A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám

... érzékelni az érzékelhetetlent"

Ismeretes, hogy milyen fontos időszaka a kortárs szlovák költészetnek az ötvenes évek második fele, az ötvenes-hatvanas évek fordulója. Magam is többször nyugtáztam már, hogy a szlovák líra ez időre tehető kezdeményei, mozdulatai máig meghatározó jelentőségűek. A korszakhatár az 1956-os esztendő. A Szovjetunió Kommunista Pártjának a kelet-közép-európai államok művelődés- és művészetpolitikájában is erjedést hozó XX. kongresszusát követő, s az egész társadalmat érintő változások az irodalomban is új kibontakozás feltételeit teremtették meg. A szlovák költészetben Milan fíúfus ugyanebben az esztendőben megjelenő Až dozrieme (Majd ha beérünk) c/mű kötetének jutott a vízválasztó szerepe; a felszabadulás utáni szlovák lírát nem sok túlzással akár e kötet előtti, s e kötet utáni szakaszra is oszthatnánk. Ettől az időtől kezdve akadálytalanul épülhet tovább Miroslav Vétek és Viliam Turtány költészete, új irányt vehet Vojtech Mihálik és számos társának a lírája, s 1958- tól aztán megjelenhet a fiatal szlovák írók és művészek folyóirata, a korszakos jelentőségű Mladé tvorba is, amely szinte a teljes mai szlovák középnemzedék indulását és kibontakozását segítette elő. Ez a folyóirat lett a színtere az ekkoriban jelentkező ún. Trnavai csoport kibontakozásának is. A csoportban — nem kis mértékben Miroslav Válek ösztönzésére — négy költő; Jén Stacho. Ján Ondruš, Jozef Michalkovič és Ľubomír Feldek szövetkezett a szlovák irodalom- és költészetkép, valamint a szlovák versnyelv megújítására. Törekvéseik középpontjában a költői kép, a metafora rehabílitása állt — innen száramzik azon elnevezések egyike — a metaforisták —, amelyekkel fellépésük óta illették, azaz még ma is illetik őket. De nevezték Stachoékat konkretistáknak is, aminek az a magyarázata, hogy a valóság konkrét megfigyelésén alapuló, s a felszín alatti rétegekre nem figyelő retorika és deklarativitás minden fajtáját elkerülő verseikben élesen szembehelyezkedtek a sematizmus általuk absztraktnak nevezett gyakorlatával. A csoport vezéregyénisége, Ján Stacho egy alkalommal a következőképpen emlékezett vissza a maga és társai kezdeti törekvéseire, első jelentkezéseire: „ ... indulása idején a mi Trnavai csoportunk jócskán a rimbaud-i líra hatása alatt volt... a világlira valamennyi áramlata egyetlen pontba tart (...) azaz a modern kor embere számára ezek valamiképpen mind az ima helyébe igyekeznek lépni, hogy képes legyen meghallani a túlsó partról, a létezés túlsó partjáról érkező hangokat, s képes legyen érzékelni az érzékelhetetlent... „S ezzel elérkeztünk a csoport lírájának, de legfőképpen Stacho költészetének az alapszavához, az érzékeléshez.

Az 1936. január 1 -jén Trnaván született, tehát most ötvenéves Ján Stacho költészete ugyanis kezdettől fogva, s eredendően szenzuális indíttatású: a költő mindenekelőtt érzékei által igyekszik birtokba venni az őt körülvevő világot. Egyik értő elemzője, a nem régen elhunyt Viktor Kochol nagyszerű tanulmányban mutatta ki Stacho legtöbb képének, metaforájának eredetét az érzékelésben. Úgy vélekedett, hogy a költő „a való világot a szemével, a látásával érzékeli”, s ehhez társulnak további érzékei: a hallása, szaglása, tapintása és ízlelése is, hogy aztán metaforikájában valóban a megragadhatatlan megragadását kísérelje meg. Ilyképpen próbálkozik, példának okáért a látvány hangzásának (mráz zvoní — csilingel a fagy;

