A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-01 / 18. szám
Mindig érdekelt a TOK BÉLA MUZEOLÓGUS ÖTVENÉVES Már tavaly év végén készültünk egy kis beszélgetésre, az eddigi életpálya összegezésére Tok Béla történész-muzeológus kollégámmal. Akkori elfoglaltságaink miatt (éppen a közelgő centenáriumát ünneplő komáromi múzeum könyvanyagát állítottuk össze a Madách Kiadó részére), erre csak ma nyílt lehetőség, 50. születésnapja küszöbén. Most itt ülünk végre a koratavaszi napsütésben a múzem udvarán a sokat „látott" római szarkofágok társaságában. Beszélgetésünk fonala először a gyerekkor éveihez kanyarodik. — Mesélj valamit a gyermekkorodról és azokról az értékekről, amiket e falusi közösségből hoztál magaddal. — Gyermekkoromat a háború borzalmai, a család földjein való gazdálkodás és a ház körüli munkák nehezítették meg. Hosszú ideig nyomták telkemet az ezekből fakadó rossz emlékek. Most már úgy érzem, az emlékek sorra megszelídülnek, sőt megszépülnek. Ma már a Dunához való járogatásról sem az jut eszembe, hogy a fafűrészelésben és a csökvágásban halálra fáradtunk, s tenyerünket hólyagok borították, hanem inkább az, hogy a medvei holt Duna-ágnál gyönyörű virágok nyíltak, az apám nagyszerű fűzfasípot készített, amikor pedig a ragyogó, tiszta víz partját megközelítettük, a madarak százai röppentek a magasba. Már akkor is elbűvölt a természet csodálatos szépsége, de az egész életre szóló élményekben mégsem a Dunánál, hanem inkább szülőfalum. Lakszakállas (Sokolce) és Bogya (Bodza) között elterülő Zsemlékes tónál volt részem. Akkor még ez a tó a legszebb helyek egyike volt. Ma már nehéz eldönteni, hogy a halbőség, a gazdag madárvilág és a pompázó vízinövények közül mi volt a legfőbb sajátossága. A rosszat elfelejtem, de a jóra, a szépre az évek múlásával egyre jobban visszaemlékszem. Hogyne emlékeznék a gyermekkor soha többé meg nem ismétlődő eseményeire. Ilyenek voltak pl. a karácsonyi medikálások, a Luca napi bohóckodások, a húsvéti locsolások és a nagyobb családi eseményekhez kötődő szokások. Emlékezetesek a kisebb összejövetelek is, mint a kukorica- és tollfosztás, valamint a disznótor és a fonás, miközben néha a szerelem fonalait is összefonták. Olyan magyar, zárt falusi közösségben éltem és nevelkedtem, amelyre az összetartás, a helytállás, a szorgalom, a becsület, az őszinteség, valamint az ősi szokásokhoz és kultúrához való feltétlen ragaszkodás volt a jellemző. Ez a közösség a bölcsőtől a sírig mindenkire hatással van. Nem tarthatom tehát véletlennek, hogy én is annak a közösségnek az értékeiből hoztam magammal. — Hogyan alakult a további sorsod, mikor kerültél a Bratislavai Tanárképző Főiskolára? — Az én korosztályom a háború miatt több tanévet elvesztett. Dolgaink akkor rendeződtek. amikor újra megnyíltak a magyar iskolák. Falum alapiskolájából az apácaszakállasi (Opatovský Sokolec) iskolába, onnan pedig 1952-ben a Komáromi Magyar Gimnáziumba, az akkor tizenegy évesnek nevezett iskolába kerültem. Nehéz volt a kezdet, már csak azért is, mert addig alig hallottam valamit arról, hogy algebra is létezik a világon. így nem csoda hát, hogy Széllé Géza, az egyik legjobban képzett tanítónk délutánonként verte a fejünkbe a számtani feladatokat. Képzelheted, hogyan fogadtam, hogy ilyen