A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
ezt lehetővé tették, csodát műveltek. Pazarul varázsolták újjá Semper elképzeléseit, aki az ideális belső térkiképzést a görög amfiteátrumok mintájában látta — ahol nincsenek gyilkos hangelnyelő páholyok, csupán 2—3 körbefutó széksor —, megteremtette — pompás látási viszonyok mellett — a legideálisabb akusztikai viszonyokat is. A bordó és halványzöld kárpittal bevont nézőtér ünnepélyes monumentalitását méltón fokozzák a gazdag kiképzésű és oszloperődbe torkolló társalgó-folyosók, míg az ideális klímafeltételekről a széktámlákban és az erkélypárkányban elhelyezett hangtalanul működő légkondicionáló berendezés gondoskodik. A színpadtechnika káprázatos, és fennakadás nélkül működik. Három este, három különböző típusú opera meghallgatása ebben a környezetben, ahova alig tud az ember megindultság és a múlt megidézése nélkül belépni, vitathatatlanul a nagy élmények közé tartozik. Igaz, vannak momentumok, mikor az ember nem tud egyetérteni a színpadon megvalósított egyéni olvasatú rendezői koncepcióval. Ilyen eset például Puccini Bohéméletének a színház főrendezője, Christian Mielitz általi tolmácsolása, aki a mű bensőséges és hamvas olaszos líráját egy nagyon is valós, sötéten zord és kemény életszagú realitással helyettesiti. A látott három előadás közül a klasszikus meglátáshoz legközelebb Mozart Don Giovannija állott, míg Lohengrint, a legendák merlini korából — igaz roppant meggyőzően és fantáziadúsan — átplántálták Wagner korába. A drezdai opera nálunk dívó statikus és tablószerű rendezéssel ellentétben roppant mozgalmas és dinamikus, ami mind a szólistáktól, mind pedig a pompásan éneklő énekkartól rendkívüli energiabevetést igényel. A Semperoper igazi „társulat", melyben az énekesek gárdája, ha nem is kimondottan világszínvonalon, de kitünően énekes-színészi teljesítményt nyújt, s a színpadon még a sokadik előadáson is a bemutató fegyelme uralkodik. Az előadások kitűnő összteljesítményének komponenseit vizsgálva, az igazi elismerés a zenekart illeti. Itt is, mint Bécsben a Bécsi Filharmonikusok, a színház zenekara, a több száz éves világhírű Dresdner Staatskapelle, melyről Wagner úgy nyilatkozott, hogy „ez a zenekar a német haza legdrágább és legtökéletesebb hangszere". És ez a tétel ma is igaz, mert ideálisan eszményi hangzásvilágukat egyhamar felejteni aligha lehet. VARGA JÓZSEF Fotó: archív GYERMEKEKNEK Az elefánt unatkozva sétált a napégette szavanna száraz gyepén. Néha egy kis szelet hajtott magára lepedönagy ráncos fülével. Tudjátok-e, hogy az órák közül melyik nem mutatja a pontos időt? Ha igen, vezessétek el hozzá a kanyargós utak egyikén az órásmestert. Harmatos búzában bujkál a fürjecske, cirógat kedves szél, suttog a fülembe. Az égre függesztett selyemágy pókszálon napsugár hintázik, a legjobb barátom. Csudaszép pipacsok izzanak sötéten, nyakigláb szarkaláb mulat a mesémen ... Rettentő nagy volt a hőség, s a forrás meszsze bugyogott, mit tehetett hát egyebet, ténfergett céltalanul. Egyszer csak igen rossz érzése támadt. Mintha folyton követné öt valaki. Megállt, körülnézett, de nem látott senkit. — Talán képzelődöm — gondolta, de mihelyt elindult, megintcsak ott tudta maga mellett az idegent. Bosszantó! Előbb csak a lábával dobbantott, hogy beleremegett a föld, s aztán nagyokat kurjantott. Azt pedig nem kellemes hallani, ha az elefánt elkiáltja magát. Még a sivatagi egérnek is lúdbőrzik tőle a bőre. — Mi bajod testvér? — loholt hozzá az oroszlán lélekszakadva. — Hallottál már ilyet? — kérdezte dühtől kipirult arccal. — Valami szemtelen alak folyton a nyomomban van, s hiába akarom elkergetni, egy tapodtat sem tágít. — Én nem látok senkit — hordozta körül a tekintetét a tájon az oroszlán. — Biztosan a hőség az oka rossz közérzetednek. Én is furcsa dolgokat álmodtam az imént a majomkenyérfa alatt, pedig ott könnyebb elviselni a kánikulát. Gyere, pihenj le mellém te is, aztán majd este együtt ballagunk el a forráshoz. Alighogy elindultak, az elefánt vállonragadta komáját és suttogva így szólt: — Nézd csak! — Mit? — Ott ni — mutatott a földre az elefánt. — Ó. te szamár, hát az az árnyékod — nevette el magát az oroszlán. — Az árnyékom ? — álmélkodott az elefánt. — Hogy lehetne az árnyékom? Hát nem látod, mekkora vagyok én? Milyen óriás termetű? Az meg ott alig nagyobb egy girhes sakálnál. Az oroszlán elgondolkodott. Azon töprengett, miként magyarázza meg a kissé nehézfejű társának, hogy az árnyék egyszer rövidebb, máskor meg hosszabb, attól függően. honnan süt ránk a nap. Hirtelen mentő ötlete támadt. — Tudod mit? Vedd úgy, hogy az az izé, akarom mondani a kísérőd, egy törpeelefánt. Bizony ennél rosszabbat sem mondhatott volna. Az elefántot e szavak hallatára úgy elöntötte az epe, hogy kishíján képen nem csapta barátját. — Te még gúnyolódni mersz velem? Mi az, hogy törpeelefánt? Jól jegyezd meg, hogy Afrikában csak egyfajta elefánt él, és az a nagyfülű, vaskos ormányú, súlyos agyarú, daliás ... De nem folytathatta, mert az oroszlán közbeszólt : — Tévedsz komám! Igenis van törpeelefánt. Meg erdei- és vízielefánt is. Kár, hogy az esős évszakban nem látogattad az állatok esti iskoláját... — Igen ? Szóval ilyeneket tanítottak ott veletek? Hát azt mondták-e, hogy milyen a törpeoroszlán? — Nem. Azt nem mondták, mivel nem létezik. — De ha rád teszem a talpamat, mindjárt törpeoroszlán leszel. S azzal emelte is a nagy tappantyúját, de az oroszlán fürgébb volt, s egy ugrással elszökött előle. Nem látta értelmét további vitának. Sietett vissza kedves tanyájára. Az elefánt meg azóta is csak töri nagy busa kobakját, vajon ki az az orcátlan, aki őt folyvást nyugtalanítja. CSICSAY ALAJOS N. LÁSZLÓ ENDRE 21