(Jegyzetsorok Ján Stacho költészetéről)

vykríklo svetlo — fölkiált a fény; šumí zapálený knôt — susorog az égő kanóc), vagy a hangok látványának (Anjelské volanie krvi nikto neuzrel — A vér angyali hívását senki meg nem pillantotta), netán az illatok színének (V letnej búrke/ farebnými vôňami sa rozsvecujú/ takmer všetky ženské korene — A nyári zivatarban/ színes illataik által kivilágosodik/ úgyszólván valamennyi női gyökér) meghatározásával, rögzítésével is. Stacho törekvései elsősorban a nyelvet érintik; a szlovák költői nyelv megújításának egyik lehetséges irányát mutatta fel eddigi munkásságával. Éppen emiatt nem tekinthető túlzásnak az imént már idézett Viktor Kochol megállapítása, aki szerint „Válek és Rúfus mellett Stacho volt az, aki a leginkább hozzájárult a jelenkori szlovák líra arculatának kialakításához". A szemléletesség kedvéért akár azt is mondhatnánk, hogy főképpen a hatvanas évek szlovák költészetében a leglényegesebb mozdulatok Stacho körül — akár az ő nyomdokaiban, akár vele szemben: — történnek. S mivel költészetében leginkább a nyelv szintjén észlelhető mozgás, és minden a nyelv ürügyén bonyolódik benne, verseit fordítani meglehetősen nehéz, sőt helyenként eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Legfontosabb témáit az „általános emberi" szférájából veszi, s az alapvető létkérdések— a születés, az erotika, a szerelem, a nemiség, a halál — köré szervezi őket, verseinek hangvételére pedig bizonyos szertartásosság, imaszerűség jellemző. Ám a téma csupán ürügye, a hangvétel pedig szükséges kísérője nyelvi vizsgálódásainak. Stacho olvasóját szinte elkápráztatja a „metaforák tűzijátéka", s szinte elkábul a költő „fantáziájának tobzódásától" — Ján Gregorec kifejezései —, verseinek már-már barokkos zsúfoltságától. (Barokkizáló jellegük van szófacsarásainak, szóösszevonásainak, szokatlan vagy egyenesen meghökkentő nyelvi leleményeinek is, mint amilyenek például a következők: vtáci modlitebné — imádságos madarak; dýkooký — tőrszemü; zarchanjelit' — arkangyalosodni stb.) Persze a metaforaértelmezés és versépítkezés terén — minden rokon vonásuk és közös törekvésük ellenére is — a Trnavai

csoport tagjai egymástól eltérő, inkább saját egyéniségüknek megfelelő, mintsem valamennyiükre egyaránt jellemző utat járnak. Tőzsér Árpád például szemléletesen mutatott rá Stacho és a csoport másik meghatározó egyénisége, Feldek metaforikája közti eltérésekre: „Ján Stacho versei az egyszerű, kifejtetten metaforák laza füzére, addig Feldek inkább kifejtett, teljes metaforákkal dolgozik. S míg Stacho metaforáinak többnyire csak helyi értékük van, addig Feldek a metaforát a vers strukturáló elvévé is avatja." Flészben ez is az egyik oka annak, hogy minden újítása és erénye ellenére egyfajta töredékesség, öncélúság is jellemzi Stacho költészetét, melynek legnagyobb problémája egy idő után épp abban jelentkezett, hogy a költő nyelvi kísérletei egyszerűen megfelelő fedezet nélkülieknek kezdtek mutatkozni, s mögöttük egyre kevésbé lehetett észlelni az azokat hitelesítő megszenvedett világot. És az e felismerést követő válságból azóta sem sikerült a költőnek teljes mértékben kilábalnia. Ez. utóbbi megállapítás még akkor is közel áll az igazsághoz, ha közben el kell ismernünk, hogy Stacho mindmáig utolsó kötete, az 1978-ban megjelent Z prežitého dňa (A túlélt nap versei) már egyértelműen mutatja a sikeres váltás és továbblépés jeleit, amelynek rövid (legtöbbször négysoros) versei nagyfokú kifejezésbeli és szemléletbeli, következésképpen jól észrevehető nyelvi egyszerűsödést mutatnak, s a belső szabadság és kiegyensúlyozottság érzése járja át őket.

