mérgezte meg őt, és mindkettő azt kívánta, hogy én igazoljam ön előtt, miszerint éppen ő az igazi gyilkos. Köztünk legyen mondva, őrnagy elvtárs, szerintem sem az egyik, sem a másik nem gyilkos. Mind a kettő csak amolyan szájhős.

Fürge őrnagy figyelmesen hallgatta, és közben elgondolkodva az ujjait ropogtatta. Észrevette azonban, hogy a ropogás eltereli Pünkösd őrmester figyelmét, ezért abbahagyta.

— Valóban csak veszekedtek az egész idő alatt? Nem volt olyan pillanat, amikor egyetértettek, amikor valakit együtt dicsértek vagy sajnáltak? Ne válaszoljon azonnal, összpontosítson és gondolkozzon, nagyon sok függ ettől! — biztatta az őrnagy a bátortalan Pünkösdöt, aki úgy fintorgott. mintha a feszült gondolkodás fájt volna.

— Tudja, hogy igaza van? — horkant fel kis idő múlva. — Egy dologban rendkívül egyetértettek, mégpedig mikor valami Bohóról beszéltek. Sajnálták, hogy hová jutott, és megegyeztek, hogy bármi áron meg kell öt menteni. De hogy hová jutott az a Bohó, azt nem tudtam meg. Mindketten nagyon szerethetik őt, mert a szemük is könnybe lábadt. És egyre azt ismételgették, hogy mi lesz az ő Slavojukkal. Ügy siratták, mintha már meghalt volna. A végén még sajnáltam is mindkettőt, azt a Bohót meg a Slavojt is.

Az őrnagy szeme szikrát vetett. Örömében a térdére csapott, felállt, és a toporgó Pünkösdhöz lépett. Tenyerét végighúzta a válllapjain, mintha a port törölné le róluk.

— Öcskös, én itt újabb csillagot látok.

— Hát hiszen már elég régen várok rá, őrnagy elvtárs — felelte hirtelen minden bátortalanságát feledve az őrmester.

— Csak nyugalom, megéred még — csillapította öt a parancsnok. — Tudod, a csillagok az égből se hullanak rendszeresen. Most vezesd elő azt a két veszekedőt, Kliment zászlóst pedig küldd ide Makkal.

(Folytatjuk) Illusztráció: Gály Kati

VOJTECH MIHÁLIK:

JULIUS LENKO:

Hegyek

Szél indul a Vepor felől,borzolja hajad szálát, sugaras illatot szippantasz boldogan.

Hagyd most, öcskös a vers alkémiáját, felhők locsolják zöld erdők ruháját: s míg a forró nyár suhan, messél utadra pálcát.

Harmatos rét smaragdjai sziporkáznak a napban, s mintha leskelne ezernyi éhes szemparázs, mintha a hegyekben kiömlött vér csillogna kristály folyókban, rezdülne fűszálakban s visszhangoznék a pásztorsípban halkan a fegyverropogás.

Éjszakánként, midőn a gyantás szél a völgyekbe leszáll,

mogyorósból, fenyvesből, hegyi legelőről csak a holt-éber szemek

néznek a város felé, ahol a seb tán gyógyulást talált: vajon ifjú vérünk milyen termésre vár?

Szél mozdul a Vepor felől, susog a táblás árpa,

édes illatfelhő sugarasan jár át,

olykor, ha a kihalt város sivatagába fúl a lámpa,

messél utadra pálcát,

porold le nehéz szívedet

baráti hegyek közt, hol nem kísért az unalom világa, merülj a partizán-tüzek lángsűrűs csillagába, csihold a fény szikráját.

Ó, hegyek, fenyveserdőitek adnak lelkemnek tápot, hol lelhetnék támaszt, ha ti nem adnátok ? Gyökereitekben buzog a hősök vére még. Törzsetekből a vér a lombok felé árad és a szabadságot dalolják az ágak, győzelem énekét.

A földre hajlok

Miként himnusz alatt a lobogó,

— a földre hajlok.

Szívével már szívemben dobog ö s egy furcsa dalt zsong.

Mint sorompó a vonatok előtt, a földre hajlok,

hogy ne bántsák, ne tépázzák meg őt a sárkánykarmok.

Ne tépje háború s égi viharok, — lennék lovagja, de gyönge vagyok.

Csak szavakkal simogathatom arcát,

földjét,

házait

s halk szikla-homlokát.

Lennék olyan, mint a kemény szelek, mint az őr, naponként körbejárni őt Ha erdő volnék, ahogy csak lehet, innám vérét, az éltetőt.

És hadseregként állnék érte őrt.

A beszéd lombja földre hull puhán és nem takarják be sebeit, miket érettem kapott jó anyám.

De mondok egyet, honfitársaim, villogjon hát a szó, miként a kard:

Szeresd a földet. Szép hajlatain

városok, gyárak nőnek. Halld, a munkás énekel.

Benne csillog napunk, ifjodik nemzetem.

Mint méh szereti otthonát, a drágát, szeresd a béke s szabadság hazáját.

(Dénes György fordításai)

Fotó: V. Pfibyl

15