A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-08 / 32. szám

GYERMEKEKNEK — Ajaj, ajaj, ajaj! — sóhajtozott szívet fájdítón Buborék. — Mi baj? — kérdeztem ijedten. — Ajaj, ajaj! Itt vannak a zöld kö­vek, de ha sokáig állnak, elveszítik sugárzásukat, s akkor kárbaveszett a munkánk... — Ne keseregj, majd szedünk úja­kat — vigasztalgattam. Úgy látszik, mégsem sikerült egészen megnyug­tatnom, mert másnap hiába kerestem, hiába hívtam: Buborék eltűnt! Egy álló hétig szomorkodtam miatta, mígnem egy éjszaka arra ébredtem, hogy vala­ki az orromat fricskázza. Kinyitottam a szemem, de nem láttam senkit, így aztán gondolván, hogy csak álmod­tam a dolgot, a másik oldalamra for­dultam. — Peti, Peti! Ne aludj, én vagyok itt, Buborék! — suttogta valaki az ágyam mellett. Erre teljesen felébredtem. — Buborék! Hol vagy? Megkerül­tél? Olyan szomorú voltam, azt hit­tem, soha többé nem látlak! —- örven­deztem Buborék láttán. A párnára ültettem a tekergőt. — Hol voltál? — kérdeztem. — Utazni voltam, lemanóhajóztam a tengerhez — mondta sejtelmes hangon. — Meséld el, merre jártál! — kérlel­tem, és kényelmesen elhelyezkedtem mellette. — Az úgy volt, hogy a zöld kövek egy éjjel nagyon szépen sugároztak, és nem tudtam megállni, hogy el ne o> pj CL) O c co +■* « >; +■* 1 g c£ 3 £ 0) * C N £ o KULCSÁR FERENC Édesanyával gyakran ellátogatunk nagymamához, s ő említi olykor a beszéd során anyának az ő édesanyját, ki édesanyám nagymamája volt, nekem pedig a dédmamám. Anyu dédmamája az én ükmamám, ezt tudom, mert elmondta nekem édesanyám, de ki nekem az anyu ükmamája, aki az én dédmamámnak anyja s nagymamámnak nagymamája volt, azt nem tudom. Sem azt, hogy ki nekem az ükmamám édesanyja, s igen, hogy ő valójában édesanyámnak kije ? Nem értem, csak addig folyton, hogy valaki valakinek mindig valakije, hogy édesanyja valamiképp mindenkinek mindenki, csakhogy ezzel nem lehet semmire se menni. Nem értem, pedig már tízéves elmúltam, s az iskolában is a jobb tanulók közé tartozom. Te érted ezt? Útitársaink. . . Mivel nem hittünk a meg­telt csónakokban, speciális csónakot bé­reltünk — nem olcsón. Mindig nagy élményt jelent találkozni a zsiráffal mától 200 kilométerre délre, a Gombé Park pedig 30 kilométerre északra ta­lálható. Egyik parkba sem szárazföldön vezet az út. Az egyedüli összekötő út a Tan­­ganyika-tó. Úgy döntöttünk, hogy a kö­zelebbi parkot keressük fel, ahová csó­nakkal is el lehet jutni. A vasútállomástól nem messze egy rendezetlen kikötőben találtunk csóna­kot, amelyben 100—200 ember is el­fér. A csónakok nem menetrendszerűen közlekednek, s a tulajdonosok jegyeket sem adnak. Aki fizet, az helyet foglal. Amikor megtelt, útnak indul. Az út há­zak és települések között vezet. Ha valaki ki akar szállni, közölnie kell óhaját a kormányossal, aki gépmester is egy­­személyben. A Dares Salaam-Kigoma expressz biztonsága után hihetetlennek tűnt szá­munkra az effajta utazás. Viszont ha el akartuk érni célunkat, alá kellett vet­nünk magunkat az ottani viszonyoknak, mert bizony Afrika az ellentétek és kalandok földrésze még 1986-ban is... Kép és szöveg: FRANTIŠEK KELE — No persze — felelte. — De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy micso­da hullámokat láttunk! Meg óriási ha­jókat, bálnákat! Egy vízicsikó levitt az öböl mélyére is. Sajnálhatod, hogy nem voltál ott, Peti. Káprázatos színű halak úszkáltak a vízben, korallok tün­dököltek, medúzák lebegtek. Egy álló hétig nem tudtam betelni a látvány­nyal. — Fő, hogy itt vagy, és még sokat mesélsz — mondtam, elfojtva egy ásí­tást, mert a sok érdekes dolog ellené­re majd leragadt már a szemem. — Hát hogyne mesélnék! — ígérte Buborék, míg én újra álomba merül­tem. S álmomban millió színben pom­pázó tengerfenéken jártam. HARASZTI MÁRIA o surranjak a manó-hajó-kikötőbe. Tu­dod, különben kihűltek volna a kövek — magyarázkodott mentegetőzve, pedig egy szót se szóltam. — Szóval, kimentem a folyópartra. Éppen hold­tölte volt. Vártam, vártam, s egyszer­­csak kikötött a manó-hajó. Odaadtam a köveket a kapitánynak, ő betette őket a fűtőműbe, s máris suhantunk! Nagyszerű zöld kövek voltak, a hajó szinte repült! Reggelre a tengerhez is értünk. Hű, hogy az milyen csoda! Hatalmas víztükör és mozog, hullám­zik, zúg, morajlik! Megkértem egy si­rályt, vegyen a hátára. Felrepültünk, s a magasból jól látszott, hogy az egész tenger gömbölyű! — Mert a földünk gömbölyű — mondtam. 21

Next

/
Thumbnails
Contents