A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-17 / 3. szám

INNEN­A voronyezsi amatőr együtteseknek hatvanezer tagja van. A legidősebb: Sztyepan Pribilovszkij. 67 éves korában lépett be a népi filharmónia kórusába. Most 90 éves. „Ha az elzáródott véredénybe fémproté­zist helyeznek, az biztosan megóvja a beteg életét" — ez a véleménye a Szov­jet Orvostudományi Akadémia Országos Sebészeti Tudományos Központjában dolgozó specialistáknak. A Szovjetunió­ban elsőként ebben az intézetben végez­tek olyan műtétet, amelynek során — röntgenkészülékkel ellenőrizve — proté­zist helyeztek az ér belsejébe. A képen Joszif Rabkin professzor, a sebészeti központ radiológiai osztályának vezető­je és az új műszer látható. Úgy szeretlek, majd megeszlek — kutyá­­éknál. Erős, eres kéz, egy göcsörtös fa törzsén — Orfeusz keze. Szelíd, mennyei arc a szeptemberi lombok alatt — Orfeusz arca. Mélybama, mágikus szempár a reggeli fényben — Orfeusz szeme. És mindaz, ami Orfeuszé: Téri Sándoré. Előbb nagyokat hallgat, csaknem szó nélkül lépked mellettem a Múzeum­kertben, aztán váratlanul felkapja a fejét és mindjárt a dolgok sűrűjébe vág. Csak úgy lobog a hangja, csak úgy égnek a szavai. „Tizedik éve vagyok a pályán, de azt, hogy a látszólag nekem való szerepek, a szerelemre éhes. szépfiúk sokkal több energiát vesznek el tőlem, mint például a szenzibilis hősök, már régóta tudom. A Berkesi András regényéből készült Kü­szöbök című tévéfiim-sorozatban Hajdú Csabát játszottam — azóta nagy örö­mömre kinőttem a győztes titánok sze­repköréből. Ma a Tizenkét dühös ember második esküdtje vagyok a Nemzetiben és nem akarom tudni, mi illik hozzám és mi nem. Ha tudnám, képtelen lennék meglepni magamat, és az nagyon elke­­seritene. így viszont minden szerep egy új meglepetés lehet. Mint a második esküdt... ez a félszeg, gátlásos, szoron­gásokkal teli fiú, akire azt mondják: nem egy hősi alkat. Én most mégis olyan karaktert formáltam belőle, hogy ezen­túl önálló életet élhet. Hogy miből indul­tam ki? A közérzetéből. Nekem ez a legfontosabb. A közérzet Ha megtalá­lom, magától jön a mimika, magától az egész gesztusrendszer, ezáltal aztán a legszélsőségesebb dolgok is természe­tessé válnak, és nem egy figurát, hanem egy sorsot láttatok. Pályafutásom első három éve nem sok érdekeset tartogatott. El is szerződ­tem a Nemzetiből. Három évadot Szol­nokon töltöttem, egy évig szabadúszó voltam, egy évadra Kecskemétre szer­ződtem, aztán ismét a Nemzeti hívott, s én visszajöttem. Jól jöttek a vidéki évek. Erőt, kitartást Csehov Platönovjá­­ból és Bulgakov Turbin családjából merí­tettem. A Csehov-darabban minden este a harmadik felvonásra vártam, amikor Platonov félrebeszélt. Ma sem tudom, hogy történt: itt, ezen a ponton komédiába csapott át a tragédia, s anél­kül, hogy komédiáztunk volna. Felejthe­tetlen percek voltak ezek. ATurbin-csa­­ládban egy alkoholista értelmiségit for­máltam meg, aki kora beteg szellemé­nek a jegyeit viseli magán. Gaál István bemutatásra váró filmjé­ben, az Orfeuszban olasz nyelvű play back-re énekeltem. Ez sem mindennapi feladat! Operafilmet forgattunk, de nem artikulálhattam úgy, mint operaszínpa­don szokás, hiszen a film egészen más műfaj. Nehéz dolgom volt. Úgy kellett elhitetnem, hogy a hangok igenis kijön­nek a torkomon, hogy közben Orfeusz alakja is hiteles maradjon. Hogy elhigy­­gye a néző: Orfeusz érzelmei emberi érzelmek. Még akkor is, ha a hős a holtak birodalmában jár, ahol gyönyörű­séges lantjátékával megszelídíti az isteneket. Ahol lelke, keze varázsával szerzi vissza kedvesét. Tehát csodát mű­vel. Euridiké ott lépked a nyomában. De az ígéretét hogy amíg fel nem érnek az alvilágból, nem tekint hátra a lányra, megszegi. És itt a dolgok lényege: Orfe­usz ember is, emberfeletti is. Emberfe­letti, amikor legyőzi a természet erőit és művészetével váltja meg Euridikét, de gyarló, esendő ember, amikor kíváncsi­ságból, türelmetlenségből mégis hátra néz, és ezzel végérvényes halálát okoz­za. Gaál István költői képeket rak egy­más mellé'— ha én rendeztem volna a filmet, akkor a művészet ereje dominál­na benne" — jegyzi meg halkan, s kial­szik hangjában a tűz, kihűlnek ajkán a szavak. Aztán elhallgat. Csak léptei ne­szét hallom a vén fák alatt. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Helyey Zsuzsa felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents