A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
TUDOMÁNY-TECHNIKA KÉMIA A KONYHÁBAN Több embertől is hallottam már, hogy diákkorában egyetlen tantárgytól sem rettegett annyira, mint a kémiától. Egyegy felelés vagy dolgozatírás rémálomnak tűnt számára, a kémiai egyenletekbe és a képletekbe szinte belezavarodott, s alig győzte kivárni az óra végét jelző csengetést. Később is, amint csak tehette, nagy ívben kerülte ezt a tudományt, azzal áltatva magát, hogy már semmi közük nem lehet egymáshoz. A kémiát szerető ember számára mindez felfoghatatlannak látszik, s csak nehezen tudja elhinni, hogy valóban így volt. Neki például a kicsengetés egyáltalán nem a megváltást jelentette; épp ellenkezőleg, amiatt bosszankodott, hogy már véget ért egy izgalmas óra, be kellett fejezni az érdekes kísérletet. A kémiai egyenleteket és képleteket pedig olyan maguktól értetődőknek találta mint az egyszeregyet. Nos, ki így, ki úgy viszonyul a kémiához, ebben nincs semmi különös vagy meglepő, az viszont már erősen vitatható, hogy a kémiát gyűlölő ember az iskolából kikerülve örökre megszabadul ettől a tantárgytól. Mert sajnos (vagy inkább szerencsére!) a kémia egész életünkön végigkísér bennünket, s mint a továbbiakból kiderül, még a konyhába és a fürdőszobába is utánunk jön. Szappanok, mosószerek és egyebek A leglátványosabb vegyi folyamatokat a konyhában és a fürdőszobában mosogatás és mosás közben figyelhetjük meg. Nem kell hozzá más, csak meleg víz, megfelelő mosószer, két szorgalmas kéz, na és természetesen a piszkos edény, illetve a szennyes ruha. Igaz, különféle hirdetések szerint a modern mosószerek már maguktól is mosnak-mosogatnak, nincs szükség kézi vagy mechanikus beavatkozásra, ezt azonban nem szabad teljesen szó szerint venni, egy kis dörzsölés segít beindítani a kémiai reakciót. A mosogatás megkezdése előtt általában már tudjuk, milyen szennyeződéssel, piszokkal lesz dolgunk. Többnyire zsírszerű anyagokról van szó, esetleg lebomlott, odaégett szénhidrátokról, fehérjékről. A zsírok csak nagyon rosszul oldódnak a vízben, s még a forró víz sem képes maradéktalanul eltávolítani a zsiradékot az edény vagy a tányér felületéről. A mosogatószernek az a feladata, hogy elősegítse a víz és a zsírok elegyedését. A létrejövő keverék — amelyet szakszóval emulziónak hívnak — aztán már könnyen lemosható. A folyékony mosogatószerekben olyan vegyületek találhatók, amelyek az összefüggő zsírréteget apró cseppecskékre bontják és közrefogják, afféle burkot alkotnak köré. A burokból olyan molekulacsoportok „nyúlnak" kifelé, amelyekhez a vízmolekulák könnyen hozzáférnek. Képletesen szólva táncba viszik a mosogatószerrel felcicomázott zsircseppeket és már nem is eresztik el őket többé. Hogy mi történik velük a lefolyóban, arról talán majd egy másik cikkben ejtünk néhány szót. A mosogatószerek az ún. emulgeáló hatású anyagok mellett különböző szervetlen sókat (pl. foszfátokat) és illatanyagokat is tartalmaznak. A kellemes illatok természetesen nem a szennyeződésre, sokkal inkább a mosogatást végző személyre vannak hatással. Meglehet, a gyártóknak titokban az volt a szándékuk, hogy a férfiakkal is megkedveltessék a felemelőnek aligha nevezhető mosogatást. Gyakran van szükség a konyhában a súrolóporra is, különösen az odakozmált ételmaradékok eltávolításában működik közre hathatósan. Kémiai szempontból nem tekinthető egységes anyagnak, hiszen különböző típusú vegyületeket tartalmaz. Fő alkotórésze a vízben nem oldódó, apró kemény kristályokból álló dörzsölő anyag, amely mechanikus úton lazítja fel az odatapadt ételmaradékréteget. A súrolószerben ezenkívü lúgos kémhatású szervetlen sók és emulgeálószerek is találhatók. A mosás a mosogatásnál jóval bonyolultabb művelet, a háziasszony még az automata mosógépek korában sem szokta meggondolatlanul élete párjára bízni. Ezen még az a tény sem fog változtatni, hogy a mosogatás és a mosás kémiai szempontból nem nagyon különbözik egymástól. A ruhát szennyező anyagok nagy része is zsírszerü molekulákat tartalmaz, ezeket — mint már tudjuk — csakis megfelelő készítmények segítségével lehet vízben oldhatóvá tenni. A legősibb mosószerünk a szappan. Állati vagy növényi zsírokból lúggal vagy szódával való főzéssel állítják elő. Kémiailag a szappan a nagymolekulasúlyú szerves savak (az ún. zsírsavak) nátrium- vagy káliumsója. A mosószappant régebben szinte kizárólag sajtolt formában árusították, az utóbbi évtizedekben viszont elterjedtek a különböző szappanporok is. Ezek mosóhatása kiváló, de a kemény vízben kicsapódnak, mert a vízben található magnézium- és kalciumsók a zsírsavakkal oldhatatlan vegyületeket képeznek. Újabban ún. vízlágyító anyagokat kevernek a szappanporokhoz, ezek „összefogdossák" a lábatlankodó magnézium- és kalcium-ionokat. Sok háziasszony