A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
ninwtmjszK, a hős város Felejthetetlen élményt jelentett szovjetunióbeli utazásom a Fekete-tenger hullámain az Ivan Franko forradalmár nevét viselő óriáshajón. Fiajónk több mint ezer embernek nyújtott tíz napon keresztül kellemes otthont. Nyolc emelete között gyorsliftek szállították az utasokat. Két medence nyújtott jó fürdési lehetőséget, a különböző kultúrtermekben naponta szólt a zene, sok érdekes műsort, filmet láttunk és beszélgetést hallottunk. Viktor Prokofjevics Dávidov kapitány emlékezése Novoroszijszkra, a második világháborúban hősiességével kitűnt városra, felkeltette az érdeklődésünket. Mivel úticélunk egyik állomása Novoroszijszk volt, kíváncsian vártuk az ismerkedést a hős várossal. Majd elérkezett a nap, amikor kikötöttünk a Krasznodar kerületben levő Novoroszijszkban. Amerre csak a szemünk ellátott, mindenütt lehorgonyzott óriáshajókat láttunk. Nagyon jelentős e több mint 100 000 lakosú város kikötője. Itt vannak a legnagyobb cementgyárak a Szovjetunióban. A szépen kiépített, modem városban a második világháború emlékeire voltunk kíváncsiak. Tudtuk, hogy a második világháború alatt 1943-ban a városban és az úgynevezett „Kis földön" elhelyezett egységek 225 napon keresztül ellenálltak a többszörös német túlerőnek. Galina Lukinova kíséretében elindultunk a „Kis földre", ahol minden úgy maradt, mint a háború idején volt. A lövészárkokban szinte látom a harcoló katonákat. Kísérőnk lelkesen magyaráz, a front hossza itt 6 kilométer, és a szélessége 4 és fél kilométer volt. A katonák tudták, hogy hősiességük nem hiábavaló, a szovjet föld szabadságáért harcolnak. Ezen a helyen óriási hajó alakú emlékmű emlékezteti az élőket: a békére és a szabadságra ma is ügyelni kell. Vlagyimir Cigal szobrászművész és kollektívája művét 1983-ban avatták fel. Belépünk a „hajó emlékmű" belsejébe és némán, meghatódva lépegetünk fölfelé, közben a falakon olvassuk az itt harcoló katonák és az elesett hősök nevét. Mire az emlékmű csúcsára érünk, ahol az élőkért állandóan dobog a szimbolikus acélszív, mindnyájunk szeméből kihullanak a könnyek. Kilépve az emlékműből azon tűnődöm, hogyan is élhettek itt az emberek — katonák? Leonyid lljics Brezsnyev a Kis föld c. könyvében így emlékezik: „Nehezen éltünk itt, el voltunk zárva a „Nagy földtől", a bunkerokban és a föld Hajúnk Novoroszíjszk kikötőjében A novoroszíjszki piacon A második világháború egyik emlékműve a városban HUNYADI - JÁNOS UTCA , Várnai Ulászlónak" A napfényes, vendégszerető Bulgáriáról, a bolgár tengerpartról és a tengerparti városokról — köztük Várnáról — a hazai magyar sajtóban is gyakran olvashatunk, az olvasottak alapján azonban néha úgy érzem, mintha riportereinkből hiányoznék a felfedező kedv, az egészséges érdeklődés. Mintha nem is érdeklődnének, csak szemlélődnének: általában a szembetűnő vagy egyszerűen a szemük elé kerülő dolgokról-eseményekröl tudósítanak, mintegy rácáfolva a véleményre, hogy az újságíró kíváncsi ember. Nem csoda hát, hogy sok minden elkerüli a figyelmüket. Nézzük csak a csodálatos Várnát, a fölséges ízű pizzák városát, ahová főként vásárolni járnak a közeli nyaralóhelyek ideiglenes „lakosai", a turisták s amelyről tavaly lapunkban, a Hétben is jelent meg egy hangulatos, fényképekkel illusztrált leírás. A helység egyik történelmi nevezetességéről — holott annak közép-európai és magyar vonatkozásai is vannak — szó sem esett a cikkben. Pedig ha a város térképére tekintünk, szinte azonnal a szemünkbe Az 1444-es fegyverbarátság parkmúzeuma (a bejárat) tűnik a tengeri kikötőbe vezető hosszú utca, amely a „Jan Hunijadi" nevet viseli. Igen, az olvasó már bizonyára kitalálta, a törökverő Hunyadi János utcájáról van szó: ez az utca vezet el bennünket a várnai csata színhelyére, ahol most az 1444-es fegyverbarátság parkmúzeuma található és a csatában 20
