A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
nek hitték, s milyen erélyes tiltakozás közben adta vissza a pénzt. Azt hajtogatta: ha fényképezni akar, váltson fotóengedélyt a pénztárnál ... A teremőrség nem tartozik a túlfizetett foglalkozások közé Görögországban sem, ezért volt feltűnő a mistrai eset. Ugyanilyen emlékezetes marad az Akropolisz melletti üzletelés. A turistákra várakozó autóbuszok között asszonyok járkáltak, karjukon színes vállkendőkkel. A maguk és családtagjaik készítette horgolt ruhadarabot igen olcsón kínálgatták. Tört angolsággal bizonygatták, semmi az a 30 drachma, amit kérnek. Borsosak viszont az árak a műemlékek közelében nyitva tartó mozgó vagy állandó büfékben — másfél deci tejért 6 drachmát kellett fizetni —, no meg az emléktárgyakat árusító boltokban. Még a legegyszerűbb kerámia tucatárun is háromjegyű szám tudatta az árat. Olympiában — néhány száz lakosú község — harminc üzletből legalább tizenötben emléktárgyakat árusítanak. Olyan tömegárukat, amit a turista Korinthoszban, Athénban, Spártában, Patraszban, Delphiben is megvásárolhat. Eratiniben, a Korinthoszi-öböl partján fekvő kis üdülőhelyen történt. Vacsora után néhányan sétálni indultunk. A tengerparton jártunk, amikor hirtelen eleredt az eső. (Ez azért meglepő, mert — a helyiek szerint — az év 365 napjából legfeljebb ha 10—15 napon esik.) Hatalmas eukaliptuszfa alá húzódtunk, sajnos hiába. A szomorúfűzéhez hasonló levelek között akadálytalanul hullottak alá az esőcseppek. Mire a közeli ház nyitott teraszáig értünk, már csaknem bőrig áztunk. A háziasszony szíves szóval invitált a lakásba, ami három helyiségből állt. A téglalap alakú ház felét a konyha foglalta el. A bútorzat rendkívül szerény: falba épített üveges szekrény a tányérok számára, kétlángos palackos gáztűzhely, gyalult asztal négy székkel, egy heverőféle, s az egyik sarokban hűtőszekrény. Beláttunk a szobába is, ahol a televízión, egy heverön és két széken kívül más bútor nem akadt. A harmadik helyiség amolyan mindenes lehetett, mert onnan hozott a háziasszony törülközőt. Az az üveg is onnan került elő, amiben mézes cseresznyét tartott. A lakásból, a lakás berendezéséből, vendéglátónk ruházatából ítélve szegények voltak, ám annál nagyobb szeretettel és őszinte barátsággal adták azt, amijük volt. Ugyancsak Eratiniben történt: Már tizedik napja voltunk úton, modern nomádokként csaknem minden nap másutt aludtunk, vacsoráztunk. Eratiniben a szállodásnak feltűnt, kedvetlenül eszik a vacsorát a vendégei. (Az ok végtelenül egyszerű volt, minden helyen ugyanazt a menüt tálalták, és már a könyökünkön jött ki...) Diszkréten érdeklődött a csoportvezetőnél, mit ennének szívesen a magyarok. Félig tréfásan azt a választ kapta: bablevest csipetkével. A szállodás nem volt rest, magához rendelte a főszakácsát, elmagyaráztatta az ételhez valókat meg a készítés módját. Másnap este bablevest tálaltak... És azt hiszem, csipetkés bableves olyan viharos, ünneplő tapsot még soha nem kapott, mint ez a bizonyos Eratini... SZABÓ ZSIGMOND A szerző felvételei GYERMEKEKNEK 0330 és Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Úgy hívták, hogy Igen. Szegény ember volt ez az Igen, elindult hát szerencsét próbálni. Ment, mendegélt a hatalmas pusztán, ahol ösztövér varjak károgtak a fákon. Tőlük kérdezte, jó úton jár-e, de azok nem adtak egyetlen értelmes hangot, búsan gubbasztottak az ágakon. Már napok óta vándorolt és erősen megfogyatkozott hamuban sült pogácsája. Kulacsában is alig-alig kotyogott egy kis víz. Félt, hogy a végén éhen-szomjan pusztul a rengeteg rónán. Nem is mert többet megenni egyetlen pogácsánál, amire félkortynyi vizet ivott. Már nagyon elkeseredett, amikor az egyik nap delén megpillantott egy embert. A pusztaság másik sarkából gyalogolt és most összetalálkoztak. Ha már ilyen szerencsésen találkoztak meg is örültek egymásnak. — Hová, hová, atyafi? — kérdezte Igen. — A pusztán túlra, szerencsét próbálni. Hát te merre tartasz, testvér? — Én is oda, a tejjel-mézzel folyó városba. — Ha már így összeakadtunk, egy úton mehetnénk tovább. — Én is amondó vagyok — egyezett bele Igen és megkérdezte. — Neked mi a neved, pajtás? — Engem mindenki úgy szólít, hogy Nem. Ez a becsületes nevem. — Furcsa, nagyon furcsa — mormogta Igen, aztán hangosabban hozzátette. — Engem meg Igennek hívnak. Nevének hallatára viszont a másik képedt el. — Nahát! A te neved pont az ellenkezője az enyémnek. Mind a ketten csóválgatták a fejüket, de mit tehettek volna, el kellett fogadniuk egymás nevét. Mielőtt tovább indultak volna, leheveredtek a fűbe, hogy megebédeljenek. Mindkettőnek mélyen kellett kotornia tarisznyájában, hogy találjon valamit. Ebéd után fölcihelödtek és most már ketten folytatták az utat. így vidámabban, könnyebben telt az idő. Alkonyattájt utolérte őket egy szekér. Nagyon megörültek és rákiabáltak a szekér gazdájára. — Hé, hé, álljon meg, gazduram! A gazda meghúzta a gyeplőt, a lovak megtorpantak. — Nem vihetne el minket egy darabig a szekerén, jó gazduram? — kérdezte Igen. — Megfelelne a saroglya is? — tette föl a kérdést a szekér gazdája. Mivel nem kapott azonnal választ, hozzátette. — Megfelel? Igen vagy nem? — Igen, igen! — kiáltotta lelkesen Igen. — Nem, nem — vetette oda Nem. — Igen vagy nem? — fortyant fel a bakon ülő. — Igen ... igen ... — Nem ... nem ... — Szóval nem! Akkor csak gyalogoljatok tovább! — kiáltotta dühösen az ember és a lovak közé csapott. A két útitárs meg búsan nézett a szekér után. Igen rögtön rá is támadt Nemre. — Te egészen bolond ember vagy, pajtás. Miért kiabáltad azt, hogy nem. — Mert én az igenre csak nemmel felelhetek. — Ha így van, akkor gyalogolhatunk tovább, koptathatjuk a sarkunkat. Rájuk sötétedett, megvacsoráztak hát szűkös készletükből, aztán leheveredtek, hogy átadják magukat az álomnak. Másnap reggel új erővel indultak tovább. Déltájban keresztúthoz értek. — Most merre induljunk tovább? — töprengett Igen. — Menjünk a balra vezető úton — javasolta Nem. — Szerencsésebb, ha jobbfelé indulunk. A balfelé futó út balszerencsét hoz. Szóval jobbra megyünk. Igen? — Nem! — De igen! — Nem és nem! Addig-addig vitatkoztak, míg rettenetesen összevesztek. Végül Igen jobbfelé indult, Nem pedig balra. Azóta nem járnak egy úton. DÉNES GYÖRGY Illusztráció: L. Mika N. LÁSZLÓ ENDRE Puha hó hull fűre, fára, dombtetőre, lágy lankára, édes álmú mesetájra... Pehely tündér, hómadárka jégcimbalmok szép szavára keringőjét vígan járja ... Hull, hull a hó szép hazámra, játszótérre, óvodánkra, szélcitera halk szavára ... Hermelinben jár az álom és megpihen szempillámon, tündér alszik kis párnámon ... Mutassátok meg a helyes utat a kisnyúlnak a házikóhoz! 21
