A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-30 / 22. szám

Édesanyám testvére, a Csallóközben élő Jolán néni a legcsodálatosabb aszszony volt, akit valaha is ismertem. Amikor ifjúsága hajnalán^ János bácsi oldalán kimondta a holtomiglant, szemrevaló, szép szál legényhez kötötte a sorsát. Nem sejtette, hogy boldogsága tiszavirág-életű lesz. Második gyermekét hordta a szive alatt, amikor az első világháború a harctérre parancsolta János bácsit, ahonnan annak végeztével testben-lélekben összetörve, betegen került haza övéihez. Egészségét soha többé nem nyerte vissza, nagy baját holtáig cipelte.

Jolán nénire keserves napok virradtak, mostoha esztendők következtek. Gyermekeiről — kiknek száma idővel hatra szaporodott —, s beteg uráról neki kellett gondoskodnia, neki kellett előteremtenie számukra a mindennapi betevő falatot.

A mi családunk s anyám két bátyja Bratislavában lakott aránylag kiegyensúlyozott anyagi körülmények között. Károly bácsi és Lajos bácsi vasárnap délutánonként el-ellátogatott hozzánk feleségestül-gyerekestül. Ilyenkor bennünket, kicsinyeket kizavartak a szobából. Nyáron az udvaron, télen a konyhában játszottunk, hancúroztunk. Néhanéha, ha bemerészkedtünk a szobába, el-elkaptunk egy-egy szót a felnőttek beszédéből, amelynek témája igen gyakran Jolán néni mostoha sorsa volt. „Szegény Jolán" — mondogatták ilyenkor, nagyokat sóhajtozva. Mégis a „szegény Jolán" volt az. aki szinte kiharcolta, hogy hat gyereke mellé húgomat, öcsémet és engem a kéthónapi iskolai szünidőben, minden esztendőben elvigyenek hozzá, falura.

— Szegény Jolán — mondta anyám, amikor a gyereksereggel megérkezett húgához, — mit csinálsz majd egész nyáron ennyi gyerekkel ?

— Szegény az ördög, mert nincs lelke —

felelte Jolán néni, s nagyokat kacagott hozzá. c '

Mikor édesapám elővette a pénztárcáját, hogy hozzájáruljon élelmezésünk kiadásaihoz, Jolán néni csípőre tette a kezét, szeme villámokat szórt és őszinte haraggal kiabálni kezdett:

— Mi vagyok én sógor, koldus, vagy mi az istennyila? Tegye csak el azt a bugyellárist, ne féljen, nem halnak éhen a csemetéi nálam.

Mint már említettem, Jolán néni csodálatos teremtménye volt az Istennek. Bár látástól vakulásig lót ott-futott, dolgozott, s bár a pénz fehér holló'volt a házánál, sosem sírt, sopánkodott, nem panaszkodott senkinek. A problémákat, azt, hogy „nincs", sajátos módon oldotta meg.

Vasárnaponként többnyire két-három maganevelte csirkét vágott. A legjobb falatokat a napszámba járó legény fiainak és beteg urának adta. Mi, gyerekek egy-egy lábat, a baromfi nyakát, fejét szárnyát, s a két-három darabra szabdalt hátát kaptuk. És mi hadakoztunk, verekedtünk a csirkelábért, amiről ha leszopogattuk a kevéske bőrt — Jolán néni szerint —- felnőtt korunkban bomolni fognak utánunk a legények, olyan jól tudunk majd táncolni. Akinek a csirke nyaka került a tányérjára, annak azt bizonygatta, hogy szépen tud majd énekelni, akinek a feje, az nagytudású emberré válik, mert sok ész szorul belé. így hát mi, gyerekek boldog megelégedéssel szopogattuk, nyalogattuk a hitvány csontocskákat. Arra is megtanított bennünket, hogy lakhatunk jól „hússal". így mondta „hússal", még véletlenül sem nevezte volna nevén a csirkelábat nyakat.

— Gyerekek — mondogatta —, előbb a krumplit, főzeléket egyétek meg, utoljára hagyjátok a húst. így becsaphatjátok a hasatokat. mert a hús íze sokáig a szájatokban marad s azt hiszitek, azzal laktatok jól.

A csallóközi villámhárító

Egyik reggel nagy gondban lehetett, mert halljuk ám, amint csak úgy, magában mormog, sopánkodik: „Mit főzzek, teremtőm, mit is főzzek?

— Süssön almás rétest, Jolán néni! — kérleltük.

— Almás rétest? Az ám! Sütnék én szívesen, csak honnan vegyek almát ?

Felhő borult a homlokára, de csak egy pillanatra, aztán hirtelen nagyot villant a szeme.

— Na, majd meglátom — mondta vidáman. — De az almás rétest ki kell ám érdemelni. Eriggyetek. szedjetek a learatott

Jolán néni két legény fia a falu legmódosabb gazdájánál béresként dolgozott, s a fizetségben benne volt évente egy malacka is. Ez a malacka volt Jolán néni öröme, büszkesége. Kényeztette, simogatta, vakargatta, etette, hizlalta. És a csonyi úgy kigömbölyödött. hogy húsából nemcsak néném családjának telt beosztva egész esztendőre zsír és jó falat, de jutott a rokonságnak és a szomszédoknak is egy kis kóstoló.

Egyik télen, disznóölés után egy fillér sem maradt a ládafiában. Pedig erősen közeledett a karácsony, s ez nem lehetett karácsonyfa nélkül, hiszen Laci gyerek, Jolán

tarlón kalászt a tyúkoknak. De nehogy az összerakott keresztekből lopkodjátok a szemet, mert ha megtudom, hátrakötöm a sarkatokat! Most pedig lódulás! Iparkodjatok!

Délben nemcsak a harangszó, de az éhes gyomrunk is hazaparancsolt. Jolán néni mosolyogva fogadott bennünket. Az asztalon tenyérnyi darabokra szeletelve illatozott az almás rétes, amiből annyit ehettünk, amennyi belénk fért. A hasunkat tapogatva, szuszogva keltünk föl az asztal mellől.

— Na, elég volt, gyerekek? — kérdezte. Majd megtoldotta a kérdést: — Aztán tudjátok-e, hogy mit ettetek?

— Almás rétest! — kiáltottuk kórusban.

— Azt hát, almás rétest, tökből — felelte, s úgy kacagott hozzá, mintha csiklandoznák. Aztán bevallotta, hogy a tököt mákkal, porcukorral ízesítette, s azzal töltötte a rétest.

Nem hittük el neki, meg voltunk róla győződve, hogy szokása szerint tréfál, s mi almás rétest ettünk.

néni legfiatalabb fia még csak hétéves volt, s a szíve szakadt volna meg, ha hozzájuk nem száll le mennyből az angyal. De hát cukorkára, csokoládéra, egy krajcár nem sok, annyi se volt.

Jolán néni mint mindent, ezt is megoldotta. Gondolt egy merészet és nagyot. Karácsony estéjén besompolygott a szobába, magára zárta az ajtót, nehogy Laci megzavarja munkájában az angyalt. Aztán elkezdte díszíteni a fenyőfát; a díszek, színes üveggömbök közé egy-egy szál hurkát aggatott.

Amikor Laci szájtátva csodálta meg a különös karácsonyfát, Jolán néni fölemelte az ujját és így szólt nagy komolyan:

— Aztán el ne járjon ám a szád a faluban, hogy milyen karácsonyfánk van. Tudod milyen rossz világot élünk, még irigykednének ránk az emberek, amiért a betlehemi kisded hozzánk hozta a legkülönb .karácsonyfát. Hidd el fiam, nem is jó a csokoládé, attól csak a hasad fájdulna meg.