hiányosságok ellenére éppen a legszigorúbb matematikus. Czókoly Béla osztályába soroltak. Nagyszerű tanáraink voltak, sokat tanultunk tőlük és emberi magatartásukkal is nagy hatást gyakoroltak ránk. Dušek Miklós, a múzeum akkori igazgatója, mint külső tanerő, annyira megszerettette velem a történelmet, hogy amikor a mi Turczel Lajosunk, a későbbi egyetemi tanár a tanárképző főiskola előnyeit hangoztatta, nem sokáig gondolkoztam. Jelentkeztem történelemmagyar szakra. Pedig akkor, 1955-ben már nyitva állt előttünk minden, még az orvosi egyetem is. Engem ráadásul katonai pályára is buzdítottak. Annak ellenére, hogy a legjobb tanulók közé tartoztam, nagyon meg kellett küzdenem az érettségi bizonyítványért és a gimnáziumokra. illetve a szakközépiskolákra képesítő diplomáért. Nem volt elég a földeken végzett sok munka, hanem egyebek között az is sújtott, hogy bármilyen időjárás esetén a bogyai vasútállomásra és vissza, naponta hat kilométert gyalogoltam. Hazamenés után először dolgoztam, majd tanultam. Volt, amikor télen a hófúvásban nem is láttam, merre van az állomás. Olyankor csak mentem előre, összeszorított fogakkal. A másik legnagyobb probléma a pénzhiány volt. Szüleimtől alig fogadtam el pénzt, igaz, nem is lett volna miből adniuk. A fővárosban úgy segítettem magamon, hogy szabad időmben eljártam a rádióhoz, a színházhoz és a televízióhoz statisztának. — Éppen tíz éve tanítottál már. amikor a Duna Menti Múzeum szakgárdájának feltöltésekor 1969-ben neked is felajánlották a történészi állást... — A nehezen induló tanári pályafutásom éppen a legnagyobb fejlődésben volt, amikor a múzeum miatt megváltam az iskolától. Bátran nekivágtam, pedig nemcsak a megszokottat adtam fel a bizonytalanért, hanem vadonatúj somorjai szövetkezeti lakásomtól is meg kellett válnom. Beletelt néhány év, amíg új lakást kaptam Komáromban. — Milyen volt a kezdet az új munkahelyen? — A múzeumban azzal kezdtem, hogy átvettem az én korszakaimnak megfelelő gyűjteményeket, nagy gondot fordítottam a nyilvántartás vezetésére, s amennyit csak lehetett, tanultam. A történelem és magyar szak megfelelőnek ígérkezett, az egyik a szakmai követelmények, a másik szépen gyarapodó írásaim stílusa és helyesírása szemfrontjából is. Kutatómunkámat főképpen a múzeum történelem történetére, a híres komáromi erődrendszerre, a nagymúltú céhekre, a fegyvergyűjteményre és a régi pénzekre fordítottam. — A múzeumban már eddigi pályafutásod során is azok közé tartoztál, akik a legtöbb szakkiállítást rendezték. Melyikre emlékszel vissza a legszívesebben? — Olyan rangos intézményben, mint amilyen a Duna Menti Múzeum, sok kiváló hazai és külföldi történésszel és régésszel, íróval, költővel, újságíróval és művésszel találkozhattam. Látóköröm kiszélesedett és minden lehetőségem megvolt rá, hogy állandóan műveljem magam. Miután a kellő tudást és a tapasztalatokat megszereztem, nekiállhattam a kiállítások rendezésének. Nálunk nagyok a követelmények, már azért is, mivel intézményünkben a kiállító maga írja a forgatókönyvet, a kiállítási katalógust, a tárgyak mellé kerülő kétnyelvű szövegeket, sőt még a sajtóbeli ismertetéseket is. Többek között kiállíthattam a komáromi céhekre és az egykori vízi mesterségekre vonatkozó emlékeket, a híres komáromi csizmadiák