A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
1895*1984) jázminszagú szél ...sa lepke öntudatra ébredt. Vigyázva megtette első mozdulatát, most már a saját akaratából : szélesen kiterjesztett szárnyait függőlegesen összecsukta. Majd újra szétterítette. Néhányszor ismételte még a próbálkozó mozdulatot, aztán hirtelen teljes erővel lecsapott, s fellökte magát a levegőbe. Ez lehetett életének legnagyobb pillanata. A következő percben libegve eltáncolt az első virágkehelyig. Az első mámor, az első izgalmas kaland felé ... Mint földbe gyökerezett kérdőjel rezdült utána a leszúrt ág. Izgatottan ült fel a fiú. Majd felugrott a földről, s utána nézett. Tágra nyílt szemmel, remegő orrcimpákkal, mozdulatlanul állt ott. Minden elnémult benne, csak a szive vert hangos dobogással. Valami nagy és titokzatos érzés feszítette. Kiáltani, sími, ujjongani szeretett volna egyszerre, de görcsösen összeszorult a torka .,. Hirtelen, — maga se tudta mért, — az anyja jutott az eszébe. Az anyja akire mostanában nem szívesen gondolt. Egy idő óta furcsa idegenkedést érzett iránta. Mintha becsapta vagy meglopta volna őket. A jó kedve, a mosolya lekopott kissé, egy-egy becéző mozdulata fáradtabbra halkult, még a járása is más lett. Szinte haragudott érte, hogy napról napra nehezebben látta mozogni s egyre ritkábban vonta ölébe este... Elgondolkozva nézett maga elé. A szél gyorsan simogatta forró homlokát, amit a tüzelő nap apró kis görönggyel szórt tele. Lassan lehajolt és kihúzta a bicskát a földből. Rugalmas ívben pattant vissza a felszabadított ág, s jázminszirmokkal szórta be a fiú fejét. A nedves pengét nadrágszárán vigyázva végighúzta, aztán vissza, tenyerébe fogta s a zsebébe süllyesztette. Még mindig az anyjára gondolt. Hirtelen valami nagy, puha meleg jóság csordult el benne, s egyszerre nagyon erősen szeretni kezdte az anyját. Szerette volna magához ölelni, mellére szorítani a fejét, az ölébe bújni, valami szépet mondani neki, vagy adni, odaadni neki mindent... Nagyon kicsinek érezte most magát. Belerúgott egy hatalmas göröngybe, s az visszahullva apróra morzsolódott a lába előtt. Akkor sarkon fordult s mint aki elvágta saját kötelékeit Vagy fogságból szabadult, megállás nélkül futott egész hazáig. Majd feldöntötte az anyját, mikor a nyakába borult. — Mi az mán no, mit nyomtál markomba megint, te bolond! — zsörtölt vele szelíden, miközben igyekezett kezét a maszatos kis mancsokból kiszabadítani. — Hadd nézzem, mi az?... A bicska volt. CSONTOS VILMOS Hazám Az idő pernyét kavart feletted: Jóságod selymét rám teregetted, S karodba bújtattál, védve engem. Igaz s hű fiad én akkor lettem. Éhes voltam, gyenge, tehetetlen: Megfogtad kezem, hogy el ne essem, S helyet mutattál asztalod mellett. Ültek ott már nálamnál édesebbek. Álltam tétován, tehetetlenül. Te csak kínáltál — s bennem már belül Felzsongott egy érzés, fogadalom : Kenyered kö/csönképp elfogadom. És ahogy ettem, erőre kaptam. Utat jelöltél, s elindulhattam A kölcsönt néked letörleszteni... Jó volt a munkát újrakezdeni! Feszült izmokkal végzem a dolgom: Épülj és szépülj —■ egyetlen gondom. S ha lesznek még, mint én voltam, gyengék: Hogy erős vagy s jó — megérezhessékf BÁBI TIBOR A teodolithoz Lencsédben ott remeg a napsütötte táj, a kék levegő, s rét s fehér libák — messzi tornyok, piros, kis háztetők; — minden megfordítva, mint a délibáb. A nap ragyog. Ezer irányból hull a fény. Szemem nyugtalan, száz pont felé kutat; elindul száz felé és újra megtorpan: — fonálkereszted csak egy irányt mutat. Egyenes egy irányt! Erre visz majd az út — a búzatáblán és legelőkön át, s én előre látom, előre látom már az épülő utat s épülő gyár falát ... Egyszerű vagy, teodolit mint a fűszál, de lencséd erős, varázsló hatalom. Köszönöm neked, köszönöm a látomást, s lelkem legmélyéről áradó dalom ... FOTÓ: KOŠÚTHOVÁ ELENA PAVEL KOYŠ Zene Ha besurran a zene a szobába, mint az égbolt, tisztán és mezítláb, könnyű ujjávat szívem megtalálja s meztelenre vetkőzve kering már. Milyen a zene színe, ó, miféle, az illata, a formája milyen ? Zenéből, versből kell ma innom égve, s lehűtöm arcom, homlokom, szemem. Ha szusszan ő, ki mindent levetett, nem izzik zölden, nem is égi kék. Meztelen lányként fehéren remeg, telt idomai derengik színét. A mérhetetlen, örök űrbe veszve, kő lenne csak, halottas néma csend, ha a nők lépte nem zenélne benne, beszőve csodával lelket, végtelent. (Dénes György fordítása) 15