De a Jolán nénihez fűződő legkedvesebb emlékem mégiscsak a csallóközi villámhárító története.

Gyermekkoromban szinte betegesen féltem a zivatartól. Amikor a fekete felhők tomyosodni kezdtek, s az égen végighasított a villám és még csak távolról, nagyon távolról hallatszott a mennydörgés moraja, arra kértem Jolán nénit, vesse meg az ágyat, le akarok feküdni, mert álmos vagyok. Az én drága jó nénikémnek pehelytollal tömött óriási nagy párnái voltak. Ezek alá befúrtam magam, a kövér dunnákat, vánkosokat a fejemre húztam, hogy ne lássam, ne halljam az égiháborút. Izzadtam, csurgóit rólam a verejték a sok toll alatt, de a világ minden kincséért sem dugtam volna ki a fejem alóla.

Amikor elvonult a zivatar, Jolán néni lehúzta rólam a dunnák sokaságát és igy szólt:

— Bújj elő, álomszuszék, már kisütött a nap, és nézd csak, micsoda szép szivárvány ragyog az égen!

Egyszer, zivatar közeledtével, amikor ismét ágyba kéredzkedtem, Jolán néni magához húzott és az ölébe ültetett:

— Mondd meg nekem te leányka, tulajdonképpen mitől félsz ilyen nagyon ? — kérdezte szelíden.

— Attól, hogy lecsap a villám és agyonüt.

— Nem értem miért csak éppen nálunk félsz a villámtól, otthon nem vagy álmos, amikor kugliznak az angyalok.

— Otthon nem félek — feleltem —, mert ott a házakon villámhárító van és az megvéd attól, hogy megöljön a villám.

— Ó te boldogtalan teremtés! — csapta össze a két kezét Jolán néni. — Hát miért nem mondtad nekem ezt már rég. Látod, látod, fölöslegesen féltél, fölöslegesen izzadtál az alatt a ménkű sok toll alatt. Hiszen nálunk is van villámhárító!

Azzal megfogta a kezem és a konyhaablakhoz vezetett. A házzal szemben, az udvar végében volt az istálló, annak az oldalához támasztva egy létra.

— Ott van ni, nem látod ? — kérdézte. — Amikor látta, hogy az istálló tetejét kémlelem, rámszölt:

— Ne fölfelé bámulj, te boldogtalan, ott van a fal mellett.

— Jolán néni kérem, hisz ott nincs más, csak egy létra.

— No hát ez az, éppen ez az. Mert ez ám nem közönséges létra, hanem csallóközi villámhárító. Ha lecsap az istennyila, a villám a fokokon leszalad a földbe, és kész ...

Két kezével élénken gesztikulálva fhutatta, hogy szalad le a villám a létra fokán a földbe.

— Nem igazi — szaladt ki a számon.

— Nem igaz? — fortyant föl Jolán néni tettetett haraggal. Hát hogy mered azt mondani nekem, hogy nem igaz? Hát hazudtam én már neked valamikor? Rajtakaptál-e hazugságon csak egyszer is? Nohát, haszontalan kölyke!... Még hogy nem igaz!

Aztán szelídebben folytatta: — Láthatod, itt, Csallóközben minden más, mint nálatok. A városban villannyal világítotok, nálunk petróleumlámpa ég. itt többnyire nádfödeles, nálatok cseréptetős házak vannak és a nagy üzletek sok-sok kirakata csillog-villog; nálunk csak egy bőt van. abban sem lehet soha azt kapni, ami éppen köll, hogy az Isten akárhová tegye a bótosát... A város, az város, a falu meg falu. Ezért más Csallóközben a villámhárító. Na, és most már elhiszed-e, hogy nem kell félned az égiháborútól?

Mit tehettem mást, el kellett hinnem. Hiszen Jolán néni soha sem hazudott...

LŐRINCZ JOLÁN Fotó: Könözsi

23