munkáit, az I. világháború előtt használatos lőfegyvereket és az 1918—1953 között forgalomban volt fizetőeszközöket. Legszívesebben az egykori komáromiak életét leginkább tükröző céhkiállításra és a múzeum gyűjteményéből kikerült nagyszabású kerámia- és porcelán bemutatóra emlékszem vissza. — Ezek után azt hiszem, elárulhatod az olvasóknak, hogy legnagyobb „kiállítási vállalkozásod" csak most kezdődik. Miről is van szó tulajdonképpen ? — Arról, hogy az illetékes szervek a komáromi erődrendszer külső védvonalának, a Nádorvonalnak a 6. számú erődjét, azaz bástyáját felújítják, és mi nagy anyagi ráfordítással kiállításokat rendezünk benne. A természettudományi és a történelmi kiállítások közül az utóbbi „A komáromi erődrendszer fejlődése" címet kapta. Engem az a nagy megtiszteltetés ért, hogy megírhattam a nagyszabású kiállítás forgatókönyvét, illetve szakmailag előkészíthettem a kivitelezéshez. Ez a kiállítás bizonyára méltó lesz a város és az erődítmény múltjához, és a kivitelező intézmények rangjához. — Köszönöm a beszélgetést s a szép tervek megvalósításához kívánok neked sok erőt és egészséget Beszélgetett: TRUGLY SÁNDOR, régész zünk — a Nyelvtörténeti Szótár alapján — ez utóbbiakból: „A feszerszámoc némellyec ídegenec és némellyec hazácbéliec, mint a bors, a gyember" — „Kyewldeke kerewl hynch meg gewngberrel es esmeth tewreth genghberrel meg kel hyntheny es reá kewrhny es meg gyogwl (Köldöke körül hintsd meg gyömbérrel és ismét törött gyömbérrel meg kell hinteni és reá kötni és meggyógyul). Ezek szerint tehát nemcsak fűszerként, hanem gyógyszerként is használták. Nagyon is közismert és kedvelt fűszer lehetett, mert összetételekben is igen gyakori: ebgyömbér, eleven-gyömbér, német-gyömbér, vad-gyömbér. Származékaira is vannak adatok. Heltai Gáspár például ezt írja: „Ha nem ehetel igen borsost és gyömberest találsz sót, tormát, elégödgyel meg vele. " Egy másik példa igei származékára: „Borjú főt egészen szép tisztán főzd meg, abárold meg, az velejét gyömbérezd meg, borsot a tál szélire tehetsz." Még jobban bizonyítja a szó elevenségét — és a fűszer értékét is —, hogy közmondásokban is gyakran előfordul. Csak három példát idézek. Baranyai Decsi Jánostól: „Diznóra gyembért ne vezteges" és Baróti Szabó Dávidtól : „Nem mind gyömbér, a mit a kalmár ebe hullat". Eredetéről csak annyit, hogy nyelvünkben latin jövevényszó. A középkori latin gingiber került át a magyarba, mai alakját hangtörténetünk szabályos változásai alakították ki. KÁZMÉR MIKLÓS FÁBRY ZOLTÁN A NYELV MAGA AZ EMBERSÉG Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve. „Nyelvében él a nemzet" — ki tudja ma még mondani, hogy ez frázis? A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség: mi különbözteti meg az embert az állattól?! NyeN nélkül semmi sincsen. Mindennek kezdete, gyökere és lényege a nyeN, a szó: „Kezdetben vata az ige!" NyeN, megnevezés, megjelölés nélkül az élet negatív lemez; pozitív nevezőre a nyeN, a gondolat hozza. Táj és ember, történelem és vallás, munka és pihenés, termelés és fogyasztás, hit és akarat, ördög és Isten a nyeN segítségével étnek tudatunkban. Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyeNével és nyelvében élhet emberhez méltó életet: Európát kultúrát szocialista humanizmust 11
