A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
ESZMÉNYKÉPEM — A DOLGOZÓ EMBER A Szovjetszkij Ekran című folyóirat egyik nemrég megjelent számában olvashatjuk M. Vogyenko rendkívül érdekes interjúját Alekszandr Alekszandrov neves szovjet filmforgatókönyvíróval. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a valóban gondolatébresztő interjút. • • • A. L Alekszandrov, filmdramaturg, a Szovjetunió állami díjasa. Lenini Komszomol-díjas, az Országos Állami Filmintézet forgatókönyvíró tanszékének vezetője, kb. tíz film készült forgatókönyvei alapján, köztük a „Száz nap a gyermekkor után" (Szolovjewal együtt), a „Kacsafalva", „A kék arckép", a „Szerafim Polubesz és a Föld egyéb lakói", „Bocsáss meg, első szerelem" és mások. Nemrég a Gorkij Filmstúdióban Sz. Rosztockij rendező befejezte „A sziklákon is nőnek fák" című film forgatását, melynek megalkotásában A. Alekszandrov is részt vett mint a forgatókönyv egyik írója. Beszélgetésünk hosszú volt. Nem sietett, s a hosszú beszélgetés témája is terjedelmes volt, filozofáigatásokkal, emlékezésekkel, kitérőkkel teli. Alekszandr Alekszandrov, nemrég még maga is kezdő dramaturg, elmondta nekem gondolatait a filmesek munkájáról, a filmművészek új, az életet csak most kezdő nemzedékéről. Fiatalság ... Milyen időszak ez a művész életében? Gondtalan, boldog idő, amikor az ember életerős, teli alkotó energiával, elgondolásokkal ... hát nem? De a megfeszített munkát, az útkeresést, a csalódásokat, az első vereségeket — mindezt szintén fiatalkorunkban ismerjük meg ... — A fiatalság — mondja. A. Alekszandrov — az az idő, amely elszáll, s aki elmulaszt megtenni valamit, az később ugyanolyan energiával és szenvedélyességgel már nem sikerül. Sajnos, ma a fiatal filmdramaturgok, kevés kivétellel, óvatosak és bátortalanok alkotómunkájukban, szinte félrehúzódnak a valóság elöl. Nem ők a hangadók azok közt, akik aktuális darabokat alkotnak. Miért van ez így? Egyértelmű választ adni erre természetesen nem lehet, ám mégis keresni kell az okait. — Ön már harmadik éve vezeti a forgatókönyvírók tanszékét az állami filmintézetben. Milyen felkészültségű, az alkotómunkára mennyire alkalmas fiatalok érkeznek az intézetbe ? — Ma szakmai körökben az a vélemény uralkodik, hogy a forgatókönyvírót a zenészekhez hasonlóan még az előtt el kell kezdeni nevelni, mielőtt beül az iskolapadba. Egyetértek, a forgatókönyvírónak nem csupán hallomásból kell ismernie a filmgyártást. Ám azt gondolni, hogy munkánkban — elnézést, amiért a sportban használatos szóval élek — a „technikának" van döntő jelentősége, nagy tévedés. A dramaturgia, mint általában az irodalom a művész gondolataival, elvárásaival kezdődik, azok pedig munkájának eredményei, mégpedig nem csupán szellemi, hanem közéleti munkásságának is. A forgatókönyvíró állampolgári érettségének színvonalától függ majd a film alkotásában részt vevő ember munkájának társadalmi jelentősége. A forgatókönyvírónak komolyan kell ismernie az életet, s úgy kell intézetünkbe jönnie, hogy elhatározásának felelősségét teljes mértékben átérzi, nem elég égni a vágytól, hogy valami olyasmit írjon, ami aztán bemutatásra is kerül. Gondoljon az Iskolareform alapvető irányelveire. E dokumentum sok fontos dolgot tartalmaz a munkára nevelésről. Véleményem szerint, ezt a munkaiskolát ki kell járniuk a leendő filmíróknak is, meg kell ismerniük a reális életet. Az intézetünkbe érkező diákok első próbakövét az alkotó foglalkozások feltételei képezik. Megszabott, időre kész munkát kell beadniuk. Néha megadott témára. Ez az első megközelítése a filmgyártás feltételeinek. És úgy tűnik, erre valamennyien nem képesek. Nem a határidő jelenti a problémát, gyakran az az oka, hogy hiányzik a diák számára kellő mértékben ismert, elfogadható olyan téma, melyet érdekes formában képes lenne feldolgozni. Kezdődik az egyhelyben topogás. S minél tapasztalatlanabb a forgatókönyvírónk, ez annál tovább tart. — Mi hát a megoldás? — Úgy vélem, hogy a diákok alkotó-tanulmányi gyakorlatának legyen a lényege a nagyobb önállóság — kevesebb támogatás. Például hallgatóink egyik csoportja a nyári gyakorlat idején elment az Urengoj-Pomari- Uzsgorod gázvezeték építésére, a másik Moszkvában maradt a Lihacsev autógyárban. Éltek, dolgoztak, nem pedig „tanulmányozták" az életet, ez pedig elvi