A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-27 / 26. szám
zamos, hogy két dolog történik itt, emberek és nem emberek, élőlények és elemek vagy természeti fogalmak cselekszenek egymástól függetlenül és egymás mellett, és egyik a másiknak valahogy magyarázata. Nem tudtam rájönni, mi az, csak azt éreztem, van valami megfejtés, amire nem találok rá, amit csak érzek, ha okosabb volnék, talán tudnám, talán rájönnék. Először hallottam Arany Jánost beszélni, nem hozzám szólt, személy és név szerint, ám szavaira szűk tudatom kétségbeesve mozgolódni kezdett, tépte, tágította magát, hogy követni tudja. Nem láttam még folyót, de azt olvastam, a habok lágyan zsonganak, és hallottam a zsongást tüstént, pedig sosem hallottam még vizet muzsikálni, és láttam a csillagokat, ahogy a Duna habjain rengenek, alázuhanva a sűrű setét éjszakában a mennyboltozatról, csak úsztak, himbálóztak, alá- és felmerültek, mint a halak. Csak ültem, előttem a könyv, valaki hűs cseppet kívánt benne, egyetlenegy hűs cseppet egy hű csehtől, csak ismételgettem, mint a megszállott, mint az eszelős, ismét képtelenül rá, hogy az életem árán bár, de kifejezzem, mit érzek. Tudtam, hogy a hűs és a hűséges, és a csepp és a cseh szó között összefüggés van, nem tudtam mi, de éreztem, együtt járnak, egymáshoz tartoznak, hogy csak így, együtt állhatnak meg ebben a sorban, és ez a négy szó közösen eredményezi majd azt a sort, amit legszívesebben átugrottam volna, csakhogy nem lehetett, mert vonzott is, pontosabban elháríthatatlan volt: következmény — „enyhít, miképp a sír". Mint az állat, aki kétségbeesetten iparkodik kifejezni magát a gazdájának, de csak hangjai vannak, nyüszítése, mert nem kapta meg a tagolt beszéd tudományát, reszkettem az indulattól, hogy felelhessek a hangnak, hogy mondjak valamit annak, aki a versből hozzám szólt. Nem tudtam. Kicsi voltam. Hiányoztak a fogalmaim, a szavaim. Addig olvastam a verset, míg egyes részeit könyv nélkül tudtam már, végül is holtra fáradva, üvöltve elkezdtem sírni. (részlet) levonni bizonyos konzekvenciákat az írói tehetséget illetően. Nem nehéz kitalálni, hogy valahol valamennyien Mócsingok vagyunk, s alig akad ember, akiben ne bujkálna egy egészen kicsike Raphael is. A jószemű és -érzékű író, s talán még a közepes tehetség is, jól tudja ezt. A kérdés csak az, mihez kezd, mihez tud kezdeni ezzel az alaphelyzettel, mennyire nyugszik bele az embert megnyomorító és megalázó realitásokba, illetve megpróbál-e lázadni ellenük. Szipogó széplelkekböl csak akkor leszünk képesek az olvasó bizalmát is megnyerő íróvá válni, ha nem állunk ki a röhögő manézs közepére könnyezni, hanem, hangozzék bármily fellengzősen, megsuhogtatjuk Raphaéli szárnyainkat, hadd kavarogjon a porond pora. KÖVESDI KÁROLY GORKIJRA Makszim Gorkij művei kiállták az idő próbáját. Könyvei iránt ma sem csappant meg az érdeklődés, bár az első művei közel száz esztendeje láttak napvilágot. Mai minősítések szerint ő zárta le a nagy orosz klasszikusok sorát, amelynek utolsó képviselői Lev Tolsztoj és Csehov voltak, majd betetőzésként Gorkij. Gorkij azonban nemcsak korszakzáró, hanem korszaknyitó is volt, hiszen őt tekintjük a szovjet irodalom atyjának, aki teremtő erővel látott a szocialista irodalom kibontakoztatásához. Nemcsak müveiben volt zászlóvivő, irodalomszervező munkásságával és tekintélyével is formálta kora irodalmának arcát. Munkásságával nemcsak hazájában