úgy tartja, hogy az a jó mosószer, amely kiadósán habzik. Ez azonban nincs teljesen így, hiszen ismeretesek fékezett habzású mosószerek is, amelyek ugyanolyan jól ellátják feladatukat, mint habzó kollégáik. A habra azért van elsősorban szükség, hogy az egyszer már eltávolított szennyeződés ne tapadhasson meg újra a textílián, de ha a mosószer tartalmaz ilyen tapadásgátló anyagot, akkor hab nélkül is sikeres lesz a mosás. A mosás rendszerint az áztatással kezdődik. Ennek a műveletnek az a célja, hogy a megtapadt szennyeződést fellazítsa. A speciális áztatószerekkel végzett áztatás után következik a szennyeződés végleges eltávolítása. A mosószer —■ a mosogatószerhez hasonlóan — apró részecskékre osztja az összefüggő szennyeződést és közrefogja őket. Az így „kezelt" szennyrészecskékhez már a vízmolekulák is hozzáférhetnek és egyszerűen elhurcolják a textília közeléből. Mosás közben nem árt betartani a szükséges időt, mert előfordulhat, hogy a fölöslegesen elnyújtott mosás tönkreteszi a textíliát, illetve visszatereli a szennyet a ruhára! Aki rossz programot használ az automata mosógépeknél, maga is meggyőződhet erről. Régebben — kivált az ágyneműk és az ingek esetében — külön végezték a fehérítést : az öblítővízbe kékítőt adagoltak, amelynek hatására a textília a nappali fényben fehéren ragyogott. Ezt a hagyományos optikai fehérítőt újszerű készítmények váltották fel, amelyeket gyakran a mosóporhoz adagolnak, így nem kell külön fehéríteni. Tulajdonképpen nem színtelenjük el a textíliát, hanem csak megtapadnak a szálakon, ultraibolya sugarakat is tartalmazó fényben azonban úgy verik vissza a sugarakat, hogy az emberi szem fehérnek látja őket. A valódi fehérítés abban különbözik az optikai fehérítéstől, hogy nem csupán a szemet kívánjuk „becsapni", hanem tényleg kifehérítjük a textíliát. Viszonylag egyszerű a dolog, ha az alapjában véve fehér szálakat (1.) valamilyen színes anyag „megfogta". Ilyenkor a fehéritöszer — amely lényegében oxidáló anyag, mint pl. a hidrogénperoxid, nátrium-hipoklorit stb. — könnyedén elbánik a szennyeződéssel. Persze azért nem árt az óvatosság, hiszen ezek az anyagok a bőrt is „elszíntelenithetik", ugyanakkor az is megtörténhet, hogy nem a kívánt folyamat megy végbe. Különösen a nátrium-hipoklorit vagy a kalcium-hipoklorit (más néven: klórmész) esetében fennáll a veszély, hogy a rossz adagolás következtében tönkremegy a szövet. Mindenesetre a fehérítést követően alaposan ki kell öblíteni a ruhát. Olykor sor kerülhet színes textíliák fehérítésére is a fürdőszobában, ezt azonban tapasztalatlan háziasszonyoknak nem ajánlatos végezniök, mert rendszerint több a kár belőle mint a haszon. Gyakori gond a különböző foltok eltávolítása a textíliáról. Erre nemigen lehet általános receptet adni; ahány folt, annyi módszer. Legtöbbször zsír- és gyümölcsfoltokat kell eltüntetni. A zsír- és olajfoltok eltávolításához különböző oldószereket használunk. Ezekkel óvatosan kell bánni, mert általában gyúlékonyak — pl. benzin, benzol, terpentin —, belélegezve pedig súlyos mérgezést okozhatnak. Az oldószerek a mosószerektől eltérően valóban feloldják a szennyeződést, de mivel vízben rendszerint nem oldódnak, illetve nem elegyednek vele, a folt eltávolítása sokkal körülményesebb, mintha csak mosni kellene a textíliát. Műszálat is tartalmazó textíliák esetében további bonyodalmakat okozhat az, hogy egyik-másik oldószer reakcióba léphet a ruha anyagával. Ilyenkor külön is feltüntetik a ruhaneműn, milyen anyaggal lehet, illetve nem szabad kezelni. Általánosan használható zsiroldó anyag sajnos csak egy van, s ez a benzin. Erről tudni kell, hogy nagyon gyúlékony, gőzei robbanásveszélyesek, ezért ha lehet, kerüljük a ruhaneműek benzinben való mosását. A klórtartalmú szerves oldószerek (pl. tetraklórmetán, triklóretilén, tetraklóretilén — perklómak is nevezik — stb.) viszonylag jól helyettesítik a benzint, ráadásul nem gyúlékonyak, van viszont egy veszélyes tulajdonságuk : ha gőzeiket belélegezzük elbódulunk, sőt nagyobb mennyiség rosszullétet vagy mérgezést is okozhat. A Čikuli néven forgalmazott klórtartalmú szerves oldószer az elmúlt években éppen bóditó hatása miatt vált szinte hírhedtté. Közismert oldószer és folttisztító az acetón is. Ezt a folyadékot különösen a körmüket lakkozó hölgyek ismerhetik közelebbről. A gyümölcsfoltok kémiai szempontból egészen más természetűek mint a zsír- és olajfoltok, érthető tehát, hogy a foltok eltávolítását is másfajta anyagokkal kell végezni. A leggyakrabban használt folttisztító az ammónia vizes oldata. Az ammónia szúrós szagú, mérgező gáz, vizes oldatának is átható, kellemetlen szaga van. Bizonyos esetekben hidrogénperoxiddal is helyettesíthető, illetve a kettő együtt használható. LACZA TIHAMÉR PrandI Sándor felvétele 16
