A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-01 / 18. szám

— Köbölkút — mondja az utasoknak az autóbuszvezető. S ott ragadok a megállóban. A falu kihaltságot, a dombok szőlőt és pincét sejtetnek. Borüzeme is van a községnek, meg is fordultam már benne, talán azért is van olyan érzésem, hogy alkohol terjengő illata csap az orromba.

Ahová jövök, gyorsan elérhető távolságra van a megállótól. Egy nagy, majdnem öthektáros parkosított területen áll a Köbölkúti (Gbelce) Alapiskola épülete, szomszédságában a szlovák iskolával.

A iskolák környékén, a szépen parkosí tott területen további épületek és sport pályák vannak. Komoly, délelőtties a csend, a magyar iskola épületéből nem szűrődik ki zaj, mintha minden tanuló (344) és minden pedagógus (30), illetve nevelő és úttörővezető kivonult volna a

természetbe. A fület bántó csendről jut eszembe, hogy egyik nagy költőnk versében gyermek terem csöndesként, itt viszont a tudás.

Akkor megy jól minden, ha csend üli meg az osztályokat a tanítási órák idején, pontosan úgy, ahogy ebben a köbölkúti iskolában, ahol — ha jobban benne járnánk már a tavaszban — a légy zúgását is hallani lehetne. Csönd termi a tudást, s eredményezi az elmélyült munkát, már Érsekújvárott (Nové Zámky) mondta a pedagógiai dolgaiban jártas ismerősöm, hogy Köbölkúton jó az iskola, elért eredményeivel a járás legjobbjai között van, a tanulók 40—50 százaléka jelentkezik évröl-évre közgazdasági, építőipari, mezőgazdasági, pedagógiai stb. szakközépiskolába. Csak a közepes és gyenge tanulók mennek szaktanintézetbe, de ők is megállják a helyüket.

Dobai Lajos igazgató régi ismerősöm és barátom, nemzedékemhez tartozó az ötvenhat évével, és a szülőhelyét tekintve kisújfalusi, dr. Csanda Sándorral, Varga Erzsébettel és Ploczekné Szendi Erzsébettel falubeli, aki szerkesztőségi titkárnőnk. Miután az igazgató Köbölkútról nősült, oda költözött maga is, ott épített családi házat, felesége az iskola magyar-történelem szakos pedagógusa.

Szemtől-szemben állva Dobai Lajossal,

mintha alig öregedett volna, a járása ma is ruganyos, fiatalos, dús, fekete hajával sem tudott megbirkózni az őszbe csavarító akarat, de azért már látni támadásának a nyomait. Az idő húzta mélyebb barázdákat is az arcon és a homlokon. Olyan nemzedéktárssal állok szemben, aki végigjárta a második világháború utáni történelmünk nagyon is göröngyös útját.

1950-ben úgy tanít, hogy még nem kész tanító. Munka mellett szerez érettségi bizonyítványt a Bratislavai Magyar Tanítási Nyelvű Pedagógiai Gimnáziumban. Szímő (Zemné) az első állomáshely, aztán Tardoskedd (Tvrdošovce), az akkori magyar pedagógiai főiskolán sem lehet nyilvános hallgató, olyan nagy szükség van a magyar tanítóra. Levelező tagozaton szerez magyar-orosz szakos képesítést.

1953-ban Tardoskedden már igazgatóhelyettes, Szőgyénben pedig igazgató a következő esztendőben, a nősülése azonban meghatározza a további útját. Köbölkúton veti meg tartósan a lábát, szülőfalujához közel a második szülőfaluban. Egy évig igazgatóként még Kéméndet (Kamenín) is működési helyének mondhatja, aztán mostanáig már csak Köbölkút, ahol egyszer igazgató, másszor igazgatóhelyettes. Tagja a járási pedagógiai központ orosz nyelv s a csehszlovák-szovjet baráti társaság szekciójának, elnöke a községi

4