A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-17 / 3. szám

NAPLÓJEGYZETEK A GYERMEKIRODALOMRÓL

Tavasz után jön a nyár. Ez evidencia. Nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni belőle, fölösleges vitatkozni rajta, nem lehet megcáfolni. Ugyanilyen evidenciának vélem ezt is: A gyermekirodalom nem a pedagógia „szolgálólánya", nem alárendeltségi, hanem mellérendeltségi viszonyban vannak egymással. Mindkettő önálló — noha egymástól nem teljesen független — diszciplína. A gyermekirodalom — irodalom. A pedagógia — pedagógia. Természetesen vannak a gyermekirodalomnak a pedagógiára utaló, illetve azt a pedagógiához kapcsoló mozzanatai, de nem vállalhatja át — mert nem is képes átvállalni — annak feladatait. Ha pedig olykor mégis megpróbálkozik vele, igyekezete csakhamar nevetségessé válik, s ugyanakkor sem az irodalom, sem a pedagógia számára nem jár — nem járhat — kedvező eredménynyel. A pedagógia leginkább akkor képes hasznosítani a gyermekirodaimat a nevelésben, ha az irodalom, s nem más. Ha akadna valaki, aki mindezt egy szakmája becsületét védő, esetleg a társaira féltékeny, ám a tanítás mesterségében, sőt: művészetében járatlan író meddő okoskodásának véli, hadd idézzem itt mentségemre a világhírű gyermekpszichológus és gyakorló pedagógus. Bruno Bettelheim szavait: „A mese nem azért gyönyörködteti, és nem azért varázsolja el az embert, mert pszichológiai igazságokat fogalmaz meg (bár hatásához ez is hozzájárul), hanem azért, mert irodalmi értékei vannak, mert műalkotás. „Egyébként, gondolom, mindannyiunk tapasztalata, hogy' egykori tanítóink, tanáraink közül is azoknak köszönhetjük a legtöbbet akiktől a szorosan vett tananyagon, lexikális ismereteken kívül valami mást. valami többet is kaptunk: azoknak, akik élni is tanítottak, akik az életet, az

élet szövevényes dolgaiban való eligazodást tanították velünk, akik — saját példájuk, vagy idegen példák nyomán — tartást és érvényes mintákat mutattak nekünk, akik tartáshoz segítettek hozzá bennünket. Az az érzésem, mintha a sematikus gyermekirodalom-felfogások, a gyermekirodaimat a pedagógia szolgálólányává alázó nézetek épp az utóbbi szerepét becsülik alá, s hogy a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom sokáig éppen e tartásnak, e mintáknak felmutatásával maradt adósa olvasóinknak. „Az irodalmi műnek — vélekedik a szlovák irodalomtudós, Ján Poliak, aki egész rövidre szabott életét a gyermekirodalom, illetve a gyermekek irodalmi nevelésének szolgálatába állította — nem az a feladata, hogy a jó és a rossz bélyegeit ragasztgassa rá alakjaira, hanem mindenekelőtt ezeknek az alakoknak alaposabb megértését, konkrét cselekedeteik személyes és társadalmi indítékainak leleplezését kell szolgálnia." Egyébként is. ugyancsak magunkról tudhatjuk a legjobban, hogy a gyermek inkább unja az erőnek erejével beléje sulykolt jót, mintsem hogy azt keresné környezetében, olvasmányaiban. Sőt, az sem ritkaság, hogy éppen azért fordul — dacból — a rossz irányába, mert a környezete az ellenkezőjét várja tőle. S ez az elvárás olyan súllyal nehezedik rá, hogy azt már-már képtelen elviselni, éppen ezért egy nem várt fordulattal, tüntető szembenállással reagál rá. De a pszichológusoknak nyilván pontos szakkifejezéseik, szabatosan megfogalmazott tételeik is vannak arra, amire a magam egyszerű észjárásával céloztam. Egyébként maga Bettelheim sem mond mást Vagyis a gyermek „nem is annyira jó és rossz között választ, hanem inkább annak alapján, hogy 1 ki kelt benne rokonszenvet, vagy ellenszenvet. (...) A gyermek nem a jósága miatt azonosul a hőssel hanem azért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza. Nem úgy merül fel benne a kérdés, hogy „jó akarok-e lenni", hanem úgy, hogy „kire akarok hasonlítani". Ebből persze az is világos, „jó" mesehőst világra hozni könnyebb, mint rokonszenveset, hogy a „jót", számonkérni könynyebb, mint magunknak is rokonszenvesnek lenni, (ró, s még inkább a műveit gyermekeknek is címző író számára nincs — élve a szóval — rokonszenvesebb feladat, ám ugyanekkor nehezebb sincs annál, hogy rokonszenvet keltsen maga — és (mese)alakjai — iránt, s hogy müveiben ne csak ő maga, s ne is csak (mese)alakjai, hanem az olvasói is jól érezzék magukat, hogy művei világában élni lehessen.