vívta ki az elismerést, hanem a világ minden táján. Híveket és barátokat szerzett, olvasó tömegeket mozgósított. Ötven évvel ezelőtt, 1936 júniusában, amikor a halott Gorkijt búcsúztatták a moszkvai Vörös téren, a francia André Gide Európa és az egyetemes kultúra nevében köszönt el a nagy írótól, s többek között ezeket mondotta: „Makszim Gorkij halála nemcsak a szovjet államokat dönti gyászba, hanem az egész világot. Az orosz nép nagy szava, melyet Gorkij hallatott, a legtávolibb országokban is visszhangra lelt. Nemcsak azért állok itt tehát, hogy személyes fájdalmamnak adjak hangot, hanem azért is, hogy a francia irodalomét, az európai kultúráét, az egész egyetemes kultúráét kifejezzem ... Egyetlen orosz író nem volt Makszim Gorkijnál oroszabb. S egyetlen orosz író hatása nem volt az övénél egyetemesebb ... Makszim Gorkijé lett az a kivételes és dicsőséges küldetés, hogy az új világot a múlttal összekösse, s egyben a jövendővel is ... Mától fogva Makszim Gorkij a történelemé. Helyét a legnagyobbak közt foglalja el..." Gorkij pályája nemcsak korszakokon, hanem társadalmi rendeken is átível. A feudalista, még alig kapitalizálódó Oroszországból a dinamikusan nyitó szovjet érába vezet. Ezt az átmeneti kort, amelyet annyi megrázkódtatás kísért, Gorkij feledhetetlen regényekben, elbeszélésekben, drámai művekben ábrázolta. Jelentősebb művei: Az éjjeli menedékhely. Az anya. Az egyetemeim, Az Artamonovok és a befejezetlenül maradt Klim Szamgin élete nemcsak az orosz, de a világirodalom eseményei is voltak. Az éjjeli menedékhelyben, amelyet a világ valamennyi jelentős színpadán bemutattak, az élet alján vergődő lelkeket ábrázolja, az emberroncsokká züllesztett, a társadalom perifériáján kallódó nincsteleneket, akik már menedékhelyi megjelenésükkel is vádolják a kapitalizmust. Az anyában egy félénk, gyönge asszony kegyetlen és hősies metamorfózisát rajzolja meg, aki megérzi és megérti a forradalom jelentőségét s maga is forradalmárrá lesz. Az anyából jelképes hős válik, küzdő, jövőbe látó lélek. Az Artmanovok című család- vagy nemzedékregényben egy paraszti sorból felkapaszkodott gazdag gyáros család tündöklését és bukását írja meg. A harácsoló, vagyonszerző elődöktől törvényszerűen vezet az út az enervált és tehetetlen harmadik nemzedék széthullásáig. A Klim Szamgin életé-ben az író a kispolgár arculatát örökíti meg. A főhős, a jómódú ügyvéd minden körülmények között megmarad olyannak, amilyenné osztálya alakította: önzőnek, félrehúzódónak, eszményekért nem lelkesedő individuumnak. Az egyetemeim című önéletrajzi trilógiában Gorkij színesen meséli el emberré válását, azt a viszontagságos fejlődéstörténetet, amely talán legeredetibb a világirodalomban. Még sok-sok regényt, elbeszélést, színművet, esszét, cikket, vitacikket, emlékezést írt, és felbecsülhetetlen mennyiségű levelet szovjet íróknak, szovjet embereknek és külföldieknek. A legjelentősebb korabeli írókkal volt levelező viszonyban. Romain Rollanddal, G. B. Shaw-val, Thomas Mannal, Stefan Zweiggel, Nexővel és másokkal. Levelező partnerei között magyar írókat is találunk: Gellért Oszkárt, Kosztolányi Dezsőt és másokat. Munkásságára nagyon korán fölfigyeltek Magyarországon. 1902-ben a Foma Gorgyéjev-et jelentették meg a Budapesti Naplóban Szegény emberek címmel. 