A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
sen. A történelmét, múltját ismerem, beszélhetek róla séta közben is. Eleinte azért itt-ott döccen az emlékezet. — A püspöki székesegyház alapkövét — ezt emléktábla is hirdeti — 1786-ban helyezték el. A torony, a kupolás rész, meg a korinthoszi oszlopokkal ékesített főbejárat csak később, esztendők múltán került mostani helyére. Az orgona több ezer sípból áll... A tornyok között mindig is három szoboralak volt, ám a középsőt egy Ízben heves szélvihar ledöntötte talapzatáról. Ma is a templomkertben látható. Helyére új szobormásolat került. A Tanácsháza és az Állami Magyar Színház hajlékának szemrevételezése után máris a Dácia Szálloda színpompás kétemeletes épülete előtt áll a kis csoport. — A szálló — újságolja az alkalmi idegenvezető — az egykori „tornyos ház", a legelső városháza helyén, még 1902-ben épült. A kiegyezés esztendejéig itt működött a törvényszék is. Egyébként Szatmárnémetiben még a XVIII. század vége felé is csupán három kőház állott, a belvárosi utcák macskakövezését pedig csak az 1800-as évek elején határozták el a városatyák. A Vécsey-ház kerül sorra. — Kétszázhetvenöt éve, 1711. május elsején itt kötötték meg a Rákóczi-szabadságharcot végérvényesen lezáró szatmári békét. Fejedelmünk a békekötést soha nem ismerte el, a számára felajánlott kegyelmet pedig kereken elutasította. A kurucokat Károlyi Sándor gróf, hadiszemle ürügyén a majtényi síkra hívatta össze, s letétette velük a fegyvert. A mintegy 12 000 főből álló sereg zömmel felesküdött I. József császárra és királyra, aki ez idő tájt már két hete halott volt. A röpke történelmi kitérő után a láncos templomhoz vezeti rokonait a néni. — Egykoron — szól az újabb történet — a templom előtt pompázó parkot lánckordon védte-óvta, ettől kapta maga az épület is a nevét. A zárdatemplom tornyának helyén viszont hajdan a Szamos medre volt, mely határkőként is szolgált, hiszen Szatmári rekesztette el Németitől. Elfáradt a néni a barangolásban. A hatalmas park padjain öröm a pihenés. Szökőkút vize emelkedik a magasba, odébb hatalmas élő virágóra mutatja hajszálpontosan az időt, a diszlócákon gyerekek fagyiznak, öregek tereferélnek, szerelmesek hajolnak össze ... Izabella asszony nem fogy ki a szóból. — Tudjátok — mondja —, a város helyén a régmúltban Ménrót szláv fejedelem földvára állt. A „Castrum Zotmar" környékére Gizella királyné vadászokat telepített, ők az alapítói a ma már nem is létező Németi falunak. A vár falai között őrizték az Erdélyből tutajokon vagy fogatokkal ideszállított királyi tulajdont képező sót. A tatárjáráskor a vidék elnéptelenedett, ezért IV. Béla király új „honfoglalókkal” telepítette be a Szamos mentét... ' Felkerekedik egyszerre a néni. — Nézzük meg Pap Endre házát — indul —, hisz a költőt szoros baráti szálak fűzték Petőfi Sándorhoz. Esteledik. Pihenni • készül a majd százezer lakosú város, Szatmár megye ’ székhelye, mely több mint húsz jelentős ipari üzemet mondhat a magáénak. A lenyugvó nap sugarai még mártóznak egyet a szőke Szamos hullámaiban, aztán a tájra ráborul a csendes júliusi éjszaka ... Izabella asszony boldogan pihen párnái .között, gyermekkoráról álmodik. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei GYERMEKEKNEK Vagy százötven évvel ezelőtt, amikor annyi volt a szegény, mint az augusztusi éjszakán a csillag: a Pálffyak birtokán éldegélt egy öregecske juhászember. Jobbára csak emlékei voltak a nyomorultnak, s az emlék: — Nesze semmi, fogd meg jól! Az emlékekből még senki sem kotyvasztott levest, s ruhát, csizmát sem varrt még az emlékekből az emberfia! A birkáit terelgette, s hogy búját-unalmát szélnek eresztgesse, az emlékezgetéseivel szórakozgatott. Fölemlegette a néhai legénysorsát, s azt mondta: — Az szép volt! Elillant! Hogy miért is volt szép: senki — még ő maga sem firtatta. Csak szép volt, és kész. Évek teltek el így. A Pálffyak birtokán senki sem említette a juhászt. Mintha rég meghalt volna már. Akár léggé is válhatott volna. A nyájat? Amelyet a számadó reá bízott, sem gyakran látogatták. Egy napon aztán fordult e történet kockája. A számadó juhász kézfejével az intéző úrhoz kopogtatott. — Jó napot. Emlékszik-e még a vén Seresre? Arra a vén juhászra! Seres juhászra ... — De hiszen ... hol van ő már... — Hol volna? Itt terelgeti a nyájat a közelben! Tán két órányi járásra ... — Seres Bálint még él? — Mostanában a vén Seres nagyon is virágos kedvében van. Ha kikocsikázom utána: hallom, hogy hosszasan danolászik ... A szépen faragott botjával meg a földet ütögeti, úgy folytatja az éneket. Téns uram: az az ember bort iszik! Csak azt tudnám, hogy honnan kaparint hozzá pénzt... mert téns uram ... Seres Bálintnak — bár hatvan éve juhász — sohasem volt hiánya a számadásnál! A hír, hogy az öreg italozásra adta volna a fejét: a fényes Pálffy-kastélyba is eljutott. Tán egy héttel később maga a kastély és a környék tulajdonosa kihajtott az erdőszegélyre, hogy számon kérje az öreg juhászt. — Nincs mit eltitkolnom ... — mondta az aggastyán. — Itt a közelben legeltettem ... Ezen a szép dombháton álldogáltam, és dalolgattam ... A botom szegecses végével meg a ritmust segítettem, de a föld beomlott az ütésektől, így leltem rá egy régesrégen elfeledett pincére! Oda-odajárogattam hát italozni... Vénember vagyok már, s a magamfajta nem lépi át a falu határát... A gróf, s a díszesen öltözött udvaroncai nem törődtek az öreg juhásszal. A hordókat a kastély pincéibe szállították. S mint ahogyan mindig is történik: Seres juhászt, mintha soha nem is létezett volna, elfelejtették. VAJKAI MIKLÓS RAVASZ JÓZSEF rezzen a falevél harmatharang kondul indulj hát el versem nyisd ki a ház szemét megy a vers mendegél kip-kop kopogtat gyermekotthon ablakán virágujjacskája : összedől a mesevár szalad a sok kisdiák vízbe törlik a szemüket elfogyott a vers hol volt hol nem volt ki tudja ? Színezzétek ki a mozaikot, úgy ahogy a művész elképzelte! Sikerül? 21