Amikor másfél esztendővel ezelőtt az Irodalmi Szemle ankétot rendezett a csehszlovákiai magyar gyermekirodalomról, a feltett kérdések egyike gyermekirodalmunk kritikai fogadtatásának és elméleti feldolgozásának, besorolásának milyenségét, minőségét vette célba. Nos, a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom-kritika és gyermekirodalom-elméletírás — az ide kapcsolódó irodalomtörténeti és bibliográfiai áttekintésekről nem is beszélve — mindezidáig még nem született meg. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az iménti megállapítás nemcsak csehszlovákiai magyar, hanem magyar vonatkozásban általánosan is érvényes. A magyar irodalomtudomány, beleértve az irodalomtörténetet és irodalomelméletet, mindezidáig — s ezt most nem a szójáték, hanem a valóságos helyzet érzékeltetése miatt mondom így — mostohagyerekként kezelte a gyermekirodaimat. S bár a modem magyar gyermekirodalom csúcsai a valóságban szinte csomolungmai magasságokba nyúlnak, ezeknek az életműveknek az irodalomtörténeti elhelyezésében, irodalomkritikai értékelésében mindmáig elég nagy zűrzavar uralkodik. Természetesen ismerem, s nagyon fontosnak tartom Lengyel Balázs, Vargha Balázs és néhány társuk e területre elkalandozó publikációit. ám ezek az írások többnyire alkalmi jellegűek, s nincs tudomásom arról, hogy Magyarországon bárhol is folyna rendszeres és tervszerű gyermekirodalom-tudományi kutatás. A megjelenő — s meglehetősen nagy számban megjelenő — gyermekirodalmi müvek értékelésében többnyire az esetlegesség uralkodik, s a gyermekirodalommal kapcsolatos elméleti, vagy ne adj' isten, egyéb diszciplínákhoz is elvezető kérdések elemzésére csak itt-ott találunk egy-két példát. A szlovák és cseh irodalomtudomány e tekintetben, be kell vallanunk, jóval előbbre jár. ami a könyvpiacon is könnyen lemérhető; szlovák és cseh viszonylatban — különösen az utóbbi esztendőkben — egymást követik a gyermekirodalom-elméleti és történeti munkák, feldolgozások. Feltehetően, nagy haszna volna — és az időszerűségét se lehetne elvitatni —, ha ezekből magyarul is megjelenhetne, s az érdeklődőkhöz és szakemberekhez eljuthatna egy válogatás.

Közhely, de igaz: a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom a második világháború után sokáig nem tudott lábra kapni. 1962- ben maga Fábry Zoltán is szükségét érezte, hogy szavát hallassa ezzel kapcsolatban, irodalmunk „egyik fontos alaptényének" nevezve a gyermek- és ifjúsági irodalom menynyiségi és minőségi fokát. Ugyanebben az időben Csanda Sándor is meglehetősen komoran ítéli meg a helyzetet: „Csehszlovákiai magyar ifjúsági irodalom a felszabadulás után? Kérdőjel nélkül nehéz volna leírni a fogalmat. „Két éve, egy munkám kapcsán végiglapoztam a Kis Építő addigi évfolyamait. A legkevésbé sem túlzók, ha azt mondom, elszorult a szívem, amikor beleéltem magam annak a nyelvvel, világgal és önmagával ismerkedő hét-nyolc éves kisfiúnak a helyzetébe, aki én voltam az ötvenes évek második felében, s aki készpénznek, sőt irodalomnak vett minden magyartalanságot, a nyelvi igénytelenség és gondolati szürkeség köntösében megjelenő minden didaktikus bárgyúságot, amit „kedvenc" lapjában talált. A Kis Építő csupán a hatvanas évek elején mozdult el valamelyest a korszerűbbé, érvényesebbé válás, valamint a tematikai és műfaji differenciálódás útján, amihez, eléggé sajátos módon, a cseh és a szlovák gyermekirodalom felől kapta az első ösztönzéseket. Ám hogy mindez a valóságban, tehát kötetekben is megmutatkozzon, nem kevesebb, mint egy évtizednek kellett eltelnie, s azóta is eltelt már egy újabb, hogy ezt az alapvetően szükséges mennyiségi felfutást — a

gyermekirodalom belső igénnyé válását — követő minőségi kiválasztódás gyermekvers-költészetünk legjava termését mára a cseh, a szlovák és á magyar gyermekversköltészet átlagszínvonalával mérhetővé tette. Mi van e folyamat mögött? Nem más, mint annak felismerése, ami a maga idejében a gyermekirodalmunkról mindmáig legnagyobb súllyar megnyilatkozó Tolvaj Bertalant, Zalabai Zsigmondot. Koncsol Lászlót is szólásra késztette. Azaz, hogy a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom sem mérhető önmagában. Még akkor sem, ha fejlődési rend-10