1904-ben a Tolnai Világlapja hozta Elmúlt emberek és Valamelyik nyári este cimű elbeszéléseit. A Nyugat, amely gyakran jelentette meg Gorkij elbeszéléseit, 1926 elején mindjárt az orosz kiadás után kezdte meg az Artamonovok folytatásos közlését. 1927 elején A hamis pénz című színmüvét hozta a Nyugat. Ezt a Vígszínház is be akarta mutatni. 1935-ben a Mai Orosz Dekameron című antológiában, amelyhez Illyés Gyula irt bevezetőt, Gorkij életművét hosszan ismertették. Olyan elbeszélését is megjelentették a nagy szovjet írónak, amelyet orosz nyelven még ki sem nyomtattak. Kiss József Hétjé-ben szintén korán megjelentek a Gorkij elbeszélések. Gorkij is érdeklődött a magyar irodalom iránt, Petőfit jól ismerte, Madách halhatatlan művét, Az ember tragédiáját is tanulmányozta, kapcsolatban volt az emigráns magyar írókkal, így Illés Bélával. Illés egyik írásában megemlíti, hogy Gorkij sohasem halmozta el dicsérő szavakkal az írókat, ha valami tetszett neki, arra is csak azt mondta: „No, no!" Nem tetszett neki, hogy Illést szovjet írónak titulálták. „Kü-EMLÉKEZVE lönösen abba akadt bele, amikor a szovjet sajtó engem szovjet írónak nevezett. Hogy-hogy nem, Gorkij emiatt engem rótt meg — emlékezik Illés. — Maga magyar! írásaiból ezt a vaknak is meg kell látnia. Én elhiszem magáról, hogy jó szovjet ember és azt is elhiszem, hogy ha rá kerül a sor, kész meghalni a Szovjetunióért. De igazi szovjet ember csak úgy lehet, ha egy másodpercre sem feledkezik meg arról, hogy — magyar. Az igazi nemzetköziségnek ugyanis fontos kelléke — a hazaszeretet. És hiába.. — az ember szivéhez legjobban mégis az a föld nő hozzá, ahol beszélni tanult.. Makszim Gorkijt is szülőföldje indította el írói pályáján. Anyai nagyanyja tanította a népdalokra, orosz mesékre, ő plántálta belé az örök sóvárgást a szebb, emberibb élet iránt. „... a nagy családban senki sem szeretett engem, csak nagyanyám, ez a csodálatosan jó és önfeláldozó öregasszony, akire mindig szeretettel és tisztelettel fogok viszszaemlékezni..Szeretett nagyanyjának emléke erőt adott neki az élet megvívásához. Már nyolcéves korában dolgozott, egy cipészkereskedésben inaskodott. Volt segédmunkás, edénymosogató, szentképfestő, teherhordó, péksegéd, hajós és még sok más. Megjárta Oroszország minden zugát, élményei voltak az egyetemei. A munkások szerettették meg vele a könyveket, tőlük tanulta a marxizmus alapjait is. íróvá, forradalmárrá lett. Bebörtönözték, aztán emigrációban élt 7 évig Capri szigetén. 1913-ban amnesztiát kapott, s otthon tovább folytatta abbamaradt munkáját, írt, agitált, szervezett. Baráti viszonyban volt Leninnel, aki nagyrabecsülte írói munkásságát. Sokat vitatkoztak, ellentétbe is kerültek, de mindig barátok maradtak. Gorkij Lenin tanácsára utazott ismét az olasz Sorrentóba, ahol 1924-től 1931-ig tüdőbaját gyógyította. Hazatérvén ismét szervezte az irodalmat, irányította az írószövetséget, irodalmi lapot alapított, segítette a fiatal irók kibontakozását. Makszim Gorkij nagysága szinte fölmérhetetlen. Az író négy évtizedes munkásságát köszöntve, 1933 januárjában Fábry Zoltánunk többek között ezt írta róla: „Gorkij... hites, fanatikus proletár maradt, bízott önmagában, mert bízott osztályában, amelynek megmunkálásában, kultúrrangra emelésében talán mindenki másnál többet tett... Amikor Gorkijt köszöntjük, sohasem ünnepelhetjük magát a személyt vagy kiragadva az írót. Benne és általa az emberiség mai legszentebb ügyét: a világproletariátus harcát, munkáját és kultúráját köszöntjük." DÉNES GYÖRGY 11