Igencsak vázlatos és sietős jegyzeteink végén talán még néhány életrajzi adattal tehetnénk árnyaltabbá a Stachoról festett képet. Költőnk, miután szülővárosában leérettségizett, orvostudományi egyetemet végzett, majd négy évig orvosi gyakorlatot folytatott. Ezt követően könyvkiadói szerkesztő, később pedig a szlovák világirodalmi folyóirat, a Revue svetovej literatúry főszerkesztője lett. 1973-ban súlyos autóbalesetet szenvedett és ennek következtében nyugdíjazták. Könyveinek sorát egy leporelló, a Čokoládová rozprávka (Csokoládémese) nyitotta meg 1959-ben. Eddig öt verseskötete látott napvilágot, melyek sorrendben a következők: Svadobná cesta (Nászút, 1961), Dvojramenné čisté telo (Kétágú tiszta test, 1964), Zážehy (Elhárítások, 1967), Apokryfy (Apokrifek, 1969) és a Z prežitého dňa (A túlélt nap versei, 1978). Válogatott kötetei: Čítanie z prachu (Olvasás a porból, 1970), és Básne (Versek, 1977). Munkásságának jelentős részét képezik műfordításai. Elsősorban Béranger, Rimbaud, Galczyňski, Saint- John Perse és Dylan Thomas versei olvashatók az ö tolmácsolásában szlovákul, de ismertek Baudelaire-, Tristan Corbiére-, Walt Whitman-, Pablo Neruda- és Octavio Pazátültetései is. Versei 1963-tól kezdve találhatók meg a (hazai) magyar lapokban, ennek ellenére, éppen a már említett fordítási nehézségek következtében is, ezek az elszórtan és rapszodikusan megjelenő fordítások még mindig nem adnak róla a jelentőségének megfelelő képet. Sőt erre a többek között Stachot is bemutató 1984-es szlovák költői antológia, a Gyújtópont sem vállalkozhatott. Hiszen ennek a feladatnak csakis egy mielőbb esedékes, önálló magyar Stacho-kötet tehetne eleget.

TÓTH LÁSZLÓ

Nagy Zoltán illusztrációja

Pillanatkép a szovjet dekoratív művészetet bemutató tárlatról

ČSTK felvételek

November második felében, a szovjet kultúra napjainak immár hagyományossá nemesedő rendezvénysorozatán ismét kiváló művészek népes küldöttségét fogadta a csehszlovákiai közönség: a hangversenyek, színházi előadások. filmvetítések és tárlatok tíz napja alatt szinte valamennyi művészeti ág bemutatkozott Prágában, Bratislavában és az ország számos vidékén. Most, néhány hét távlatából — a rendezvénysorozat visszhangjának tudatában — bátran elmondhatjuk: jóllehet, a szovjet kultúra és a Szovjetunió népeinek nagy irodalmi s művészeti hagyományai legjobb tradícióinkhoz híven irodalmi és művészeti hétköznapjaink részeseivé váltak, mégis szép és összefoglaló értelmű az, hogy néhány ünnepnap foglalatában egybegyűjtve látjuk e kultúra múltjának és jelenének legnemesebb jegyeit. Az igényes élmények befogadására érzékeny hazai közönség remekül szórakozott, amikor nagyszerű színészek játékát élvezhette, amikor értékes kiállítási tárgyak és hanglemezek, kitűnő könyvek és fotók között járhatott; amikor világhírű s a világ rangsorában is élenjáró zenekarok, együttesek, előadóművészek, énekesek és karmesterek előadásában gyönyörködött.

Érdemes hát felidézni: kiket köszönthettünk ez alkalommal a szovjet kultúra napjai során hazánkban?

10