A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
A takarosan-gondosan megterített asztalon aranysárga tyúkleves gőzölög. — Mindjárt dél lesz — vet egy pillantást a kakukkos órára az asszony —, ebédelni illenék. Vajon — töpreng el egy pillanatig — hol lehet az én Mártonom? Nyugdíjas már, a szeme, a látása is nagyon megromlott, mégsem tud egy helyben maradni, képtelen tétlenül ülni akár egyetlen percig is. De hát — vigasztalja magát fennhangon —, majdcsak előkerül. Biztos megint a fáskamrában szöszmötöl. Az ebéddel mindenesetre — határoz — megvárom ... És kedvenc helyére, a tűzhely mellett terpeszkedő kivénhedt fotelba telepedik. — Á — akad meg a szeme a konyhaszekrényen lévő újsághalmon —, már megjött a posta is? No lássuk, mi hír a nagyvilágban. Beleolvas néhány írásba, aztán halkan, csendben összecsukja a napilapot. A szemébe könny szökik, keze ökölbe rándul. — Hát — motyogja maga elé —, soha nem lesz vége a vérontásnak! Meddig akarnak még háborúzni az emberek? A háború szörnyű, esztelen öldökléssel járó borzalmas dolog. Én átéltem, tudom! A 62 éves Fajöíkné Vetzler Klára csukott szempillái mögül a múltba tekint. Fejében, agyában kitörölhetetlen emlékképek kavarognak. Azon a bizonyos estén, 1944. május kilencedikén nagyhangú, pökhendi csendőrök zörgették rájuk az ablakot. „Bitangok," — rivalít az ajtót nyitó családfőre a parancsnokuk — készüljetek, csomagoljatok! Holnap megkocsikáztatunk benneteket. Aztán — rántott egyet a puskasziján — meg ne próbálkozzatok ám a szökéssel! Hetvennégyen kerültek egy marhavagonba. Levegőhöz csupán egy 15 centi átmérőjű, szögesdróttal sűrűn befont nyíláson át jutottak. — Napokon át döcögött velünk a szerelvény — mondta. — Nem is sejtettük, hová visznek minket. Kassától (Košice) német őrség vigyázott ránk. Élelem, ivóvíz nélkül utaztunk. Szükségünket a magunkkal cipelt fazekakba végeztük. A magatehetetlen betegeket, meg az útközben meghaltakat őrzőink egyszerűen kirugdosták a vonatból, a vagonokból. Szegény nagyanyám is ilyen sorsra jutott. Máig sem tudom, hol nyugszik. Aztán Auschwitzban megállt a szerelvény. A drótkerítéssel védett „Halálrámpán" vesztegeltek. Majd csomagjaikat hátrahagyva egy elegáns, csinos arcú lakkcsizmás férfi előtt kellett elvonulniuk. A „halál angyala", Mengele doktor volt ez az emberfarkas, ártatlanok millióinak hidegvérű gyilkosa. Fehérkesztyűs kezében nádpálcát lóbált. — Unott arccal bökdösött felénk. Nővéremmel minket balra állított, édesanyám a jobb oldalra került. — Tessenek engem is a gyerekeimmel hagyni — kérlelte az állig felfegyverzett őröket, ám azok penderítettek rajta egy jókorát, mire szülém bukdácsolva az emberkigyóval egyetemben eltűnt a szemünk elől. A közeli Birkenauba irányították a csoportot. Mintegy félezren kerültek egy fabarakkba. Egymás előtt ülve aludtak. Rendszerint hajnali háromkor kezdődött A Csehszlovák ház" „Megjártam a poklok poklát" A munka szabaddá tesz" — hirdette a felirat Auschwitzban az „Appel", a sorakozó. Metsző szélben, zuhogó esőben, húszfokos fagyban egyaránt, ötös sorokban állva kellett kivárnunk az órákig tartó névsorolvasás végét. Utána reggelizhettünk: 1 liter, kávénak mondott fekete lötty jutott öt személyre, valamint egy másfél kilós kenyér nyolcad része s 2 deka margarin, netán vizes szalámi vagy pótlekvár. Az ebédet tíz óra körül kaptuk. Hóhéraink lekaszálták naponta a környező vadvirágos rét egy szögletét, a füvet megabálták, korpával berántották, hébe-hóba kukacoktól hemzsegő lóhúscafatokat is vetettek a kondérokba, aztán már szól is a kolomp: Kedves vendégeink — kiáltozták szakácsaink röhögve —, fáradjanak asztalhoz, tálalva van. — Egy liter levest kaptunk öten. Többet igaz, nem is kívántunk belőle. Gyakori volt a táborlakók között a vérhas, a tífusz. Nem egyszer zsebkendőt, de még sárkefét is találtunk az ételben. Az ízek mesterei a tisztálkodó eszközökkel is igyekeztek étlapunkat gazdagítani. A vacsoránk is tápláló volt nagyon: fűből főtt tea, hozzá fűrészpor és korpa keverékéből sütött papírvékony kenyérszeletet kaptunk. — Én szerencsésnek mondhattam magam. A tábor területén túl dolgoztam, ott is kijutott a verésből, mert a kápók kegyetlenek voltak ugyan, a legkisebb vétségért is szigorú büntetés járt, viszont a szabad levegőn lehettem. Egy hónap elteltével Klára asszony Auschwitzba került. 4