kérdés. — Mit mondana arról az alkotó gyakorlatról, melyet az összes évfolyam hallgatói abszolválnak? — A hallgatók alkotói útkeresésének eredményeit a gyakorlat idején vezetett naplók képviselik — ezeket a vizsgák alkalmával beadják. És itt találkozunk egy — mondhatnám — különös ellentmondással. A dokumentáris naplók tele vannak mindig életszerű anyaggal, ezekből azonban a hallgatók későbbi művészi munkájukban, sajnos, nagyon keveset használnak fel. Hogyan tanítsuk meg a hallgatókat művészi formába - önteni dokumentáris felfedezéseiket? Mit tegyünk, hogy az irodalmi művek vezérmotívumává ne valamilyen kis jelentőségű személyes élmény váljék, hanem a fellelt, átérzett és kiválasztott, társadalmi szempontból fontos anyag? Nehéz lenne erre receptet adni, s ebben áll egyben a pedagógiai munka bonyolult volta is. — Bizonyára sok függ attól, mennyire komolyan készíti fel diákjait az iskola a felnőtt életre ... — Tudja, jelenlegi iskolareformunk eszembe juttatta fiatalkorom iskoláját. Akkor a három legfelső osztályban munkára nevelés is volt. Például dolgoztunk az autógyárban, ahol gyakorlati és elméleti órák is voltak. A gépkocsi — bizonyos mértékben — a huszadik század szimbóluma, s végigkíséri életünket. S mi, gyerekek boldogok voltunk, hogy megismerkedhettünk az autóval. Emlékszem, milyen szívesen jártam az autógyárba. Hogy lelkesített bennünket a benzin meg az olaj szaga! S az első motort, amelyet mi szereltünk össze, önállóan! Ez volt az a valami az „igazi" életből, bár mi a munkánkért nem kaptunk pénzt, mint a mai diákbrigádosok. A munka meghozta számunkra a mélységes elégedettség és büszkeség érzését. Kiváló mesterünk volt. Alekszej Alekszejevics Kumakovnak hívták, máig is emlékszem rá. A felnőttek életébe való bekapcsolódás szinte megelőzte életkorunkat, felelősségérzetre neveltek bennünket. Már hogy is lehetett volna másképp, mikor az emberre rábízták egy olyan autó szerelését, mely másnap a futószalagra került? Szerencsém volt a tanítóimmal, s én elsősorban a munkámban helytálló embereket tartom tanítóimnak, dolgozzanak bár az élet bármely területén. Az iskolareform rég beérett. A gyerekek korábban kezdik megismerni az életet, korábban szoknak hozzá a munkához és ez már önmagában az állampolgári nevelés alapja, nagy változások biztosítéka bármely társadalomban. Nálunk van még sok naplopó és élősködő, s bizony, ha utánanézünk, „karrierjük" az iskolában kezdődött. Minden kisdiákot be kell kapcsolni a munkára nevelésbe. A fizikai munkába is, tekintet nélkül arra, mi lesz a foglalkozása. Természetesen önmagában a munka még nem biztosítja a személyiség erkölcsi arculatának kialakítását,. nélküle azonban a személyiségformálás csorbát szenvedne. Meg kell említenem egy példát. A Lihacsev autógyárban (ahová mostanában gyakran járok), az öntő- és kovácsműhelyekben a legnagyobb fegyelem uralkodik, a munkaközösségekben itt van a legkevesebb nézeteltérés. Pedig itt nagyon nehéz a munka. Ez azt jelenti, hogy ott, ahol az emberek komolyan dolgoznak, a legkellemesebb légkör alakul ki. Visszatérve az ifjú filmdramaturgokhoz, azokhoz, akik már befejezték tanulmányaikat és elkezdték az önálló munkát, úgy gondolom, mindegyiküknek kell tudniuk fürgén válaszolni az efféle kérdésekre: Mennyire függ össze a társadalmi elvárásokkal mindaz, amit te alkotásodban el akarsz mondani? Milyen a pozitív programod? És mindenekelőtt: milyen hőst tudsz a mozivásznon bemutatni ? — S ha ezeket a kérdéseket önnek teszik fel? — Az én hősöm a dolgozó ember legyen. Nagy adósságom van a dolgozó emberekkel szemben. Mester — milyen gyönyörű szó, mily kiváló az az ember, aki munkáját mesterfokon végzi! Bizonyos mértékig a „Szerafim Polubesz és a Föld egyéb lakói" című film is erről szól. Elismétlem főhősének szavait „Az ember munka nélkül — svábbogár és csirkefogó. A munka művészet nélkül — rabszolgaság és teher, az előbbi példával élve: igavonó svábbogár!" Mi a munka? Mi okozza az örömet? Maga a munka, vagy az eredménye? Van még nehéz, megterhelő munka is, nem tagadjuk. Mi tartja meg az embert az ilyen munkában? Ami az eszményképet illeti, az enyém — a dolgozó ember. A munka — az minden: eszme, útkeresés és nem utolsósorban a remény, hogy nem hiába éltél ezen a világon. (Fordította: Sági Tóth Tibor) ILLUSZTRÁCIÓS FELVÉTEL: ARCHÍVUM 10
